South Park: The Fractured But Whole teszt

Két évvel az első valamirevaló South Park-játékot követően itt a folytatás – új fejlesztőkkel, új harcrendszerrel és a jó öreg Cartmannel.

Írta: Grath
2017-11-20 07:30

Humormaffia

Emlékszel még az Igazság Pálcájára (Stick of Truth)? A monumentális háborúra, ami annak megszerzéséért zajlott, a hosszú küzdelemre, a sok tápolásra és a rengeteg kacagásra? Hát, a pálcát lehet elfelejteni, de a megdöbbentően gyenge szóviccet zászlajára – pontosabban borítójára – tűző folytatás a többit azért hozza: a Fractured But Whole elődjéhez igen hasonló minőséget képvisel. Igaz ez még annak ellenére is, hogy új fejlesztők dolgoztak a programon (az Obsidian helyett a Ubisoft San Francisco) és hogy a harcrendszer jószerivel teljesen átalakult.

Míg a Stick of Truth a varázslós-kardozós játékba feledkező South Park-i gyerekek játékát dolgozta fel, addig a Fractured But Whole kampányt vált: Cartman ötletére a filmek nyomán a képregény-hősök világát veszik át, és minden kölök hirtelen keményen hangzó neveket vesz fel, és házilagos készítésű szuperkosztümöt öltenek. Így aztán Captain Diabetes mellett Call Girl száll csatába, a mankóin dadogva kúszó Jimmy itt Fastpass néven a gyorsutazási rendszer központi eleme, Timmy pedig Doctor Timothy néven természetesen a „kerekesszékes mentát” archetípus büszke képviselője. Ebbe a vidám kavalkádba kapcsolódik be ismét az Új Srác/Csajszi, a nemrég – erősen diszfunkcionális családjával együtt – a városba költözött kölök is. Továbbra is szótlan hősünk természetesen ismét a sztori központi alakja lesz, aki a The Coon néven futó Cartman parancsai alapján száll szembe… nos, a játék végére már mindenkivel.

Az ellopott macskákkal induló történet nyilván teljesen elmebeteg irányokba kanyarog el – erről többet nem is beszélnék, mert ennek végigkövetése rengeteg szórakoztató pillanatot hoz, amelytől nem fosztanék meg senkit. Természetesen ezúttal is rengeteg érdekes helyszínt fogunk bejárni a jól ismert városban, ami szerencsére egy sereg új helyszínnel gazdagodott az előző rész óta.

[+]

Az egyik legemlékezetesebb fejezet például a Peppermint Hippo sztriptízbárba vezet. Ez az alig félórás szakasz kitűnő összefoglalása is lehetne a Fractured But Whole-nak: tele van borzasztóan undorító jelenetekkel (nem is merem leírni, mit is kell a DJ gin-tonikjába keverni), illetve a megfelelően sötét humorérzék birtokában csakis zseniálisnak minősíthető poénokkal (ilyen például a klientúra reakciója a kölkökre, vagy épp a hölgyek felkonferálása), van benne egy borzalmasan rossz minijáték (részeg alakoknak kell QTE-vel teli öltáncot lejteni) és egy kellemesen scriptelt csata. A játék lényegében ebből áll, csak persze az arányok változnak kicsit.

[+]

Talán senkit nem fog meglepni az állítás: a második South Park-játék hangulata nem fog mindenkinek tetszeni, hisz pont azt a fajta humort hozza, amely évtizedek óta borítja ki a világ jókora részét. Mindenkinek beszól, mindenből gúnyt űz, és néha a remek poénok közé egy-egy igazi tahó otrombaság is becsúszik. Nyilván ezen írás minden olvasója régóta tudja magáról, hogy bejön-e neki ez a fajta humor; a játékból tulajdonképpen csak az a fajta naprakészség hiányzik, amit a mindig egy hét alatt összedobott tévésorozat-epizódok fel tudnak mutatni.

Fing a lelke mindennek

A legnagyobb játékmechanikai változás az előző részhez képest a harcrendszer teljes lecserélése volt. A Stick of Truth tulajdonképpen a klasszikus ATB-rendszert vette alapul, a Fractured But Whole viszont egy másik japán módit, a Tactics-játékok négyzethálós pályáit vette kölcsön. (Nem tudom, emlékszik-e valaki a remek Enchanted Armsra – az új megoldás szinte egy-az-egyben onnan származik.)

Karaktereink (hősünk mellett egy, két, avagy három szupertárs tobzódik) és ellenfeleink egy csatáról csatára változó méretű négyzethálós térképen küzdenek, meghatározott sorrendben cselekedve. (Sok támadáshoz időzített gombnyomás is szükséges.) Néha egy több képernyőnyi hosszú, de csak két sorból álló pályát kapunk, máskor egy 5x7-es csatateret – és ezt a változatosságot a megsemmisíthető tereptárgyak csak tovább cifrázzák. Sok random csata nincs; bele lehet persze kötni egy csomó hatodikosba vagy ráknépségbe, de olyan elhanyagolható a csatákért kapott XP-jutalom, hogy csak igen komoly mennyiségű idő feláldozásával lehet így szinteket lépkedni.

Noha a játék elején nincs sok lehetőségünk a karakter kialakítására, úgy tíz órával később már mind a tíz kaszt rendelkezésre áll. Ebből a kínálatból kell összelegóznunk azt a három harci manővert, amit szeretnénk magunkkal vinni a csatákba – ezen felül csak a parádés animációval ellátott szupermozgások, illetve a különféle tárgyak segíthetnek a küzdelemben. No meg a szellentések: pukkantásaink ereje a téridőt is szétszaggatja, így átugorhatjuk ellenfeleink körét, megidézhetjük saját magunk egy korábbi változatát, vagy épp leállíthatjuk az időt némi extra vérengzés erejéig. A küzdelmek nagy általánosságban nem nehezek, csak a főellenfelek okozhatnak gondot még nehéz fokozaton is.

[+]

Jónéhány érdekesen induló sztoriszál sehová nem vezet, nincsenek olyan megdöbbentő részek a játékban, mint az abortuszklinika (vagy teljesen más tekintetben: Kanada) az elődben, és a fejlődés érdektelensége miatt az RPG-reflexek sem indulnak be teljesen, de a Fractured But Whole így is tisztességes munka lett. Nem mondom, hogy érezhetően jobb, mint az előd, de a sorozat rajongóinak így is hoz vagy 20 órányi örömet. Mindenki más meg kerülje el!

A South Park: The Fractured But Whole PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg.

Pro: