Hirdetés

Devil May Cry 4 - teszt

A Capcom nem kis célt tűzött ki maga elé a Devil May Cry 4-el: a sorozat legjobb epizódját akarták elkészíteni, és ennek érdekében még azt meg merték lépni, hogy egy teljesen új főszereplőt húztak elő a kalapjukból. Vajon sikerült-e a trónfosztás?

Hirdetés

Első oldal

Igencsak kellemetlen dolog az, amikor az ember túlságosan magasra emeli saját maga számára azt a bizonyos lécet. Utólag persze ezt mindig könnyebb belátni, de tény: a Capcom hét évvel ezelőtt a Devil May Cry-al ezidáig megismételhetetlennek bizonyulót alkotott, amit eddig a két folytatás egyikének sem sikerült túlszárnyalnia. Ezek után nem meglepő, hogy a Devil May Cry 4 körül egészen érdekes légkör alakult ki: már a negyedik rész fejlesztésének korai szakaszában egyértelmű volt, hogy a japán cégóriás az új epizóddal egyben új etalont kíván felállítani a franchise neve alatt - a referencia végig a 2001-ben megjelent eredeti volt, amit természetesen az újgenerációs gépekben rejlő lehetőségeket kihasználva akartak tökélyre csiszolni.

Hogy sikerült-e a trónfosztás? Tudom, hogy nem illik lelőni előre a poént, de mivel oldalt egy szám és két mondat formájában úgyis látható egy rövid summázat, most mégis megteszem: nem, nem sikerült. Ennek az oka azonban százszorta érdekesebb, mint maga a tény - de vajon mégis mi lett ez a bizonyos ok?


Talán a történet és az új karakterek? Nem mondhatnám. Pedig a cselekmény középpontjában a sorozat történetében most először nem a Legendás Sötét Lovag fia, Dante áll, hanem egy teljesen új szereplő, Nero, aki - bár a külsőségek tekintetében erősen hasonlít "elődjére", és szintúgy démoni erő birtokában van - alapvetően másmilyen személyiség, mint a korábbi epizódok főhőse. A Capcom persze nem ostoba, és nem szúrta el a lehető legszembetűnőbb ponton a játékot: Nero hasonlóan - ha nem jobban - szerethető karakter, mint Dante, és hamar elnyeri a játékos szimpátiáját, amihez természetesen a sztori remekül eltalált nyitánya is hozzájárul. Ha már szóba került, beszéljünk is róla egy keveset. A bevezetőt követően egy váratlan vendég zavarja meg a The Order of the Sword nevet viselő vallási csoport gyűlését, aki egy hatásos belépőt követően megöli a vezetőt, Sanctus-t. A csoport védelméért felelős Credo evakuálja a lakosságot, valamint húgát - és egyben Nero titkolt szerelmét -, Kyrie-t a Főhadiszállásra, Nero pedig szembenéz a gyilkossal, akiről pár pillanat múlva bebizonyosodik, hogy Dante az. A két fél látványos vívását, illetve némi szóváltást követően Dante elmenekül, ám furcsa módon konkrét célját nem fedi fel - Nero-ról ellenben megtudjuk, hogy gipsszel álcázott jobb keze igazándiból démoni erővel bír. Főhősünk ezt követően csatlakozik a többiekhez, ám idővel kiderül, hogy a háttérben bizony csúnya összeesküvés készül - a továbbiak kiderítését a játékosra bízzuk.


A sztori tehát nem nevezhető a játék gyenge pontjának, akkor esetleg a külsőségekkel akadnak problémák? Ezúttal is rossz irányban tapogatózunk: az már az első percekben (sőt, már a trailerek alapján is) kiderül, hogy a történet tálalása A+ kategóriás, és hogy a Capcom ezúttal is remek kezekre bízta a drámai cselekmény képi formába történő átültetését. A fantasztikus átvezetők csodásan lettek megkoreografálva, cseppet sincsenek híján a látványos momentumoknak, de a dialógusok is kifogástalanok, amihez a remek szinkronhangok is nagyban hozzájárulnak (a dadogó Agnus zseniális). A játék ezen pontját tehát nem érheti rossz szó, mint ahogy maga a grafika is szemet gyönyörködtető: a negyedik rész alatt duruzsoló motor igencsak szép példány, és néha komolyan elképesztő jeleneteket pakol a szemünk elé, a pontot arra a bizonyos magánhangzóra pedig a nyálelválasztást erősen ingerlő effektek teszik fel - bár utóbbiról már a demó végén, a Berial ellen vívott főellenfélharc során is tökéletesen megbizonyosodhattunk. Röviden: a Devil May Cry 4 abszolút mai színvonalat képvisel a külcsín tekintetében, egyedül a szerencsére csak ritkán előforduló framerate-arány csökkenés érdemel egy kisebb mínuszocskát.


Minden bizonnyal akkor a játékmenet csorbult ki - gondolná az olvasó -, de ez sem igaz, a Capcom ugyanis az egyszerű, de nagyszerű 'ami nem romlott el, azt nem is kell megjavítani' taktikát alkalmazta: minden maradt a régiben. Kőkeményen harcorientált játékot kaptunk tehát ezúttal is, amelyet csupán a sztorivonal felgöngyölítése, valamint a továbbra is csak a változatosságot elősegítő egyszerűbb fejtörők, illetve a helyszínek sajátosságaiból adódó tényezők, mint például különféle akadályok legyűrése, vagy egy-egy hosszabb kocogás szakít meg kisebb időre. A kűzdelmek monotonitásának elkerüléséért természetesen a már megszokottan remek harcrendszer felelős, és külön öröm, hogy a fejlesztők nem a harmadik részben debütált, kissé bőség zavara érzést előidéző stílusrendszert erőltették (pontosabban részben igen, de erről később), hanem egy új szisztémát dolgoztak ki. A két kulcsszavunk: Devil Bringer és Exceed. Elsődleges harceszközeinkként ezúttal is egy kard-lőfegyver páros, a Red Queen és a Blue Rose szolgálnak, de mint kiderül, Nero jobb keze is különleges erővel bír, amely egy teljesen új dimenziót visz a harcba. A Devil Bringer segítségével a távolabbi ellenfeleket egy pillanat alatt magunkhoz ránthatjuk, a közelieket pedig egy-egy szituációfüggő, rendkívül erős támadással vehetjük kezelésbe, de nem csak a harc során jön majd jól, hanem bizonyos pontokon alapesetben elérhetetlen, magasabban fekvő helyekre is eljuthatunk segítségével. Az Exceed a kombózási lehetőségeinkhez ad egy teljesen új réteget: ezúttal már nem csak a különféle gombkombinációk, illetve időzítések segítségével csalhatunk elő jobbnál jobb mozdulatokat, hanem a Nero kardjában lévő propeller segítségével minden egyes ütést külön-külön felturbózhatunk, akár többszörösen is: mindehhez rendkívül jó időzítés, illetve a támadások kiismerése kell, igaz, a lustábbak egy helyben állva is "feltölthetik" kardjukat, de ez a módszer amellett, hogy lassú, kevésbé hatásos. Ez a két új lehetőség - főleg a csodás Exceed - igen komolyan kibővíti lehetőségeink tárházát a kűzdelmek során, és a korábbi epizódok harcrendszereit már totálisan kiismert játékosok is elismerően csettinthetnek: számukra is van új a nap alatt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!