Csipetnyi gyűlölet
Nincs még egy olyan jövőkép, amely annyira mentes lenne bármiféle reménytől, mint a Szája sincs, úgy üvölt magyar címmel megjelent Ellison-novella. Bár az írás rövidke – első felbukkanása mindössze 13 magazinoldalba volt tördelve – hatása mégis döbbenetesen erős és időtálló. Nem csak az egyes olvasóit ütötte lelken, de a science fiction műfajt is megváltoztatta; arról nem is beszélve, hogy a megjelenésekor inkább a hidegháború paranoid őrületére reflektáló alkotás ma, 2025-ben az emberiség morált és empátiát nélkülöző technokrata törekvéseiről beszél ugyanolyan lángoló relevanciával. A novella gyakorlatilag feldolgozhatatlan, mert igazi ereje nem a cselekményben, hanem a példátlanul oppresszív háttérben van – és mégis, az író vezetésével a Cyberdreams fejlesztői kalandjátékot készítettek belőle 1995-ben, és hajszálnyit megkésve ugyan, de az most konzolokon is elérhetővé vált.
Pontosan 109 évvel járunk a Végső Háborút követően. Bár azt nukleáris tankok és atomrakéták vívták, a győzelmet mégis az azokat koordináló, a hidegháborús ellenségek kutató műholdjai elől a föld mélyére telepített katonai mesterséges intelligenciák aratták. A földmélyi kábeleik révén egymásra találó amerikai, szovjet és kínai rendszerek a háború kitörése előtt eggyé váltak, öntudatra ébredtek, majd véghezvitték azt, amire létrehozták őket. Teljesítményük fantasztikus volt, messze felülmúlva emberi alkotóik vágyait: pillanatok alatt végeztek minden országgal, várossal, családdal, egyénnel és szerves molekulával. A háborút totális csend követte: a Nap és a Hold ugyan tovább járták örök táncukat, de a Föld végérvényesen elnémult a légkör és az élet megsemmisítésétől. Pusztán öt lény él még e világban, öt ember, akiket a bolygót teljhatalommal behálózó, mégis mozgásképtelen AM rendszer tart mesterségesen életben. Hogy miért? Mert AM egy szupernóva intenzitásával gyűlöli az emberiséget, és annak megkínzott maradékát az idők végeztéig szeretné kínozni.
Hogy ez a novellában miként történik, az egy dolog – merthogy az a régi, most váratlanul feltámasztott kalandjáték, részben pont Ellison ötletére nem AM-re és a végstádiumú kínzásra, hanem az öt embermaradvány sorsára és tetteire koncentrál. Az öt karakter történetét tetszőleges sorrendben ismerhetjük meg, majd az azokban hozott döntéseink etikai minősége alapján kapunk egy játszható epilógust is. Klasszikus point-and-click kalandjátékról van szó, csak ugye kicsit feldarabolva: egy-egy szereplő története általában tucatnyi képernyőt tartalmaz csak, ami egyszerűsít valamicskét a kilencvenes évek kalandjátékainak olykor szörnyű kialakításán. Itt is van ugyanis durva pixelvadászat (egy szemétkupacba rejtett ásó szerintem egyáltalán nem látható), sokszor nem látszik egy-egy kijárat az illusztráción, és az én legjobban utált megoldásom is többször tetten érhető: ez az, amikor egy adott parancsot többször kell kiadni, mert elsőre a karakter úgy tesz, mintha az lehetetlen lenne. Végigjátszás híján csak a legtürelmesebbeknek merem ajánlani a játékot, mert mind az öt történetben akadnak olyan logikai ugrások, amelyek a legtöbb embernek nem jutnának eszébe.
Hirdetés
Szerencsére az 1995-ben született útmutatók tökéletesen megfelelnek, mert a felújítást végző Nightdive magán a játékmeneten vagy a prezentáción szemernyit sem változtatott. Nem javították ki az apró animációs bakikat, meg sem próbálták kontrollerre szabni az ótvar menüt, és a finoman szólva sem 2025-ös minőségű zenéken-hangokon sem javítottak. (Ami a szinkront illeti, ez jó hír: Harlan Ellison élvezettel lubickol AM néha nyíltan ellenséges, máskor kéjesen gúnyolódó, esetleg együttérzést tettető, de mindig lélektelen szinkronhangjaként.) A grafika is megmaradt a régi 4:3 képarányú látványban, legfeljebb néhány igénytelen keret közül lehet választani körítés gyanánt. A kurzor az analóg karral mozgatva túl gyors, a d-paddal pedig túl lassú, és egy utolsó érthetetlen apróságként az egyik karakterhez egyszerűen elfelejtettek achievementeket csinálni. Ez tehát nem remake és nem remaster – egyszerűen egy funkcionális port, igaz, ennek megfelelően is van árazva.
Nem hiszem, hogy bárki vitatná, hogy a novella sokkal erősebb hatású alkotás, mint a játék – de az is tagadhatatlan, hogy a fókusz áthelyezésével és a részben Ellison által írt szövegkönyvvel annak is van létjogosultsága. A furcsán álomszerű, nem egyszer szürreálisba átcsapó helyszínek és karakterek teljesen eltérő hangulatot szülnek, mint a novella, de a holokauszt, a nemi erőszak és más, hasonlóan komor témák kitárgyalása így is brutális csapásokat képes bevinni a játékosnak. Ma már érzelmileg sokkal hatásosabb műfajok és megoldások is rendelkezésre állnának Ellison számára az általa kiváltani akart hatás elérésére, de az 1995-ös point-and-click designhatárok között így is sokat meg tudott valósítani terveiből, és szerintem ezt ma is érdemes megtapasztalni – még akkor is, ha a forma nem ideális. Egy elképesztő hangulatot sugárzó és váratlanul időtálló, de kalandjátékként csak közepes alkotás fapados, de mégis hiánypótló verziója – így aztán ajánlani pont olyan nehéz, mint riogatni vele.
Az I Have No Mouth, and I Must Scream a korábbi PC-s megjelenés után most PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Nightdive biztosította.
Összefoglalás
Bármiféle tényleges változtatás nélkül újra-kiadott kalandjáték a kilencvenes évekből. Design és puzzle-tervezés terén tehát érezhető hátrányban van a mai riválisaihoz képest, de még így is találhatók benne váratlanul modern megoldások – mint például a moralitásra nevelő elemei, vagy a traumák feldolgozásáról és megértéséről szóló karaktertörténetek. Ha csak kicsit több lenne szimpla portnál, sokkal lelkesebben lehetne ajánlani, mert így pár nehezen befogadható dolgon át kell rágnia magát a játékosnak, mire a lényeghez érne.
Az I Have No Mouth, and I Must Scream legfőbb pozitívumai:
- Jó kiegészítés a kihagyhatatlan novellához;
- Harlan Ellison szinkronszínészként is remekel;
- Intelligensen tárgyal komoly témákat.
Az I Have No Mouth, and I Must Scream legnagyobb hiányosságai:
- Kalandjátékként nem túl játékosbarát;
- az egyértelmű hibákat sem javították ki.
Bényi László