Még egy kört, srácok?
A Doki Doki Literature Club! egy teljesen átlagos, vidáman csajozós visual novel, amiben csinos kiválasztottunknak csapjuk a szelet és még verset is írunk neki – neki, az egyik teljesen kiegyensúlyozott fiatal osztálytásrunknak. A Stanley Parable egyszerűen arról szól, hogy egy irodai dolgozó megpróbálja megkeresni kollégáit, majd amikor nem leli őket, hazaindul. Az It Takes A War egy gagyi Counter-Strike 1.6-utánérzés, amelyben, ha szerencsések vagyunk, az online meccsek során akár egy összeszokott baráti társaság beszélgetésébe is belehallgathatunk. A felszínen ez mindössze egy asset flip FPS-nek látszik, és hát az is; miként is lehetne annál több? Elvégre Thomas Mackinnon előző játéka, a The Corridor is pontosan az volt, aminek tűnt: egy üres folyosó, talán egy gombbal felszerelve – játéknak pedig mindez aligha nevezhető, nem igaz?
Ha az ember komolyabban belegondol, hiába a videojátékok interaktív, szinte végtelen alkotói szabadságot lehetővé tevő környezete, a történetmesélés terén csak nagyon keveseknek sikerült túllépnie a filmes gyökereken. Maga a sztori lehet persze fantasztikus és magával ragadó, a felvonultatott karakterek néha egy egész életre velünk maradnak, de az, ahogy a narratíva bemutatásra kerül, az a mód, ahogy a történetet befogadjuk, nem sokban különbözik attól, ahogy mondjuk egy tévésorozat átadja a maga meséjét. Pedig hát a médium jóval többet is fel tudna kínálni, hiszen az interaktivitás tökéletes táptalaj lehetne arra, hogy a játékost saját kíváncsisága vigye bele egy vélemény kialakításába, amit aztán akár ki is fordíthatunk, újrakontextualizálva és átértelmezve minden mást, ami korábban történt.
[+]
Az ezzel élő történetmesélők általában egy-egy óriási, addig titkolt fordulattal oldják ezt meg: a Knights of the Old Republic megdöbbentő leleplezése, a NieR Automata háttérének valódi megismerése, vagy mondjuk a Final Fantasy X mindent átalakító vallási revelációja minden túlzás nélkül odatehetők azon élmény mellé, amit a Mementó vagy a Hatodik érzék filmek fordulatai jelentettek a gyanútlan nézők számára. A videojátékokban azonban még ennél is több lehetne! Mert mi történne akkor, ha nem „egyszerűen” a teljesen váratlan, mégis tökéletesen előkészített fordulat lenne az igazán emlékezetes egy történetben, hanem inkább az, ahogy a sztori a játékos elé kerül – ha egy nem hagyományos módon gondolkodó játékfejlesztő magát a videojátékot, és az azokhoz kapcsolódva kialakult ismereteinket tekerné ki?
Hirdetés
[+]
Milyen idegesítő lenne, ha ennyi fejtegetés után az It Takes A War tényleg egy szimpla online FPS lenne, nem igaz? És ki tudja, ha valaki csak a felszínre, az akcióra figyel, mondjuk, ha lezavar öt-hat meccset, pontosan ez lesz a véleménye. Jöhet az uninstall, a refund, a rant. Méltán. Az It Takes A War egy pocsék FPS, randa, mint a bűn, és még bugos is. És persze van benne valami különleges is, ami körül már négy bekezdés óta táncolok, és amiről a továbbiakban sem fogok konkrétan beszélni. Játékideje alig több egy óránál, de abba egy csomó vérgagyi lövöldözésen túl igazi érték is fér. Bár üzenete mindenképpen pozitív, de egy kalapácsos arcütés eleganciájával és finomságával van kimondva – az odáig vezető út viszont egészen csodálatos, ha az ember tudja, akarja értékelni a narratíva-szövés új lehetőségeit.
[+]
Béna, de megható. Primitív, de mélyen emberi. Veled marad, mert olyan ócska. Veled marad, mert olyan különleges. Nem olyan megkerülhetetlen és nem annyira kidolgozott, mint az első bekezdésben említett többi játék, de ezt a trükköt korábban még senki nem mutatta be, és ez ebben az utánérzések klónjairól szóló korban igazi érték. Nincs része, ami ne lehetne sokkal, de sokkal jobb – mégis az év egyik maradandó élménye lehet. Ez pedig 6 euróért szerintem nem rossz üzlet…
Bényi László
Összefoglalás
Az It Takes A War egy ócska online FPS-nek tűnik, és kis túlzással – hiszen valójában nem online – pontosan az is. A rémesen gagyi felszín alatt azonban valami más, valami sokkal fontosabb is rejlik, ami sokat mesél online közösségekről, és azok interperszonális viszonyairól. Végre egy játék, ami videojáték-mivoltát kihasználva, azon keresztül és annak eszközeivel meséli el történetét!
Az It Takes A War legfőbb pozitívumai:
- Újszerű, tényleg újszerű történetmesélés;
- minél kevesebbet tudsz róla, annál nagyobbat üt.
Az It Takes A War legnagyobb hiányosságai:
- Ellenszenvesen ronda és egyszer tényleg lefagyott;
- Pozitív üzenete elegancia nélkül esik ránk a végére.
