Papírvékony
Vannak fejlesztők, akik a technológiai csúcsokat hajszolják, és vannak fejlesztők, akik stílussal, ízléssel, egyedi, kreatív megvalósítással igyekeznek látvány terén is lenyűgözni játékosaikat. Nyilván az a tökéletes, ha a kétfajta megközelítés párosul, de az is tény, hogy az utóbbi módszerrel azonnal felismerhető játékokat lehet alkotni – és e téren bizony a Hirogami is kiválóan teljesít. Ez még akkor is így van, ha a Paper Mariótól a Tearawayen át a Papeturáig lehetne sorolni azokat az alkotásokat, amelyek sokkal mélyebben merültek el a papírból épített világok esztétikájában, amelyek alaposan átgondolták és gamifikálták azt, amit egy ilyen közeg jelenthet. A Hirogami esetében azonban a cellulóz és az origami csak színpadot, és nem dinamikus környezetet teremt – azon túl, hogy a főszereplő képes más alakokba hajtogatni magát, sajnálatosan keveset használ ki a program abból, hogy láthatóan papírból áll világa. Hogy mást ne mondjak, a tűz nem emészti el ezeket a lapokat…
De az efféle részletek helyett kezdjük az alapokkal: a Namco két ázsiai stúdiója által fejlesztett (de megdöbbentő módon egy apró japán kiadó, a Kakehashi Games által gondozott) Hirogami egy origamihőst mutat be. Hiro a rengetegszer látott sztoripanelnek megfelelően a világára törő fekete-lila árnyalatokban fortyogó rontás ellen igyekszik felvenni a harcot. A Blight néha egyszerűen szétverhető digitális kockák képében jelenik meg, máskor pedig mindenféle bestiákat formál a szmötyi – de igazán nagy ellenállást ők sem tanúsítanak. Nem, a legfőbb problémát a különálló pályákra osztott Hiro hadjáratában az jelenti, hogy különösebben nem magyarázgatott módon hősünk elveszítette alakváltó képességeit, és így ezek visszaszerzése kötelező feladat lesz. A színes origamipapírból hajtogatott harcos először tiszta lappá tudja magát szétbontani, így szűk helyeken is átsuttyanhat, illetve a tűz forrósága az ugrásainál sokkal magasabbra tudja felhajtani. A későbbiekben Hiro visszakapja három állati formáját: a tatu természetesen nagy sebességgel gurul, a béka hatalmas ugrásokra és tottyanásokra képes, a majom pedig liánokon lengedezik és sziklákat zúz össze. Időszakosan, egy-egy szakaszra más formákat is kapunk, ezek legalább kicsit feldobják a játékmenetet.
[+]
Talán ebből is kitalálható, hogy a Hirogami egyik legfontosabb elemét a platformjátékos ugrándozás jelenti. Sajnos azonban e téren a játék sosem válik igazán dinamikussá, sokkal inkább a „lomha” jelző illik e szakaszaira – az állatformák között például nem lehet villámgyorsan váltani, így azok képességeinek kombinálására sem szükség, sem lehetőség nincs. Egy további gondot jelent az, hogy a kamerát megdöbbentő módon csak elfordítani lehet, nem pedig a főhős körül mozgatni – és amikor izometrikus nézetbe vált a játék, emiatt nem lehet pontosan felmérni az eltérő platformok magasságát vagy távolságát. Néha még az sem teljesen tiszta, hogy egy hely csak a háttér része, avagy valami extra jutalmat rejtő, megközelíthető felület.
[+]
Hirdetés
A játék másik fontos pillérét a harc jelenti, e téren a legfőbb probléma pedig sokkal inkább a rendszer sekélyes mivolta. Már Hiro legyezős támadásaival is simán legyőzhetünk minden problémát, de a tatuforma korai megnyitását követően lényegében sosem lesz gondunk a csaták megnyerésével: ez a villámgyorsan száguldozó jószág hatalmasat sebez, ráadásul tökéletesen alkalmas a lövedékek kikerülésére is. Bár a békával elegánsabban lehet hatástalanítani a pajzzsal rendelkező lényeket, és a majomalak fizikai ereje is igen hatékony, számomra az armadillo sebessége és lendülete volt a legélvezetesebb taktika. Sajnos ez elég semmitmondó összehasonlítás, hiszen hosszú távon ez a gurulgatás is lapossá válik – több ellenféltípus, vagy egy mélyebb harcrendszer igen sokat dobott volna a Hirogami által nyújtott élvezeten.
[+]
A Hirogami tulajdonképpen az elvárt minimumot hozza, annál szemernyivel sem többet: legfeljebb közepes platformjáték legfeljebb közepes akcióval. Egyértelműen a látványvilág az erőssége, mert az origamivilág még úgy is csodálatos, hogy a korábbiaknak megfelelően az csak egy statikus díszlet – és mivel történet alig-alig létezik, az sem tud dobni a dolgon. A túl hosszú, és zavaróan lineáris pályákért nehéz rajongani – egyedül a jól kitalált főellenfelek a maguk sok alakváltást megkövetelő kialakításával olyanok, hogy az ember vigyorogva, örömmel játssza őket újra. Merthogy néhány pálya újrajátszására szükség lehet: a továbbjutás a pályák kis kihívásainak teljesítésével megnyitható jutalomorigamikhoz van kötve, és az összes begyűjtése több nekifutást igényel (a speedrun-kihívás például általában nem összeköthető a sérülés nélküli vagy a 100%-os gyűjtögetést előíró nekifutással). A Hirogami hiába néz ki lehengerlően, játékmenete néhány jobb pillanatot leszámítva a középszerben dagonyázik – az általa használt műfajokat számtalan indie játék volt képes sokkal élvezetesebben prezentálni.
A Hirogami PC-re és PlayStation 5-re jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Kakehashi biztosította.
Bényi László
Összefoglalás
Szerintem már az is sokat mond, hogy a Hirogamit két Namco-stúdió fejlesztette – de a kiadó nem akart azzal foglalkozni. A tényleg csodálatos körítésen túl az origami játék sajnos nemhogy kiemelkedőt nem tud hozni, de még a „jó” jelzőt is csak ritkán (néhány főellenfélnél) éri el.
A Hirogami legfőbb pozitívumai:
- Gyönyörű körítés;
- néhány kifejezetten jó bossfight.
A Hirogami legnagyobb hiányosságai:
- Sem a platformrészek, sem az akció nem igazán jó;
- a kamera komoly gondokat okoz;
- lineáris, önismétlő, unalmas pályatervezés.
