Új hozzászólás Aktív témák

• #133181 Miklós315 aktív tag

  Új Válasz 2020-03-17 14:21:04 #133181

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  The Mission (A misszió)

  Két évszázaddal a Paradicsom meghódítása után járunk valahol Argentína, Paraguay és Brazília határvidékén, hogy tanúi legyünk az „embernek”. Ez az 1986-os cannes-i díjnyertes műremek jó érzékkel és arányokkal ábrázolja a 18. századi politika- és egyháztörténet egyik összefonódott „pillanatának” segítségével, milyen nagyszerű lehetőségek, egyúttal milyen kiábrándító mélységek rejtőznek bennünk.
  A jelentős szerepet játszó folyóhoz hasonlóan több ritmusban mesél a film: sokáig lassan hömpölyög, míg végül zuhatagként önti nyakunkba a finálét. Morricone remekül eltalált hangulatzenéje pompásan tölti meg a jeleneteket, hol éteri szépséggel, hol ritmusosabb erővel aláhúzva - néha ügyesen kontrasztolva - a látottakat. Az írója az a Robert Bolt, akinek a Thomas Moore-ról szóló csodás Egy ember az örökkévalóságnak, vagy a híres Arábiai Lawrence, no meg az 1984-es Bounty forgatókönyve is köszönhető. A rendező pedig a Gyilkos mezőket is vezényelt Roland Joffé.

  A történet szerint, a Jeremy Irons karaktere által vezetett jezsuita misszió, valamint a Robert De Niro által játszott spanyol zsoldos útjai összefonódnak, miközben a Vatikán, valamint a portugál és spanyol udvar közti - a dél-amerikai területek felosztásáról folytatott - tárgyalások kimenetele Damoklész kardjaként lebeg hőseink feje fölött.
  A sztori lehetőséget teremt, hogy - szimbólumok segítségével - egy sor témát tárgyaljon.

  "Mi nem egy demokrácia tagjai vagyunk, hanem egy rendé."
  Az egyén által elkövetett bűn, a remélhető megbocsátás, és az elérhető kegyelem szempontjából fontos szereplője lesz a filmnek De Niro karaktere. Az önvád pusztító spirálja a transzcendens nélkül az egyértelmű végbe vezet, ám a hit megadja a válaszutat a szereplőnek, így végül az újrakezdést és a jóvátétel lehetőségét is. Ez a legnehezebben érthető mozzanat, amikor a „felvilágosodott”, szekularizált világ egy polgára szembesül a bűn, a jog és a teológiai kegyelem viszonyával, lehetőségeivel, végső távlataival. Gyönyörűen ábrázolja a sziszifuszi öngyötrés útján megbocsátásra vágyó bűnöst, e mellett mind az egyházfi, mind az indiánok viszonyulása hozzá kiválóan mutatja meg, milyen szép is lehetne az élet, ha egyszerűen más döntéseket hoznánk.

  "Az európai udvarok dzsungelek, melyekhez képest az önök dzsungele megművelt kert."
  Tűpontos vázlatát nyújtja e történet annak is, miért nem győzedelmeskedhet a jézusi szeretet eszménye vagy a (hit nélküli) praktikus béke koncepciója e világon: az egyének által alkotott hatalomközpontú felépítmények (királyságok, modern államok) végtelen, önző marakodása száműz, leigáz, elpusztít mindent, ami gátját szabhatja terjeszkedésének. Olyan örvénylő fekete lyukak eme erőközpontok, amelyekkel szemben csak egy high-fantasy avatárja lenne képes fellépni, így üzenetével – noha Isten Fia volt – mintegy természetes módon „bukott el” Jézus is. A kevéssel beérni, mikor elvehetem az összeset? Ugyan!
  A 18. század politikai fejleménye, hogy a felvilágosodás fényében az Egyház befolyásának visszaszorulása egyértelművé válik. Az európai udvarok többsége kezd nyomást gyakorolni a Vatikánra a mintegy két évszázad alatt roppant befolyásra szert tevő, rendezett és elhivatott jezsuita rend feloszlatásának érdekében. E folyamatok lesznek hatással hőseinkre, mintegy isteni próbatétel elé állítva őket.

  "Ezen a világon kell működnünk. A világ ilyen."
  A világi politika praktikus, szűklátókörű, anyagi szempontú és technokrata attitűdje újra és újra kimutatja a foga fehérjét a történelem folyamán. De mit is várunk: az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát csak 1948-ban rögzítették, ám azóta és általa sem változott a módszerek sora semmit. Rablógazdálkodás és felelőtlenség, az erősebb kutya… elve alapján. Épp ezért remekbeszabott a zárójelenet, mely aláhúzza az értékítéletet: mindig van esély új utakra lépni, amíg lesz, aki túléli a bevett utak jelentette zsákutcát.

  A monumentális hosszúságú Némaságnál tempósabb, töményebb, és komplexebb alkotás. Érdekes lehet összevetni a dél-amerikai és a japán misszionáriusok sorsát, lehetőségeit. További érdekesség, hogy Liam Neeson mindkettőben szerepel.
  A Farkasokkal táncolóhoz hasonlóan szépen ábrázolja az ismeretlen „vadembereket”, akik a hívatlan, tolakodó embert ugyan a folyóba vetik, viszont barátságosan nyitnak a jámbor jövevény felé.
  Jeremy Irons elkötelezett, gyengéd, inverz „patkányfogója” és De Niro érzelmes-temperamentumos karaktere, valamint az igéző kompozíciók, továbbá a tartalmas történet okán bátran ajánlom a filmkedvelőknek.

  bónusz: Ennio Morricone: The Mission soundtrack

  #értékelés

  [ Szerkesztve ]

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák