Ismerős Odüsszeia

Abszolút nem volt meglepő, hogy amikor a Ubisoft először rántotta le a leplet az Assassin’s Creed Odyssey-ről, sokan feltették a kérdést, miért hasonlít ennyire a szinte csak néhány hónapja megjelent elődjére. Tény, hogy a tavaly ősszel megjelent Origins, és a most kiadott epizód között nagyon sok a hasonlóság, de az is tény, hogy minél többet játszunk vele, annál jobban tudatosul bennünk: ez bizony más kávéház. A régóta futó, időnként kifáradással küzdő széria 2017-ben radikálisan új útra lépett, a görögországi kaland pedig újabb lépés ezen az úton. Ez nem csak a mi, ez a sorozat gazdáinak Odüsszeiája is egyben.

Az Assassin’s Creed Odyssey időszámításunk előtt 431-ben, tehát nagyjából négy évszázaddal az Origins, és az aszaszin rend megalapítása előtt, a Peloponnészoszi háború idején játszódik. Választott főhősünk (aki most először férfi vagy nő is lehet, a játékmenetre ez nincs hatással) közvetve és szervesen is belekeveredik ebbe a háborúba, de a fő történeti szál ennél személyesebb, úgy is mondhatnánk, családi ügy. Az csak sok órával a játék megkezdése után derül ki, mennyire nagyszabású is ez a történet, és hogy jóval bonyolultabb és sokrétűbb annál, mintsem bosszút állni valakin valamiért. Különösebb csavarokról nem, de jó néhány revelációról azért beszélhetünk a sztoriban, ami ennél fogva átível a háborúban álló ókori Görögország minden szegletén és legtöbb szigetén.

Ebből az alapvetésből készített a Ubisoft Quebec (a For Honor és több korábbi AC játék, de nem az Origins fejlesztőcsapata) egy óriási, nyílt világú RPG-t. Most már ezt a kifejezést kell használni: a kiadó célja régóta, hogy az Assassin’s Creed teljes értékű, nyílt világú szerepjáték legyen, és míg az Origins nagy lépést tett ebbe az irányba, az Odyssey az a játék, ami tényleg el is éri azt. Az más kérdés, hogy milyen sikerrel, de erről kicsit később… Az „óriási” ezúttal nem barokkos túlzás. A játék térképe hatalmas, sokkal inkább említhető egy lapon a Skyrim vagy a Witcher 3, mint a sorozat korábbi epizódjainak helyszíneivel. A görög szigetvilág legnagyobb része szerepel benne, Kefaloniától Attikáig, Leszbosztól Messaráig. Természetesen nem 1:1 méretarányú térképről beszélünk – kicsinyített világ ez, de így is hatalmas, amit részben már nem is lábon, hanem hajón fogunk bejárni.

Választott karakterünk, Alexios vagy Kassandra összefonódó története ügyes érzékkel vezet át a különböző régiókon, ahol a személyes motiváció mellett Spártát vagy Athént segíthetjük a háborúban, komplett területeket játszva át egyik kezéről a másikra. A konfliktusban egyébként nem muszáj részt venni, dönthetünk úgy, hogy csak a helyiek problémáival, és saját utunk folytatásával törődünk. Az Odyssey egyébként részben pont az ilyen választásokról szól, sok esetben ugyanis reakcióinktól és döntésünktől függ egy-egy küldetés alakulása. És ez túlmegy azon, hogy lopakodunk vagy gyilkolunk, mint a korábbi részekben.

Döntések és harc

Játékmenet tekintetében az Assassin’s Creed Odyssey immár tényleg a nagy RPG-ket mímeli, felvett egy csomó olyan réteget és mechanikát, amik ennek a műfajnak az alappilléreit jelentik. A küldetések most már nem kötött párbeszédekből állnak, sok helyen rákérdezhetünk a részletekre, és válaszainktól függően a mellékszereplők másképp reagálnak, vagy épp az egész misszió másképp zajlik. A nagybetűs Választás a játék felvezető kampányának egyik hangsúlyos eleme volt, de azért nem kell óriási dolgokra gondolni: egy-két esetet leszámítva döntéseink nem befolyásolják a későbbi eseményeket, sőt sokszor csak annyit érzékelünk az egészből, hogy jóval a feladat végezte után valaki megemlíti, hogy ja, igen, ott és ott ez meg ez történt. Ha másképp döntünk, más történt volna, de ez akkor minket már nem érint. Úgyhogy választás van, de se a karakterünkre, se ellenfeleinkre, se a történetre nincs lényeges hatása.

