Új hozzászólás Aktív témák

• #102238 #96349952 törölt tag

  Új Válasz 2017-07-21 07:37:22 #102238

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #96349952

  törölt tag

  Vicces, hogy időről-időre belebotlok egy-egy olyan filmbe, amit elvileg már réges-régen látnom kellett volna, mert nem mai gyerek a lelkem. Az Apátlan Anyátlanok is pont ilyen volt tegnap este. 2005-ös alkotás, most ugye immár 2017-et írunk, tehát volt 12 évem arra, hogy valahogy tudomást szerezzek a létezéséről, de ez eddig nem történt meg. A film közben és végén is azon agyaltam (csupán be-belibbenő gondolatfoszlányok voltak ezek, érzések, ergo gondolkodásnak mégsem nevezhető ez az állapot), hogy milyen furcsa egy dolog ez: Eléggé komoly filmbuzinak sorolom be magam, több ezer filmen vagyok túl, igyekszem képben maradni az aktuális és érdemleges (tehát képregény szemetek úgy 90%-a nem tartozik ide) felhozatallal kapcsolatban és rajta vagyok, hogy a még nem látott régieket is bezsákoljam, még mielőtt elvisz a Kaszás az Örökké Tartó Útra, de a projekt nem lehet tökéletesen sikeres. Hiszen mindig van egy-egy rácsodálkozás: Jé, ezt sem láttam még, na, ez meg hogy nem került képbe eddig, stb.

  Na, ilyen ez az Apátlan Anyátlanok is. Nem egy filmtörténeti klasszikus, én azonban nagyon kedvelem a családi drámákat (inkább nézem, mint részt veszek azokban…), szeretem nézni, ahogy összejön a népes társaság és így vagy úgy újra egymásra találnak, néha úgy, hogy éppenséggel egymáson taposnak át, ami ugyebár a szentesített eszköz a cél elérése érdekében. (Újra egymásra találás.) Talán azért is vonzódom ehhez a műfajhoz, mert nekem sajnos nem adatott meg a népes családsereg, igen szűkösen vagyunk, az is enyhén szétszóródva, és vélhetően tudatalatti lelki igényem lett volna arra, hogy összejöjjünk szűk körben úgy tizenöten egy asztal mellett, aztán ki a kertbe, leülni székekbe, némi piával, együtt röhögni-sírni, stb.

  Na de vissza a filmhez:
  Azért is tetszett ez a mozi, mert csupa szerethető, számomra szimpatikus színész adta az ívet, kezdve Costnerrel, de én mindig is csíptem Joan Allent, Evan Rachel Wood pedig a Westword után (ott láttam először az istenadtát) lett a szuperbájos színésznőcik vitathatatlan királynője nálam. Szóval jó volt a felhozatal, láttam, hogy családi huncutságokról szól, tehát tegnap este végre közelebbről is megismerkedhettem az alkotással.

  Remekül szórakoztam, hiszen ez egy pont olyan film, amiben mesterien adagolják a vígjáték és dráma elemeket, de pl. a port.hu tök hülye, mert ez ettől még rohadtul nem vígjáték, ennek a műfaji követelménynek egyáltalán nem áll meg a film. Mert azért ez sokkal inkább dráma, egy elveszőben levő, az alkoholizmus felé fékeveszett gőzmozdony sebességével haladó családanyáé, aki ráadásul már nem mai csirke, ebből fakadó önértékelési zavarait pedig a lányain és úgy eleve, a környezetén éli ki. Aztán amikor a férje lelép egy fiatalabb és ráadásul svédebb nőcivel, akkor borul minden.

  Kissé barátságtalanul fogadtam az ebbe a helyzetbe kakukkfiókaként betámolygó Costner karakterét, aki szinte azonnal elkezdi csapni a szelet a magára hagyott feleségnek, de a későbbiekben ellenérzéseim szimpátiává fajultak, mert a fazon noha leépült, noha nem igazán rendelkezik semmiféle perspektívával, mégis olyannyira magát adó, őszinte, természetes és valahogy empatikus, hogy lehetetlen nem megkedvelni.

  A négy csaj is rendben van, csak ugye állandó konfliktusforrások, a Titanicként süllyedő anyjukkal amolyan gyűlölve imádott, imádva gyűlölt és persze a természetesnél jobban alárendelt viszonyban vannak, de időről-időre kibújnak a valódi, moderálatlan érzelmek a zsákból, és akkor jönnek a nagy összeborulások.

  A film alapvetése az, hogy a gazfickó férj és családapa lelép egy nőcivel, alkesz anyuka magára marad négy leányzóval meg egy őt folyamatosan ostromló, hozzá hasonlóan elépült fickóval, és ebből kéne kihoznia a lehető legjobbat – már ha akarja, de sokszor egyáltalán nem akarja, csak adjatok még egy pohárral, meg még eggyel, és ott egye meg a fene az egészet. Nincs emelkedett szerelem, nem hág tetőfokára a romantika (finoman szólva sem), de épp ettől lesz hihető, hétköznapi az egész, még akkor is, ha a hölgy láthatóan igen jól (átlagnál sokkal jobban) el van eresztve anyagilag, így az egyszeri jómunkásembernek azért itt gondokat okozhat a vele való tökéletes azonosulás.

  Mindazonáltal ez egy olyan mű, ami szinte önmagát valósítja meg kockáról-kockára, nincs benne semmi erőltetettség, műviség, felesleges pózolás, megy a sztori a maga útján, önjáró módon, te meg sodródsz vele és szép lassan jómagad is családtag leszel. Abszolút ajánlott megtekintésre, én még egyszer-kétszer biztos, hogy átesek rajta, mert műfajában remek, mentes a pátoszoktól, nem akar pofán vágni semmiféle nagy igazsággal, így az átlagnál jóval természetesebb, sokkal befogadhatóbb alkotás ez.

  Figyelem, szuperhősökön szocializálódottak számára kerülendő. Egyetlen pisztolylövés sincs a filmben, senki nem hal meg, két nőies pofont leszámítva még csak nem is verekszenek benne. (Ja, de: Van némi lökdösődés úgy ímmel-ámmal, de erőtlen, mint a szombati partiarc vasárnap reggel tízkor.) Bocs, hogy ennyit pofáztam erről a filmről, de tényleg remek élmény volt, az Augusztus Oklahomában (nézzétek meg azt is, zseniális) óta nem volt ilyen családi összejövős filmélményem.

Új hozzászólás Aktív témák