Triple Dragon
Öt éve, épp a globális Covid-lezárások előtti héten jelent meg a Technos kiadó két legsikeresebb sorozatának emléket állító gyűjtemény – és mivel a világ akkor másra figyelt, e kompiláció létezéséről kevesek tudnak. Pedig a 18, eredetileg NES-re és Famicomra megjelent játékot tartalmazó csomag nagyszerű válogatás volt: a korábban csak Japánban elérhető játékok igényes fordítást kaptak, és a régi programhibákat, belassulásokat is eltávolították a lelkes fejlesztők. Most egy hasonló összeállítással rukkolt elő az egykori Technos jogaival rendelkező Arc System Works kiadó, ezúttal azonban a játéktermi automataként megjelent, illetve Super Famicomra készült játékokra koncentrálva – és mindezt egy Neo Geo-különlegesség egészíti ki.
Bár a fejlesztést egy új stúdió végezte, az Intense majdnem ugyanolyan igényes munkát végzett az emulációval kapcsolatban, mint az első kollekció összeállítói. A multiplayert kínáló programok mindegyike támogatja az online játékot is, a teljesítménnyel kapcsolatos régi problémákat kiküszöbölték, és közepes mennyiségű grafikai beállítási lehetőség is vár ránk a menüben. Afféle majdnem-csalásként lehetőség van gyorsmentésre is, négy eltérő slotot használva, hasonlóan a Nintendo házi emulátorához. Mivel a játékok nagy része korábban sosem hagyta el Japánt, most először hivatalos fordítást kapott ezek legtöbbje. Sajnos két kivétel van, és még negatívabb, hogy ezek pont a lényeges történettel rendelkező, egész sokat pofázó RPG-szerűségek voltak. Ezek a japánul nem olvasójátékos számára lényegében megközelíthetetlenek így, ami eléggé megkérdőjelezi jelenlétüket. Mivel jövőre lesz 30 éve, hogy a Technos csődbe jutott, a játékok jogai pedig azóta legalább két cégen átmentek, itt talán megbocsátható, hogy korabeli dokumentumokkal, fejlesztői interjúkkal nem tudtak szolgálni.
[+]
Ami a tartalmat illeti, meglehetősen tarka a kép – a magam részéről semmiféle logikát nem találtam a válogatásban, de ez igazából nem zavart. A változatosság gyönyörködtet ugye; és mennyivel jobban gyönyörködtetne, ha a változatosság le lenne fordítva… A 11 eltérő játék nagyjából felét a Kunio-kun széria adja – talán ezen a néven kevesen ismerik ezt a legalább 50-60 játékot tartalmazó tömeget, de ez csak azért van így, mert az egykori nyugati lokalizációt az amúgy is borzasztó kusza szériában mind eltérő kiadók végezték, így azok mind eltérő címekkel jelentek meg. Ki tudta volna azt a nyolcvanas években megmondani, hogy a Renegade, a River City Ransom, a Super Dodge Ball vagy épp a Nintendo World Cup eredetileg egyazon franchise-hoz tartoztak volna? Ki mondta volna meg, hogy a Game Boyra angolul megjelent Double Dragon II valójában átverés, és eredetileg az is a Kunio-kun univerzumba tartozott?! Most már persze ezek az összefüggések jól ismertek, de a gyűjtemény így is meglehetősen mély merítés lett, igen fura epizódokat is felújítva.
Sok furcsa srác
A River City Renegade például az eredeti, műfajteremtő Renegade (vagyis hát a Nekketsu Kouha Kunio-kun) folytatása, továbbra is a lehetőségekhez képest realisztikus stílusú grafikával, brutális történettel – de most már örvendetes RPG-szerű lehetőségekkel. Ahogy az az borzasztó lassú (és elnyomhatatlan) átvezető jelenetekből kiderül, Kunio legjobb haverját ezúttal Oszaka eltérő városnegyedeiben verik sorozatosan laposra, így e nagyváros hét régiúját dúlhatjuk fel bosszúhadjáratunk során. Sajnos a harcrendszer finoman szólva sem annyira kifinomult, ahol a műfaj éllovasai 1992-ben tartottak, és a fejlődési rendszer sem olyan jó, mint ahogy azt elvárhatnánk három évvel a River City Ransom (értsd: a Downtown Nekketsu Monogatari) után.
River City Renegade
Mint ahogy azt a nagy Kunio-kun legendárium is megírja, hősünk iskolája igazi nagyhatalom a diáksportok világában, ami természetesen egy rakás különféle sportos mellékszál megjelenését is eredményezte. A válogatásban szereplő Downtown River City Baseball Story is egy ilyen – rajzfilmes, vidám grafika jellemzi, no meg szuperképességek, őrült edzők és egy szórakoztatóan túlzásba vitt történet. Sajnos a baseball igazi fogásait még ma sem értem annyira, hogy az ütések és dobások apró eltéréseit ki tudjam használni – de ez nem fenyegetett a kidobóst anime-drámává alakító Kunio’s Dodgeball Time, C’mon Guys!-zal kapcsolatban. (Micsoda cím!) Speciális dobások, mágikus kitérések, használható tárgyak, fejlődő karakterek, változó szabályok teszik izgalmassá a sztorimódot – és ha túltápoljuk karaktereinket, itt pokoli durva kombókat lehet összehozni. E játék egyenesági rokona a szimplán Super Dodge Ball néven futó folytatás, éppcsak ez nem a SNES, hanem a Neo Geo grafikus lehetőségeit használja ki. Én ezzel töltöttem a legtöbb időt a kollekcióban. A Kunio-kun-játékok listáját a Kunio’s Oden egészíti ki. Ez a karaktereket leszámítva egy Sega-lopás – olyannyira, hogy két játékmódja közül az egyik a Columns, a másik pedig a Puyo Puyo szabályait követi.
