Volt egyszer egy nyár

A cikk spoilereket tartalmaz a Lost Records első epizódjának lezárásával kapcsolatban.

Hogy pontosan miért is kellett két, két hónap eltéréssel megjelenő epizódra szedni a Don’t Nod legújabb történetmesélő játékát, azt nem igazán tudni – azt értékítélet nélkül rögtön el is árulom, hogy szerintem egyben nagyobbat üt a történet. A Lost Records: Bloom & Rage első fejezete – vagyis első „kazettája” – leginkább a karakterek felépítésével, a hangulat megteremtésével és a központi dráma felvázolásával foglalkozott. Ebben megismertük négy tini főszereplőnket, akik a ’90-es évek kertvárosi Amerikájában találnak magukra – és néhány, napjainkban játszódó jelenetből az is kiderül, hogy a lányok történetében valami sötét titok is lappang. Az epizód lezárása egy, a karakterek számára drasztikus és traumatikus leleplezést tartogatott, ami összefüggésben állhat azzal, hogy egykor elválaszthatatlan főszereplőink akkora távollétet követően miért is találkoznak a jelenben. A Tape 2 így nagy terhet vállalt magára: nem csupán fel kellett pörgetnie az eseményeket, de tisztáznia is kellett az emberi – és potenciálisan emberfeletti – rejtélyeket úgy, hogy közben a szereplők érdekesek maradjanak, és a játékmenet terén is történjen valami új.

Az első felvonás igen sötét hangulattal ért véget. A lányok – Swann, Nora, Autumn és Kat – végre csak összehozták punk rock koncertjüket, hatalmas nagy középső ujjat mutatva az őket mindenféle módon irányítani próbáló társadalomnak. Ki-ki saját indulatait pumpálta bele a produkcióba, amit vagányan, gótikusan kikenve a Blue Spruce előtt tartottak meg – ott, ahol Kat nővére dolgozik, és ahol szemét, feltételezhetően bántalmazó pasija, Corey is gyakran lóg. A hatalmas lendületet és energiát azonban hamar leállította, hogy Kat rosszul lett, és testvére csak ekkor közölte a többiekkel, hogy barátjuk leukémiás, és már nincs sok hátra neki. Ebből a nyomasztó helyzetből startol az új fejezet, ami több szempontból is jóval komorabb az előzőnél. A cselekmény kibontásával párhuzamosan pedig ismét a jelenbe ugrálunk, ahol az idősebb Swann Autumn és Nora kíséretében próbálja megfejteni, hogy mi lehet az a rejtélyes csomag, amely összehozta őket – és előbb-utóbb a játékos is megtudja, hogy anno miért fogadták meg, hogy sosem találkoznak többet.

[+]

A Tape 1 legnagyobb gondjaként az ütemezését határoztam meg, és sajnos ez a narratív játékoknál sűrűn előforduló probléma itt sem lett orvosolva. Míg az első epizód elején a hangulatteremtés és a karakterek bemutatása remekül sikerült, később – a téteket emelő lezárásig – egyszerűen nem történt semmi fontos. Ezzel szemben a Tape 2 pont a nyugisabb pillanatokat áldozza be azért, hogy folyamatosan történjen valami – néha túlzott tempóban, a pihenés, megnyugvás lehetősége nélkül. A második kazettán saját kameránkat is jóval kevésbé lehet használni, pedig azokat a részeket én kifejezetten éreztem. Van viszont egy jópofa lopakodós rész, ahol Kat szobájába kell beosonni: ez mind a cselekmény, mind a jellemfejlődés szempontjából igen erősre sikeredett. Ahogy az is, amikor a lányok vagány maszkokkal mennek őzeket menteni a vadászközponttól – itt grafikailag és zeneileg is remekel a program. Sajnos kifejezetten elkapkodja a lezárást, így egy sor kérdés csak elkapkodott válaszokat kap, pár történetszál pedig még ezt sem érdemli ki. Bár lezáratlannak nevezni a történetet valószínűleg kis túlzás lenne, bennem az is felötlött, hogy ha nagy titokban készülne egy harmadik fejezet is, akkor a második résznek pontosan ennyi cliffhangerrel lenne vége.

