Lenneth
Akinek volt szerencséje PlayStationön az első, avagy PlayStation 2-n a második részhez, az valószínűleg pontosan érti, hogy a Valkyrie-sorozat miért is vált igen kultikussá. Ha esetleg fiatalabb olvasó is akad, akkor elárulom: azért, mert bátorkodott más lenni, mint az akkori japán szerepjátékok túlnyomó része, és már akkor mert kísérletezni a műfajok keverésével, amikor ez még merőben szokatlan dolog volt. Szintén igen komoly pozitívumot jelentett a skandináv mondavilág használata, az akciódús harcrendszer, illetve a mindig érdekes kérdéseket felvető (igaz, nem mindig egyértelmű) narratíva. Sajnos a hatalmas kihagyás után meglehetősen váratlanul megjelent Valkyrie Elysium a fentiekből viszonylag keveset örökölt meg – rögtön azzal kezdve, hogy én már nem is szerepjátékok közé sorolom, hanem inkább karakterfejlődéssel teli akciójátéknak nevezném.
Ahogy azt a szériától megszokhattuk (a DS-es mellékszálat leszámítva), karakterek és sztori terén nincs közvetlen kapcsolódás az előzményekhez, így aztán az előzmények ismere nem is szükséges az új epizód megértéséhez. Valkűrünk története a Ragnarök egy váratlan szünetében kezdődik: a Fenrirtől kapott szörnyű sebét épp trónján kiheverő (a rajzolt intróban látott alakjától radikálisan különböző göncbe öltözött) Odin idézi meg hősnőnket, hogy Midgardban, az emberek világában próbáljon hasznosan tevékenykedni. Élőholtak purgálása, rég halott hősük lelkének megmentése, ősi ereklyék felmarkolása – ilyen és efféle feladataink lesznek, meglehetősen hasonlóan a korábbi részekhez.
[+]
A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy a Mindenek Atyjának kastélyában tekergő armilláris gömböt felhasználva teleportálgatunk Midgard eltérő régióiba, a tényleges pályákra. Ezek meglehetősen fantáziátlan, jobbára lineáris, és ami a legfontosabb, bődületesen nagy helyszínek. Nekem már az első pálya teljesítése is egy óra felett volt, és nyilván ez a legkurtább kaland az egész játékban. Önmagában ez persze még nem baj – a probléma az, hogy ezek a monumentális pályák gyakorlatilag kihalt és unalmas helyek, amelyekbe egyedül a harcok hoznak felüdülést. (Extra pofonként a mellékküldetések megint ugyanide küldenek vissza minket.) A csatákon kívül tulajdonképpen semmi nincs az Elysiumban, hacsak a végtelen széttörhető tárgyat, valamint a gyűjthető virágokat nem tekintjük érdekes játéktartalomnak – a játék első felében még NPC-k se nagyon vannak.
Mivel a hordók, ládák, dobozok, asztalok és padok feldarabolása során véletlenszerűen potyogó drágakövek szükségesek karakterünk, illetve fegyvereink fejlesztéséhez is, sajnos ez nem megkerülhető feladat; nagy kár, mert szemernyi élvezetet sem találni ebben. Hasonlóképpen: a két növényfajta közül az egyik csak trófeák miatt fontos, de a másik az közvetlenül megszabja, hogy mely befejezések válnak elérhetővé a végjátékban, így a teljes történetet látni akarók számára ez sem opcionális feladat. Ha pedig valahogy mégiscsak elhagytunk egy virágot, hát készüljünk fel rá, hogy az akár kétórás küldetés teljes végigjátszása lesz szükséges annak begyűjtéséhez, mert hiába a tisztességes mennyiségű mentési pont a pályákon, azok közt nem lehet ugrálni.
