Csak rúgni a bőrt
Amikor 1996-ban Ecuador megnyerte első olimpiai aranyérmét, másnap az egész ország a távgyaloglás mámorában sütkérezett, és a derékriszáló menetelésből országos mánia lett. Amikor öt évvel később az ország végre közel került ahhoz, hogy megannyi megalázó kiesést követően kijusson a labdarúgó világbajnokságra, az ország 13 milliós lakossága egy emberként feledte el a távgyaloglást, és minden korábbit meghaladó fanatizmussal kezdte követni a válogatott csatáit. E nyári hetek során minden a foci körül forgott: mindenki követte, mindenki tárgyalta, mindenki játszotta. Minden tévéképernyő a meccseket mutatta, vagy azokról spekulált, minden család élete a mérkőzésekhez alkalmazkodott, és jaj annak a párnak, aki meccsnapra időzítette esküvőjét! Ez az előbb reményteli, majd diadalmas pár hónap olyan meghatározó emlék volt generációk számára, hogy sokaknak még ma is aktív téma ez. Így volt ezzel Julián Cordero és Sebastian Valbuena is, két fiatal ecuadori játékfejlesztő, akik eldöntötték, „kiírják magukból” ezt az élményt – nem regényben, hanem egy saját emlékeikből táplálkozó, korlenyomatnak is beillő játék képében. Cordero a Feledhetetlen Nyár során alig hároméves kiskölyök volt, de a Despelote-ban önmagát egy nyolcéves srácként gondolta újra.
A felszínen a Despelote legszembetűnőbb sajátossága a különleges képi világa. A digitalizált és erősen effektezett fényképekből kialakított 3D-s térben a fontosabb figurák, élesebb emlékek egyszerű 2D-s rajzként jelennek meg. Mindegy, hogy általános iskolánk padjánál ülünk, hogy otthon, a vacsora előtt szekáljuk húgunkat, vagy éppen a parkban rúgjuk a bőrt (esetleg a sörösüveget) az ad-hoc haverokkal, belső nézetből járjuk be a világot, Quito főváros valamelyik pontját. Kisiskolás kölyökként szinte láthatatlanok vagyunk a felnőttek számára – mi focizunk, ők pedig körülöttünk élik a maguk világát. Julián és a haverjai ellógnak a földrajz-óráról, hogy egy kicsit labdázzanak, miközben a rádió az argentinok elleni meccs esélyeit latolgatja. Amikor Carmen otthagy minket egy padon, nyilván elkezdjük rúgni a labdát a többiekkel – amikor az első üveg ennek áldozatául esik, hiába kobozzák el a labdát, mert a többi üveget használjuk labdaként. Rugdossuk a lasztit fel-alá a téren, elijesztve a galambokat, tönkretéve egy romantikus pikniket, vagy széttörve virágtartó cserepeket. Mindezalatt pedig befogadhatjuk a külvilág zajait, a diskurzusokat, a politizálásokat, a fociról való értekezéseket, az átlagember minden nyűgét baját. A focival kitöltött látótérbe itt-ott a „valódi” élet is betüremkedik: a meccset tárgyaló újság másik cikke a hiperinflációval foglalkozik, a szülők este, borozgatva-cigizve a politikát is kitárgyalják. Figyelhetünk erre is, megpróbálhatjuk a töredékekből összerakni egy játékban ritkán látott ország focin túli lelkivilágát, de tehetünk mindenre, és mehetünk rugdosni a labdát – ez nem nehéz, hiszen még Julián álmai is arról szólnak.
