Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit gyerekkorában rabul ejtettek a videójáték-konzolok. Az én "függőségem" úgy 10 éves koromban kezdődhetett, '96-97 körül. Ekkor kaptam meg ugyanis életem első konzolját, az akkor ugyancsak populáris "sárga kazettás" Nintendót. Ezt én csak zsibisnek neveztem (a zsibi / zsibogó elnevezés a debreceni használt cikk piacot takarja).
Amióta a technika lehetővé teszi, újra, és újra előveszem a régi játékokat (már amelyik fellelhető persze), és ismét hódolok a szenvedélyemnek Így fordulhatott elő, hogy a napokban ismét feléledt a Mario iránti rajongásom. Igaz, most egészen más idézte elő...
...Mégpedig nem más, mint a Super Mario All Stars nevű program, amelyik magában foglalja a SMB sorozat 1-2-3-as epizódját, valamint egy Lost Levels nevű játékot. A bővített verzióban a Super Mario World I is megtalálható.
Nos, neki is álltam játszani velük, de komoly problémába ütköztem, a Super Mari Brothers sorozat második részével. Nem tudtam hová tenni a játékot, ugyanis hiába ugrottam az ellenfelek fejére, semmi sem történt; nem találtam gombát, érméket, tűzvirágot, SEMMIT!
Úgyhogy ezt a játékot szépen hanyagoltam is. Egészen addig, amíg találtam egy-két leírást, és videót arról, hogy mit is kell csinálni.
Az első benyomásom az volt, hogy ez minden idők legrosszabb Mario játéka. Ezt az érzést erősítette, amikor megtudtam, hogy ez a játék eredetileg Doki Doki Panic! néven jelent meg Japánban, teljesen más karakterekkel, más háttértörténettel, de azonos pályákkal, ellenfelekkel, zenével. A japán játék egyébként óriási bukást okozott.
Visszatérve a Mario All Stars játékra. Mint említettem, volt rajta egy SMB The Lost Levels című játék is, ami nem más, mint a valódi Super Mario Brothers 2.
Ez a játék azonban olyannyira bonyolult (és nem kevésbé idegesítő), hogy Amerikában ki sem adták, helyette - NA, MIT TETTEK? - kiadták a Doki Doki Panic-ot, apró változtatásokkal.
A leglényegesebb változás a négy játszható karakter, akik Mario, Luigi, Toad, és Princess Peach lettek. Ezen kívül azonban alig történt létfontosságú változás. Ennek köszönhetően a játékot nehezen fogadta be a közönség, mondván az ellenségek sem ugyanazok, a szokásos elemek sincsenek a pályán, az ellenfelek legyőzése is máshogy történik, így ez nem is egy Mario játék.
Kezdetben én is egyet értettem ezzel, de amióta játszottam a Gameboy Advance-re kiadott játékkal, megváltozott a véleményem.
A grafika tökéletes, az akusztikus hatások is, és a játékmeneten is változtattak. Könnyebb energiához jutni, jelentek meg új ellenfelek. A lényeg azonban változatlan: ez továbbra is nehezen megy el Mario játéknak.
Ha konyítanék valamit a videójátékok szerkesztéséhez, szívesen alakítgatnék rajta. Például a pályákon a DDP-ből származó ellenfeleken kívül lehetnének Koopa Troopák, Goombák, stb, és a pályák végén a már-már unalmas, Birdo elleni meccs helyett lehetne Hammer Bro, vagy más klasszikus ellenfél. A főellenség pedig Wart helyett lehetne Bowser.
Miért is volt szükség arra, hogy azonos névvel, két különböző játék jelenjen meg, a világ két végén?
Először magam is azt hittem, hogy csupán a nehézség áll az egész mögött, mára viszont okosabb lettem.
A Super Mario Brothers első része óta vannak olyanok, akik szenvedélyesen alakítják át a játék pályáit, újabb és újabb játékokat, vagy ahogy ők nevezik, hackeket hozva létre. A minap rá is találtam egy oldalra, ahol bemutatnak ilyen átírásokat, azonban amikor a Mario and Luigi című hacket megpillantottam, leesett az állam. (jobb oldali képek)
Egy az egyben a Lost Levelst láttam, NES grafikával párosítva. És ez lehetett a másik ok. Az amerikaiak nem mentek bele, hogy ugyanazt a játékot mégegyszer eladják, drága pénzért. Mert ez az igazság, az eredeti, japán SMB 2 nem más, mint egy idegesítően nehéz SMB 1 klón.
Ami engem illet, igazán megkedveltem az SMB 2-t. Tudom, hogy megosztja a fanatikusokat, és azt is, hogy nehezen nevezhető Mario játéknak, de mégis van benne valami, ami meg tudott fogni. Igaz, ehhez meg kellett ismernem egy kiválóan feljavított verziót.