Hirdetés

[+]

Szerencsére a karakterek, a karakterfejlődés szempontjából nagyszerű lett a második rész. Az írók szuperül átadják, hogy milyen brutális is nyomasztó traumákkal, gyásszal és egyéb, hasonlóan intenzív érzelmekkel foglalkozni tinédzserként. A szereplők továbbra is szerethetők, és ha valakivel valami miatt nem is értünk egyet, legalább a jelleme szempontjából konzisztens. Néha kifejezetten rétegezettek a párbeszédek, máskor meg egy-egy reakció a kőbalta finomságával robban be a cselekménybe. Még izgalmasabbá tesz mindent az, hogy a jelenben is diskurálunk velük, és felnőtt fejjel máshogy értékeljük a régi eseményeket. Plusz, válaszaink kihathatnak a jelenre is, illetve az aktuális események tudatában hozhatunk meg múltbéli döntéseket, egy jópofa oda-visszát eredményezve. Például a jelenben Autumn visszaemlékezik egy játékra, amivel mindig megnyugtatta magát: elmondja, hogy mit lát maga körül. Kiderül, hogy ezt Swannen keresztül mi taníthatjuk meg neki a múltban, és így kell segítenünk egy pánikroham során, ahol a szereplők ismeretéről „vizsgáztat” a program. Maga a cselekmény sokkal eltérőbb irányt ugyan nem vesz, de a lányok közti kapcsolat mind ’95 nyarán, mind napjainkban jelentősen módosulhat: barátságok, szerelmek, kiábrándulások születhetnek. Egy dolog azonban nagyon-nagyon bosszantott: az érzelemteli, tényleg megható finálét egy olyan „na még egy dolog” jelenet követi, ami, ha el nem is bagatellizálja, de kissé semlegesíti a korábban látottakat. Tény, hogy a Don’t Nod franchise-t szeretne látni a Lost Recordsból, de ezt akkor is olcsó és a végeredményt roncsoló megoldásként éltem meg.

[+]

A Tape 2 – ahogy a Tape 1 is – így kissé felemás lett, azzal a hozzáadott csalódással, hogy míg az elsőnél a fenntartásokat részben eloszlatta a közelgő folytatás, itt már ezt nem lehet elmondani. Karakterei még mindig szerethetők, emberiek és nagyon könnyű velük empatizálni. Kiválóan eltalálja a ’90-es évek hangulatát és a tinédzserkor zűrös, ellentmondásos valóját – az ártatlanság megszűnését, az érzelmek intenzív megélését, de közben a gyerekkor oly lassan távozó jellegzetességét is. Emellett remekül mutatja meg azt is, hogy felnőttként milyen melankolikus, keserédes ez a visszaemlékezés, a szembesülés, a traumák, történések új kontextusba helyezése. Az első szerelmek megismételhetetlen jellege egy egyre cinikusabb valóságban. És hogy bizonyos kötelékek örökké tarthatnak – ha akarjuk, ha nem. Mindeközben viszont rejtélyeit elkapkodja vagy nem oldja fel, és mechanikai erősségeit a háttérbe taszítja. Negatív szereplőit nem tudja jól kidolgozni, és inkább rajzfilmgonoszokként jeleníti meg, és számtalan ziccert hagy ki a paranormális és a társadalomkritikus vonalon is. Ezzel együtt azonban jó, hogy még mindig vannak ilyen játékok, és pont az erős nyitány miatt frusztrált ennyire a második felvonás – lehetett volna ugyanis sokkal jobb. Viszont így is egy meglepően árnyalt és mély jellemrajz, ami valami igen megfoghatatlant próbál virtuálisan és interaktívan prezentálni: a tinikor mesés maszlagát, amit közben a legtöbben utálnak, de ha már elmúlt, minden negatívumával együtt is sokszor visszasírunk.

A Lost Records: Bloom & Rage PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series konzolokra jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Don't Nod biztosította.

Georgiadisz Leonidas

Összefoglalás

A Lost Records: Bloom & Rage – Tape 2 az előd narratív ígéreteit nem váltja be mindenestül, de legalább karakterei szempontjából jeleskedik. Minden jellemrajzi magaslathoz tartozik egy-egy narratív csalódás is, miközben a játékmenet is a háttérbe szorul. Viszont továbbra is úgy gondolom, hogy ha Life is Strange-fan vagy, ez is menni fog.

A Lost Records: Bloom & Rage – Tape 2 legfőbb pozitívumai:

• Jól megírt karakterek érdekesen, őszintén bemutatva;
• fontos témák jól kezelve, ugrálva a múlt és a jelen között;
• az egészet átjárja egy nosztalgikus, keserédes hangulat.

A Lost Records: Bloom & Rage – Tape 2 legnagyobb hiányosságai:

• Túl sok kérdés marad megválaszolatlanul;
• egy potenciális folytatás miatt beáldoz egy mélyebb katarzist;
• háttérbe szorul a játékmenet.