Valami gonosz
Az utóbbi bő három évtizedben bőven volt részünk játékokban, melyek az Alien-filmek világát dolgozták fel. Voltak köztük emlékezetesen rosszak és természetesen imádott, nagyszerű alkotások is, de a közös vonásuk nagyrészt az volt, hogy a legtöbb az akciódús második filmet vette alapul játékmenetét illetően. Pulzusfegyverek, lemészárolt xenomorfok, brutális küzdelmek, hatalmas robbanások kísérték az Alien játékfeldolgozásait, amivel, ha maga a játék jó, természetesen semmi baj nincs. Mégis üdítő azonban egy új megközelítést látni, amely sokkal inkább az első mozifilm horrorisztikus, lassú stílusában készült, és hát ebből talán kitalálható: az Isolation pontosan ezt nyújtja. Nem mindig tökéletesen, de mindig igényesen dolgozták fel a fejlesztők minden idők egyik legfélelmetesebb filmjét.
Engem mindenképpen meglepett, hogy a két első film között játszódó Isolation milyen érdekes történetet kapott; noha természetesen vannak benne ismerős elemek, sikerült túllépni a „megint elszabadultak egy kutatólaborból a vérszomjas idegenek” klisén. A történet központi alakja Amanda Ripley, a sokkal jobban ismert Ellenleánya, egy csinos, fiatal mérnök. Amanda anyja már 15 éve eltűnt a játék kezdetén, így amikor az egy lehetséges nyomra bukkanó Weyland-Yutani cég őt kéri fel a nyomozásra, természetesen igent mond. Feladata egyszerűnek tűnik: a Sevastopol űrállomásra kell utaznia, ahová talán-talán a Nostromo űrhajó adatrögzítőjét szállította be egy, a mélyűrben járt kutászhajó. Talán nem kell sokat taglalnom: Amanda megbízása elég hamar félresiklik, hisz az űrállomás káoszba süllyedve fogadja, társaitól messzire szakad és az is hamar kiderül, hogy valami halálos szörnyeteg rejtőzik a szellőzők mélyén, levadászva mindenkit, aki az útjába kerül. Egyet lehet tippelni, hogy milyen lényről is van szó…
Barátunk, Axel. Hadd lőjek le egy alig sejthető fordulatot: nem fogja megérni a játék végét. [+]
Igen, bár természetesen a játékban helyet kapott egy jól ismert Giger-rémálom, egy savat nyáladzó, jellegzetes hangú xenomorf is, vele, legalábbis a játék elején nem sok ügyünk lesz. Ha ránk talál, meghalunk, ha elbújunk előle, életben maradunk. Legyőzni, megölni nem tudjuk, még akkor sem, amikor már pisztolyt – esetleg, jóval később, shotgunt, lángszórót – markolunk. Időnket azonban jórészt nem ez a bújócska fogja kitölteni, hisz az űrállomás így is megannyi veszélyes figurával van tele: a félelemtől megőrül, az életben maradásért mindenre képes emberek ugyanúgy vannak itt, mint androidok. Örök munkára programozott szintetikus robotok, amik valami érthetetlen okból kifolyólag nem mindig segítőkészek, így aztán előbb-utóbb fehér „vér” kiontására leszünk kényszerítve.
Mivel Amanda nem egy vérbeli harci gépezet, mint ikonikussá vált anyja (legalábbis annyira biztosan nem, mint ahogy Ellent a második filmben vagy még később láthattuk), harci lehetőségeink meglehetősen korlátozottak. Gyengécske pisztolyunk nem sokat ér, shotgunt csak igen sokára találunk, így aztán rá vagyunk kényszerítve a lopakodásra, a környezet kihasználására, az innen-onnan összelopott alkatrészekből való barkácsolásra. Készíthetünk EMP aknát és gyógykészletet, molotov-koktélt és hangadó szerkezetet, ami kiválóan alkalmas ellenségeink figyelmének elterelésére, vagy – és ez még nagyobb megelégedéssel tölti el a jobbára rettegő játékost – a szinte láthatatlan idegen lény agresszív androidokra, paranoid rablókra való uszítására. A xenomorf egyébként érdekes módon teljesen szabad intelligenciával rendelkezik, néhány, a sztori szempontjából fontos jelenésen túl korlátok nélkül mászkál a pályákon. Néha ez unfair elhalálozást is eredményezhet, máskor akár percekig is egy szekrényben kell rejtőznünk, amíg lassan körbeszimatol egy szobát, de mindenképpen üdítő, hogy nem tudjuk kiszámítani cselekedeteit – viszont hangkeltéssel kiválóan tudjuk befolyásolni mozgását.