Downtown River City Baseball Story, Kunio’s Dodgeball Time, C’mon Guys!, Super Dodge Ball, Kunio’s Oden
A többi játékot mintha a „randomize!” paranccsal válogatták volna össze: itt van például (játéktermi és SNES-verzióval is) a The Combatribes, ez a furcsa beat ’em up. Bár a képek alapján talán a Final Fight jut az ember eszébe erről a városi bunyóról is, de valójában ez az eredeti Renegade játékmenetét követi – vagyis a pályák alig néhány képernyő szélesek, és azon addig kell csépelni a tucat-ellenfeleket, amíg a boss meg nem jelenik. Mivel az ellenfelek mindkét verzióban borzasztó sokat sebeznek, ez a játék csak ma, a végtelen virtuális zsetonok világában jelent igazi élményt. Ennek bizonyos értelemben a teljes ellentéte a Shadow Force – nem csak azért, mert ez egy igazi beat’em up, hosszabb pályákkal, de azért is, mert harcrendszere már-már a verekedős játékokat idézi a maga négy eltérő karakterével, rengeteg támadásgombjával és kombójával, valamint három támadási magasságával.
The Combatribes (játéktermi verzió), Shadow Force
A fennmaradó négy játék egyikére sem mondanám, hogy mainstream ismertségnek örvendenek, bár azért remélem, hogy legalább a Xain’d Sleena elismerésre méltóan ostoba címe ismerős lesz egyeseknek. Ez egy Contra-szerű run-and-gun akciójáték – még akkor is, ha a Konami klasszikusát egy évvel megelőzte. Mivel karakterünk szinte azonnal elpusztul, ha egy ellenfélhez ér (a lövedékek furcsa módon sokkal kevesebbet sebeznek), mind az öt bolygót inkább szenvedésnek éltem meg. A China Gate sem egy különösebben jó játék: ebben a várt kapuk helyett tornyok játsszák a főszerepet. Igaz, ezeket nem feltétlenül kell felmászni, mert a pályák végét az X megölt szörny után megjelenő főellenfelek jelentik. A kollekció talán legkevésbé ismert tagja a DunQuest, egy repetitív, de ennek ellenére is élvezetes RPG-szerűség. Az egész játék négy dungeonben játszódik, melyek egyenként 35 szintjét a végigjátszás során rengetegszer be kell járni – de a monotonitást ellensúlyozza, hogy minél gyakorlottabbá válunk egy szörny legyőzésében, annál nagyobbat sebzünk rá, így a végigjátékban már egyszerűen végigszaladhatunk a folyosókon. A SugoroQuest++ neve talán ismerős lesz azoknak, akik szeretik böngészni a digitális boltok kínálatát: pár hónapja az első SugoroQuest szépen felújított kiadása angolul megjelent minden mai konzolra. Ez egy táblás játék, RPG-elemekkel és karakterfejlődéssel – sajnos egyedül játszva nem annyira érdekes, hogy igazán lett volna kedvem elmerülni benne, de egy négyes parti szórakoztató lehet. Óriási kihagyott ziccer, hogy ahogy már említettem, az utóbbi két játékot nem fordították le, pedig hát arra pont itt lett volna igazi szükség.
Xain’d Sleena, China Gate, DunQuest, SugoroQuest++
Talán a fentiekből is kitűnt, hogy a Super Technos World milyen bizarr válogatás is – mivel a cég legfontosabb játékait ellőtték az előző kollekcióban, ennek van egy kicsit „maradék” érzete. Ezt valószínűleg a kiadó is érezte, mert ez a pakk minden általános árnövekedés ellenére is olcsóbban jelent meg, mint az előző. Ezzel a Technos történetének legtöbb, nem-licenszelt tartalomra építő játéka elérhetővé vált, és ez több, mint amit a kilencvenes évek már nem létező japán játékkiadói közül bármelyik elmondhat magáról. A beat ’em up műfaj létrehozásával és gyors továbbfejlesztésével a Technos amúgy is örökre beírta magát a játéktörténelembe, és szép látni, hogy ezt még azok is tiszteletben tartják, akik ma csak a régi jogok felett rendelkeznek. Napestig tudnám sorolni, hogy még mely cégek érdemelnék meg ezt a bánásmódot – de hát, ha a Technosé az érdem, akkor előttük kell fejet hajtani. Még akkor is, ha a Kunio’s Odenre senki nem lehet büszke.
A Super Technos World: River City & Technos Arcade Classics PC-re, PlayStation 5-re, valamint Switch-re jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Arc System Works biztosította.
Bényi László
Összefoglalás
Higgyétek el, egyszerre igaz a két állítás: a Technos kevéssé ismert alkotásait összegyűjtő kollekció átlagos játékminősége nem túl magas, én mégis szórakoztam ezzel a csomaggal. Valószínűleg csak szűk közönség számára lesz érdekes ez a pakk, és kétlem, hogy a Kunio’s Odent bárki egynél többször elindítaná, de van valami elismerésre méltó abban, hogy sikerült bemutatni a Technos csaknem teljes (nem-licenszelt) játékfelhozatalát. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy a két játékot, amelyben tényleg sok szöveg van, nem fordították le!
A Super Technos World: River City & Technos Arcade Classics legfőbb pozitívumai:
- A kidobós-játékok még ma is igen élvezetesek;
- szép tiszteletadás a Technos nyugaton kevéssé ismert oldala előtt.
A Super Technos World: River City & Technos Arcade Classics legnagyobb hiányosságai:
- Az a két játék, amiben sok szöveg van, nem lett lefordítva;
- A Kunio’s Oden és a Xain’d Sleena igen gyenge játékok.