Átalakult a harcrendszer is. Kezdésnek mindjárt eltűnt a pajzs, ami biztos tudatos döntés volt, viszont mivel spártai-görög konfliktusról van szó, ez nem igazán logikus. Az külön mókás például, amikor a harcmezőn kaszabolva látjuk, hogy mindenki pajzzsal és karddal küzd, kivéve bennünket. Ennek más hatása is van: nincs többé klasszikus védekezés, helyette az elhárítás (parry) jelent meg, ami megfelelő időzítés esetén semlegesíti az ellenfél védelmét. A harcrendszer mindezek miatt jóval gyorsabbá és „kaszabolósabbá” vált, cserébe viszont több ellenféllel kell elbánni. Nem ritka, hogy akár öten-hatan is nekünk rontanak egyszerre, ráadásul mivel a küldetések többsége a karakter szintjéhez skálázódik, a kihívás is nagyobb, mint korábban. Az Odyssey, ha közvetlen harcra kerül sor, jóval nehezebb játék, mint elődje.

Persze nem csak harcolni kell, lehet lopakodva ölni is, ami továbbra is az újhullámos AC játékok legjobban működő része. Egyszerűen megunhatatlan élmény sasunk szemével feltérképezni egy erődítményt, kifigyelni az őrök mozgását, és egyenként leszedni őket. Az Odyssey főhősei ehhez nem rejtett pengét, hanem Leonidász lándzsájának hegyét használják, de a funkciója ugyanaz. Mind a közvetlen harchoz, mind a lopakodáshoz megnyithatók (és fejleszthetők) új képességek, melyeket összesen 8 gyorsgombra oszthatunk szét. A több aktív skill miatt a karakterfejlesztés is változott, érdekes és hatékony mozdulatokat hozhatunk be, amik a vadászat, a harc és az orvgyilkolás mesterségét teszik kifinomultabbá.

Hogy maga a harc végül előnyére változott-e, az már véleményes dolog. Szerintem jobb lett volna meghagyni a pajzsot, egyrészt a történelmi hűség, másrészt a taktikusabb rendszer kedvéért. Az ellenséget, de még a világban lépten-nyomon ránk támadó vadállatokat is jóval nehezebb így a másvilágra küldeni, és nagyon gyakran válik az egész egy kaotikus kaszabolássá, ami sem érzésre, sem látványra nem a legjobb. Ugyanakkor sok olyan képességet, és a karakterünk fejlesztéséhez olyan szabadságot kapunk, amit korábban nem, így mindenki többé-kevésbé az ízléséhez igazíthatja a játékmenet ezen részét. A legjobban mégis akkor járunk, ha a klasszikus, lopakodós utat követjük.

Szerepjátékos elemek

A fejlesztők tehát tovább vitték az Origins által megkezdett utat, és az új játék több pontján érezhetően kibővítették a szerepjátékos lehetőségeket. Karakterünkre most már többféle felszerelést, páncélt és fegyvert szerezhetünk egyéni statisztikákkal, a kovácsnál pedig nem csak adhatjuk-vehetjük ezeket, de speciális attribútumokkal bővíthetjük is (Engraving). Mindehhez alapanyagokra és pénzre van szükség, és természetesen itt is visszaköszönnek a csak nehezen beszerezhető, speciális valuták és anyagok. Érdekesség viszont, hogy a városokban már csak kovács van, nincs például varrónő, akinél ruhákat, vagy istálló, ahol lovakat vehetnénk. Mindent egy helyen találunk meg.

Ugyanilyen egyszerűen működik a hajónk fejlesztése is: anyagokért és pénzért cserébe erősebbé, gyorsabbá tehető, illetve több tisztet alkalmazhatunk, akik bizonyos attribútumokat növelnek. A hajózás korántsem annyira kötelező és hangsúlyos elem, mint várható volt. Bizonyos helyekre nyilván csak így juthatunk el, de viszonylag ritkán kell kötelezően tengeri csatákba bonyolódni.

A városokban kihelyezett üzenőtáblák is vannak, ahonnét kisebb mellékküldetéseket vehetünk fel, de akadnak időlegesen megjelenő kihívások is. A nagyobb mellékküldetések saját történettel rendelkeznek, de túl nagy forradalmat itt sem érdemes várni. Néhány érdekes, sőt gyakran vicces történettel azért gazdagabbak lehetünk. És ha már vicc: az egész Odyssey-t átjárja az a furcsa, fanyar humor, ami a főszereplő(k) stílusából adódik. Egy kissé disszonáns, hogy míg Görögországban háború zajlik, a főhős pedig családi drámát él át, közben mindenkivel viccelődik, és fél vállról veszi a gyilkolást, sőt nem egyszer cinikus megjegyzéseket tesz küldetések közben. Míg Bayek of Siwa ügyével és karakterével mélyen lehetett azonosulni, erre itt én képtelen voltam, még úgy is, hogy „választottam”, Kassandra alapvetően szimpatikus figura. A történet drámája egyszerűen elvész a szarkasztikus humor, a zokszó nélküli gyilkolás és a kismillió jelentéktelen mellékfeladat között.

