Hirdetés
Zónázás
Az első próba az operációs rendszer „leapesítése” volt, aminek a telepítési és konfigurálási része zökkenőmentesen zajlott, a tényleges használat viszont már annál kevésbé. A Leap Motion érzékelési zónája ugyanis két részre válik, van a hover, azaz lebegő zóna, és van az érintési zóna – ez utóbbiba kell belenyúlni, ha „klikkelni” akarunk. Elméletben ez mind szép és jó, a gyakorlatban azonban nem kevés gyakorlást igényel, amire az operációs rendszerben való navigálás nem azt jelenti, hogy az ember véletlenszerűen megnyit mindenfélét, amin keresztülhúzza a kurzort. A klikkeléshez egy rövid ideig ugyanarra a pontra kell mutatnunk, ami miatt az első napokban jelentősen lassabbnak fogjuk érezni a navigációt, mint egérrel – vagy nem, ugyanis az egérrel, touchpaddel vagy érintőképernyővel még mindig nagyságrendekkel gyorsabban és pontosabban tudunk navigálni gyors, rövid és precíz mozdulatokat igénylő felületen. A mutogatós böngészéssel hasonló a helyzet, a görgetésre definiált körkörös mozdulatnál el kell találnunk a megfelelő ütemet, ami általában azt jelenti, hogy az általunk elképzeltnél jelentősen lassab mozdulatokkal kell operálnunk, hogy a Leap szoftvere megfelelően regisztrálja a gesztust. A Wall Street Journal önálló Airspace-es felületén viszont már nem volt ilyen macerás a görgetés, bár az oldalirányú mozgást használ, ahol nem kell vándorolni a lebegő és klikk zóna között. Az operációs rendszer kezeléséhez és a web böngészéséhez tehát nem érdemes Leap Motiont venni, mert az újszerű élmény messze nem éri meg a vesződést.
A többi Leaphez készült alkalmazás esetében már sokkal jobb a helyzet, mert általában nem kell azzal szórakoznunk, hogy egy néhány pixelnyi területet próbáljunk eltalálni a levegőben, és inkább a mozgás dinamikája, iránya és a tenyér, ujjak helyzete számít. Az Orientation kifejezetten látványosan mutatja az ujjak helyzetét és a kéz orientációját, olyan, mintha csak a világító csontjainkat látnánk. Ebben az alkalmazásban lehet a legkönnyebben begyakorolni a megfelelő kéztartást, mert egyből láthatjuk, ha valami miatt hirtelen eltűnik mondjuk egyik ujjunk a képernyőről, vagy hol érjük el az érzékelési terület határait.
Apropó ujjérzékelés: mivel a kamerák és az infra LED-ek a tenyerünk alatt vannak, ha a kar tengelye körül forgatjuk a kezünket, akkor (nyújtott tenyér esetén) természetesen ezt csak egyetlen ujjnak fogja érzékelni a rendszer. Arra viszont van lehetőség, hogy valamilyen, a mutatóujjunkat helyettesítő tárgyat, mondjuk ceruzát, szívószálat, evőpálcikát és hasonló alkalmatosságokat használjunk, ha az ujjunkat nem tudjuk elég precízen mozgatni. A Leap Motion vezérlőpultjában van is lehetőség arra, hogy bekapcsoljuk az ilyen eszközök felismerését és megkülönböztetését a kezünk többi részétől, ennek leginkább a festőprogramok esetében van haszna, ahol így könnyebben elkerülhetjük az éppen „felesleges” ujjak érzékelését. Arra érdemes figyelni (főleg a kezdeti időszakban), hogy ha csak a mutatóujjunkra van szükség, akkor a hüvelykujjat dugjuk be a többi alá, ugyanis ha szabadon hagyjuk, a Leap sokszor második ujjként érzékeli, és kétujjas gesztust vár, miközben mi csak egy ikont szeretnénk kiválasztani.
A Leap Motion egyszerre mind a tíz ujjunk mozgását képes lekövetni, és alap vagy haladó módban használhatjuk. A különbség a használható gesztusokban van, míg az alap csak klikkelésre és görgetésre ad lehetőséget, a haladó már rajzolásra, nagyításra, forgatásra is, akár háromnál vagy több ujjal is. Ilyenek például a fogást imitáló gesztusok, de háromnál több ujjra lehet szükségünk néhány zenés alkalmazásnál is, vagy háromdimenziós tárgyak manipulálásánál.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