Hirdetés
Elysium
A Valkyrie Elysium legjobb pontját a hosszú pályákon értelmetlenül lézengő ellenfelek ellen vívott harcok jelentik, még annak ellenére is, hogy igazán forradalmi ötleteket itt sem találunk. (A designerek közt egyébként sokan az Onimusha-, illetve Ninja Gaiden-szériák veteránjai.) A két támadásgombot, valamint védekezést, kitérő suhanást, és varázslatokat használó rendszer egész jól működik – egyedül az zavart kicsit, hogy a már elkezdett kombókat nem lehet animáció közben megakasztani. Ebbe a tradicionális felállásba az hoz még több színt, hogy főellenfelek legyőzésével kiszabadítható harcosok einherjarként, azaz szabadon megidézhető szövetségesként állnak rendelkezésünkre. Egyszerre akár két ilyen katona is aktív lehet mellettünk, és mivel meglepően hatékonyan küzdenek, ezt érdemes lényegében minden csatában megtenni. Valkűrünk mozgásarzenáljának van még egy élvezetes pontja: a bal ravaszgombbal a befogott ellenfél mellé tudjuk csörlőzni magunkat – ez különösen ajánlott a rém irritáló íjászokkal kapcsolatban, bár fura hátrafelé szökkenéseiket néha még ezzel sem lehet ellensúlyozni.
A harcrendszerbe az ellenfelek sérülékenységei hoznak még egy szintet: minden bestia különösen jól sebezhető valamelyik fegyvertípust, illetve egy adott mágia-iskolát használva. Mivel varázslataink és einherjarjaink is mind egy ilyen elemi szférához tartoznak (és mert a sérülékenységet kijelzi a játék a szörnyek életereje mellett), taktikánk adja magát: mindenki ellen az érzékeny pontjára ható szövetségeseket, illetve varázserőt kell bevetni. (Bevallom, a fegyvereket nem váltogattam; nem éreztem ennek szükségét.) Ez nem csak extra sebzést jelent, de egy külön mérce is telni kezd, és ha azt sikerül maximálisra tornázni, akkor a szörnyeteg hosszú időre le is bénítható. Ennyi ütést persze leginkább csak a főellenfelek bírnak ki, így bestiától függetlenül náluk is ugyanezt a taktikát érdemes ismételgetni a könnyű sikerért. Novemberben érkezik egy frissítés, amellyel nem csak két extranehéz fokozat, de az időre menő arénacsaták is megjelennek a Valkyrie Elysiumban – talán ott további taktikázásra is szükség lesz majd…
[+]
Még ha kegyesen el is siklunk afelett, hogy a Valkyrie-széria ezzel a felvonással (mellékszállal?) az akciójátékok közé küzdötte magát, akkor sem lehet különösebben dicsérni. A történet csak a cirka húszórás játékidő felénél kezd el beindulni, de a fentről kapott parancsok és a lelkiismeret közti viaskodás még akkor sincs úgy kibontva, úgy tálalva, hogy az tényleg érdekes legyen. A pályák értelmetlenül nagyok ahhoz képest, hogy milyen kopár minden – a végtelen hordókaszabolás pedig a szimpla unalomból igen hamar idegesítőbe fordul. Bár nem hiszem, hogy valami lenyűgöző látványvilág megmenthette volna az Elysiumot, a tisztesség kedvéért azt is el kell mondani, hogy a sokszor plasztikmódra csillogó látványvilág bennem a PS3-korszakot idézte fel, ami a natív PlayStation 5-verziót játszva nem számít bóknak.
Sajnos a Valkyrie-sorozat feltámasztása sok tekintetben kudarc lett – hogy is lehetne más a helyzet, ha már a címadó valkűr is egy nehezen kedvelhető karakter, különösebb személyiség nélkül! Az egyetlen tényleg pozitív pontot a harcrendszer képviseli, de az sem azért, mert olyan kiemelkedően fantasztikus lenne, hanem azért, mert a jóval sekélyesebb részek közt ez kiemelkedik. Én nagyon sajnálom, hogy a kiadó ezt az utat választotta a Valkyrie-széria feltámasztására – tippem szerint ez a felvonás most megint legalább tíz évre kinyírta egy igazi, nagyköltségvetésű folytatás esélyét.
A Valkyrie Elysium PC-re, valamint PlayStation 4-re és 5-re jelent meg.
A Valkyrie Elysium legjobb pontjai:
- A harcrendszer jól működik;
- Motoi Sakuraba zenéi.
A Valkyrie Elysium leggyengébb részei:
- Értelmetlenül hosszú, kopár pályák;
- zavaróan lineáris és statikus;
- a történet extrém lassan indul csak be;
- minden ellenfélnél ugyanaz a taktika az ideális.
Bényi László