A kalandot további RPG-s rétegek fedik le, de ezek már nem is szerves részei a történetnek, inkább csak úgy vannak. Mintha a fejlesztők összeszedtek volna egy rakás ötletet, amit máshol láttak, és összedobálták volna ezeket, valódi kohézió nélkül. Ilyen maga a görög háború is. Az egyes területek spártai vagy athéni kézen vannak, mi viszont – vezetők megölésével, készletek felégetésével és fontos kincsek ellopásával – meggyengíthetjük a hatalmakat, és mindent eldöntő, nagy csatákban segíthetünk uralkodót váltani. Ez tök jó, viszont semmi hatása nincs, és úgyis mindkét nemzet ügyeibe be fogunk avatkozni, hiszen bárhová visznek a küldetések, ott ölni kell, akár spártai, akár athéni katonák állomásoznak.

Tetteink miatt egyre magasabbra emelkedik a „körözési szintünk”, aminek hatására bivalyerős zsoldosok fognak ránk vadászni. Ez is egy érdekes mechanika lenne, de nem az, mert egyrészt a térképen egyetlen gombnyomással megszabadulhatunk a vérdíjtól (kifizetve azt), másrészt ezek a zsoldosok is teljesen véletlenszerűen jelennek meg és tűnnek el. Van egy lista, ahol böngészhetjük a már felfedezett szerencselovagokat, de ezen kívül semmilyen módon nem részei az élménynek, se a fejlődésünknek. Ennél jobban megvalósított elem az a titkos szekta, aminek tagjait – miután felfedtük kilétüket – egyenként levadászhatjuk. Ez a történetben és saját fejlődésünkben is fontos szerepet játszik.

Láttunk szebbet, de nagyobbat nem

Mivel az Assassin’s Creed Odyssey világa óriási, sokkal nagyobb, mint az Origins-é volt, ezért talán nem meglepő, mégis kicsit lehangoló, hogy látványban érezhető visszalépés történt. A textúrák láthatóan elnagyoltabbak, a bevilágítás és a színpaletta is gyengébb, a karakter animáció pedig kifejezetten suta, annyira, hogy én arra gyanakszom, talán ezt még patchelni is fogják. Míg a tavalyi epizód szinte állandóan lenyűgöző panorámákkal és a tévéből kimászó színekkel hódított, addig itt – főleg a játék első néhány órájában – gyakran olyan jellegtelen helyeken mászkáltam, hogy olyan érzés volt, mintha a Skyrimmel nyomulnék külső nézetben. A világ kidolgozása inkonzisztens: míg vannak gyönyörű tájak, addig színtelen-szagtalan, elnagyolt erdők és barlangok is akadnak szép számmal.

Ehhez még azt is vegyük hozzá, hogy a terep sokkal nehezebben járható. Görögország jórészt hegyekből áll, így még pár száz métert megtenni is nehézkes, sokszor lóra pattanni sem érdemes, mert csak a sziklák között botladozik, nevetséges animációk kíséretében. Szinte állandóan meredélyeken mászunk (vagy ereszkedünk le), a nagyvilág jó részét sajnos ilyen terep teszi ki, amitől az egész játék nehézkessé, tagolttá, fárasztóvá válik. Az egyébként az első pillanatban feltűnő, hogy nem olyan kiforrott, profi munka, mint az Origins, és bár a képfrissítés most is 30 fps-re van belőve konzolon, mintha a teljesítmény sem lenne a topon, darabosnak hat.

Sokkal több dicséret illeti viszont a hangzást. Mind a fő-, mind a mellékszereplők szinkronja profi, a színészi játék teljesen rendben van, a zenék pedig talán még jobbak is, mint a tavalyi részben. A technikai gyerekbetegségeket a Ubisoft egész biztosan orvosolni fogja, emellett pedig a játék olyan mennyiségű tartalmat, kalandokat és felfedeznivalót kínál, ami páratlan az Assassin’s Creed játékok történetében, és tényleg odahelyezi az Odyssey-t a nagy RPG-k mellé.

A harcrendszer nem biztos, hogy az előnyére változott, a hatalmas világnak megvannak a maga kompromisszumai, a szerepjátékos elemek pedig többnyire egyszerűek, és nem tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Ez azonban minden, amit az Assassin’s Creed Odyssey „ellen” fel lehet hozni. A végeredmény egy rendkívül összetett, tartalmas, mégis kiválóan játszható RPG lett, ami azért továbbra is megtartotta a sorozat alapjait: a lopakodó játékmenet és a bérgyilkolás egyik legprofibb képviselője. Ránézésre valóban nagyon hasonlít az Origins-re, de ez csak a felszín – alatta rengeteg a változás, és ennek végső soron örülhetünk. A sorozat jövőre szünetet tart, reméljük, a későbbiekben még merészebb bővítésekkel tér vissza.

Pro:

• hatalmas, változatos világ;
• új képességek és karakterfejlesztés;
• a lopakodó játékmenet továbbra is pazar;
• hajózás;
• igényes, áttekinthető, áramvonalas dizájn.

Kontra:

• grafikailag egy picit visszalépés;
• a harcrendszer szokatlan és talán logikátlan változásai;
• nem minden RPG elem illik össze;
• gyenge animációk és bugok.

80

Az Assassin’s Creed Odyssey PC, PS4 és Xbox One platformokra érhető el.

dreampage