Ördögi
A Total War-szériáról ismert fejlesztők, a Creative Assembly csapata elképesztő igényességgel dolgozta fel az első mozifilm világát, gyakorlatilag minden tárgy, minden gépezet, minden fegyver és helyszín és poszter annak stílusát követi. A számítógépek zöld monokróm kijelzőket használnak, a fegyverek hangja, a mentéshez is használt mágneskártyák, a lezárt ajtók kinézete is felidézi a filmet, és természetesen a zenei anyag is mind-mind az eredetire épül. Igaz, muzsika viszonylag ritkán csendül fel a játékban (és ilyenkor rögtön tudja is az ember, hogy valami nagy baj közeledik), de a környezeti zajok félelmetesek és magukkal ragadóak. Gépek csipognak, dübörögnek, zúgnak, köhögnek mindenütt, beazonosíthatatlan zajok szüremlenek át lezárt ajtókon, és sosem tudjuk, hogy a következő szobából érkező hangok egy halálos bestia lépéseinek vagy valami elromlott gépnek köszönhetőek.
Bizony, egyes idegen létformák allergiásak az alkoholra. [+]
A horror-hangulatot tehát sikerült tökéletesen átvenni, sőt, egy kicsit talán néhol túlzásba is vinni. A játék felvezető másfél órája – Amanda megérkezése és a körülmények megismerése – egyszerűen tökéletes felvezetést nyújt, erre panasz nem lehet. A következő néhány fejezet azonban inkább a frusztrációról szól. Én általában nem kedvelem a hosszas oktatórészeket, de kétségtelen, hogy az Isolation túl hamar dobja be a mélyvízbe a játékosokat. Nincs hatékony fegyverünk a kiszámíthatatlanul támadó ellenfelek ellen, az űrállomás termei, tornyai zavaróan nagy játékteret kínálnak, és a halál mindig csak egy lépésnyire van. Ez persze nyilván érthető valamennyire az ihlető filmet ismerve, de mindez kombinálva a checkpointokat szinte teljesen elhagyó mentési rendszerrel (nincs mese, érdemes mindig visszamenni a mentést lehetővé tevő gépekhez) már okozhatja egyes játékosoknál az Isolation dühös abbahagyását. Szerencsére ez a rész kis akaraterővel leküzdhető, és amint elkezdjük kiismerni a játékszabályokat, megtanuljuk, hogy hogy használhatjuk fel ellenfeleinket egymás ellen, ahogy egyre több hasznos játékszerhez jutunk, úgy lesz könnyebb és könnyebb dolgunk. A későbbi fejezetek remekül megtervezett, változatos helyszínekre varázsolnak, így mindenképpen érdemes erőből átlendülni ezen a szakaszon.
Nem biztos, hogy jó ötlet volt T-1000-es modelleket munkára fogni… [+]
Az Alien Isolation meglepően kövér kaland, első nekifutásra minimum 15, de a sok elhalálozással, lassú, óvatos felderítéssel inkább 20 óra körüli óraszámot fog igényelni. És igen, ez ugyanennyi rettegést is kínál. Asztalok alatt bujkálunk, a mozgásdetektort nézzük reménykedve, minden víztócsában savas veszély sejtve lassan botorkálunk a csak vészvillogók által megvilágított sötétségben. Pazar! Két rövidke, de igen hangulatos extra fejezet is letölthető a játékhoz, melyek közül a Crew Expendable az eredeti filmhez vezet vissza, míg a Last Survivorban a Narcissus űrhajón találjuk magunkat Ellen Ripley-t irányítva. Mindkettő igen olcsón elérhető és igen kellemes élményt kínál.
Az Isolation új utat jelent az Alien-feldolgozások között, ami, tekintve, hogy az első ilyen játék 1982-ben jelent meg, már önmagában is dicséretes. Ráadásul az ötletet rendkívül igényesen sikerült játékformába önteni, és ez nem csak a nagyszerű látványvilágra és fülkényeztetésre vonatkozik, de a hangulatra, a történetre és a horrorra egyaránt. Vannak benne frusztráló részek, egyik-másik egész komolyan fel is fog idegesíteni – de hát ki mondta, hogy a világegyetem egyik leghalálosabb gyilkológépe mellett csak örömben lesz részünk?
Pro:
- Elképesztő hangulat és feszültség
- Kellemesen tudja variálni a játékmenetet
- Meglepően érdekes történet
- Remek minikiegészítők
Kontra:
- Az elején van egy igen frusztráló kétórás szakasz
- A kiszámíthatatlan ellenfél néhány alkalommal inkább idegesítő, mintsem érdekes
80
Az Alien Isolation PC-re, PS4-re, PS3-ra, Xbox One-ra és Xbox 360-ra jelent meg.