[+]
Mindezt autentikus hangeffektekkel, a város tényleges zajaival, és helyi szinkronmunkával tálalják a fejlesztők. Az egész olyan, mint egy interaktív és személyes dokumentumfilm, ami egyszerre ragad meg egy nagyon specifikus pillanatot és egy nagyon általános élményt, mind az egyén, mind a társadalom szintjén. Az időben is ugráló sztori tele van igen különleges pillanatokkal, amik valahogy itthon is tökéletesen működnek: konzolon focizni, mielőtt a fater kinyomja a tévét és az asztalhoz ültet; egy fárasztó, de jó érzésekkel teli tinibuli után anyánkkal diskurálni; kölyökként egy esküvőn lufikat rugdosni – miközben mindenhonnan a meccsek és kommentárok szólnak. Egy nemzet él focilázban, és ez teljesen érthető is! Karakterünk később maga is focizni kezd, ami akár egy életpálya is lehetne – bár amikor fájó térdéről kérdezgetik, van egyfajta keserűség az egészben. A Despelote kis szilánkjaiból végül egy egész élet rajzolódik ki, ami igen szép narratív teljesítmény egy ilyen rövid alkotástól.
[+]
Mivel maga a Despelote 2-3 óra alatt teljesíthető, ennél jobban nem is szeretnék belemenni konkrétumokba. A gyerekkori élményeket a jövő pillanatai, valamint a készítők kommentárjai helyezik kontextusba, így akár e meccsek jelentőségéről, akár Ecuador gazdasági valóságáról van szó, mindig képben leszünk. Általában időlimittel dolgozunk – időre kell hazaérni, várakozni, valahol lenni: ilyenkor van idő bóklászni, felfedezni és elcsípni érdekes pillanatokat. E szabad szekciók ugyanúgy tartogatnak intim, személyes mozzanatokat, mint ahogy tágabb mondanivalót is. Ugyan Ecuador 2000-ben végbement, zűrös politikai puccsáról a Despelote nem ejt szót, a maga különleges, focifókuszú szemléletén keresztül bemutatja, hogy milyen különleges és átmeneti érzés az, amikor ennyire egyetlen dolog körül forog a közhangulat. Hogy mennyire jó érzés része lenni a közösségnek, annak, ami mindenki mást is foglalkoztat – és hogy mennyire fontos megérteni azt is, hogy a világ előtte és utána is létezni fog. És kicsit földhözragadtabban a Despelote azt is megmutatja, hogy mekkora közösségformáló ereje van ennek a sportnak, egy labda ügyes rugdosásának.
[+]
A Despelote bizonyos szempontból az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb alkotása, egy komoly eredmény a videojátékos történetmesélés terén. Külön élményt okoz, hogy bár minden részlete annyira ecuadori, amennyire az csak lehetséges, mégis, minden jelenetben megannyi párhuzamot találni mondjuk a nyolcvanas évek budapesti lakótelepi gyermeklétével is. A videojáték médiumot, annak interaktivitását, valamint képi lehetőségeit nagyszerűen kamatoztatja, hogy meséljen, szórakoztasson és elgondolkoztasson. „Zűrös” hátterei és kiugróan éles rajzai kiválóan szimbolizálják az emlékek mulandóságát, pontatlanságát, no meg azt, hogy milyen gyakori, hogy egy-egy időszakból csak egy arc, egy jelenet vagy akár csak egy reklámdal marad meg az emberben a sokkal fontosabb részletek helyett. Ha a Despelote nem is a hagyományos értelemben véve izgalmas videojáték, annál szerencsére jóval, jóval több.
A Despelote PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Panic biztosította.
Georgiadisz Leonidas
Összefoglalás:
A Despelote egy igazán egyedi, belső nézetes élmény – nem csak a fociról, de a gyermekkori emlékek jelentőségéről is. Nehéz bármihez hasonlítani, és inkább olyan, mint egy játszható, különlegesen illusztrált dokumentumfilm – megannyi focis jelenete nyilván nem mérhető egy igazi focijátékhoz, mégis sokkal ügyesebben mutatja be, hogy miért szereti a világ ezt a sportot, mint akármelyik megafranchise.
A Despelote legfőbb pozitívumai:
- Egyedi képi világ és hangulat;
- egyfajta esszé interaktív formában;
- személyes és mégis univerzális.
A Despelote hiányosságai:
- A fociról szól, de nem feltétlenül a FIFA/PES játékosainak;
- egy végigjátszás után nemigen van miért visszatérni.
