Amerika elveszett

Kevés játék kezdődik úgy, hogy hősünk belei lógnak kifelé a hasából, de hát a New Colossus viszonylag kevés dolgot csinál úgy, mint mások. A Starbreeze egykori fejlesztőiből összeállt svéd MachineGames a maga útját járja, és ez sok szempontból nagyszerű eredményeket szül. Ki gondolta volna például, hogy minden FPS-ek atyjának távoli leszármazottja majd történetét illetően kaphat díjakat? Senki, vagy legalábbis én egész biztosan nem – pedig a három évvel ezelőtti New Ordere téren remekül muzsikált, és a nácivadászatot ritka élvezetes csomagban tálalta.

No de ott tartottunk, hogy régi barátunk, William Blazkowicz belei csak részben tartózkodnak testén belül, és nohaaz előd minden életben maradt karaktere ott nyüzsög körülötte, az eredmény csak félsiker, egész pontosan egy öthónapos kóma, amelyből sebekkel borított hősünk akkor ébred fel, amikor az otthonául szolgáló kolosszális tengeralattjárót megtámadja régi ismerőse, Frau Engel. Ahogy azt millió trailer bemutatta, az első pályát kerekesszékben gurulva töltjük, ami ugyan az irányíthatóságnak betesz kicsit, ám az meglehetősen vidám dolog, ahogy a nácikat ebből a szögből, kis nyikorgás közepettecsonkoljuk baltával, égetjük hamuvá lézerrel, és lőjük halomra gépfegyverekkel.

[+]

A tengeralattjáró kiszabadítását, majd az annak belsejében rejtőző falunyi náci kegyetlen kipusztítását követően a KreisauCircle, vagyis kis lázadó seregletünk Amerikába utazik, hogy New Yorkból elindulva, mindig a helyi erők segítségével turnézza végig a már cseppet sem egyesült államokat. Merthogy ebben az alternatív világban a nácik leatomozták a „szabadság földjét”, és az országnyi romok közt épségben maradt vidékeket vaskézzel uralják, sokszor a Ku-Klux-Klannal egyetértésben.

[+]

A Homefront-sorozat hasonló országmentő akciót akart bemutatni, de ott talán túlságosan a realizmusra koncentráltak a fejlesztők – a Wolfenstein viszont ebből nem kér. Itt hatalmas, horogkeresztes lépegetők, félig kiberizáltsupersoldatok és persze az elkerülhetetlen dobermannok vadásznak ránk, lényegében percnyi szünet nélkül. És mivel Blazkowicz nincs a lehető legjobb passzban, egy futurisztikus, erősen anime-jegyeket felmutató kinézetű páncélba bújva kell küzdenie. Ez lefordítva néhány extra képességet (hatalmas ugrások, berúgható felületek stb.) jelent, amelyeknek köszönhetően a játék tempója kicsit megnőtt.

[+]

A külön gombbal felszedendő gyógy- és lőszerek, illetve páncéldarabok intézménye visszatér az elődből (ezt-azt már magunktól is felszedünk, de a dolgok nagyját még manuálisan kell felmarni), mint ahogy a riadót fújó, ezért optimális esetben elsőként, lopva levadászandó tisztek is itt vannak. A lopakodás furcsa kettősséget mutat: az ellenfelek ugyan azt nem veszik észre, ha egy kollégájuk baltával kettészedett testén tapicskolnak, ám minden figyelmetlen mozdulatot riadóval torolnak meg, és ha valaki észrevett minket, hát a környék minden katonája azonnal tudni fogja, hogy hol vagyunk. Könnyebb fokozatokon (beleértve a normált is) sokszor nem is érdemes vesződni ezzel, de a magasabb szinteken az extra élmény jókora részét az adja, ahogy próbálunk minél több ellenfelet a riadó aktiválása nélkül kiiktatni, majd amikor ez elkerülhetetlenül kudarcba fordul, próbáljuk a végtelen erősítést hívó tisztet valahogy kiiktatni.

Bumm a fejbe!

Az akció maga is az elődöt idézi, azaz nem a lehető legtechnikásabb, leginkább kifinomult rendszerről van szó. Noha tele van brutális fegyverekkel, sokféle ellenféllel és egy kivételesen jól használható fejlesztési rendszerrel, a legfontosabb komponens, a fegyverek használata túlságosan súlytalan lett. Ha a Doomban elsütött az ember egy shotgunt, abba beleremegett a szoba, a kontroller visszarúgása jelezte a pokoli erőt, és millió más látványeffekt mutatta, hogy itt valami kőkemény dolog ment végbe. A New Colossusban a hangok némiképp erőtlenek, és hiába animálnak szépen az ellenfelek, nincs meg annak az élménye, hogy eltaláltunk valakit, hiányzik valami extra visszahatás. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az ellenfelek általában a lehető legegyszerűbb „néha kiegyenesedek a doboz mögött” taktikát követik, a nagyobb, páncélozott bestiák pedig csak lassan közelednek és komótosan tüzelnek. Szintén zavaró, hogy sokszor nem tudni, hogy pontosan merről lőnek ránk, és akármilyen gáz is néha az elvörösödő képernyő intézménye egyes játékokban, itt annak hiánya sokszor azt jelentette, hogy nem vettem észre, hogy már a halál szélén tántorgok.

Pedig a fegyverek amúgy durvák, ellenfeleink lépten-nyomon darabokra esnek, cafatokká robbannak, vagy a lézerfegyver esetében egy pillanat alatt hamufelhővé foszlanakelőttünk. A fegyverfejlesztéshez a pályán elrejtett upgrade-eket kell gyűjtögetni, ezek mindegyike valami kézzelfogható extrát ad: a repeszgránát elkezd égetni vagy EMP-zni, a gépfegyverre távcső varázsolódik, vagy épp a tár duplázódik meg. A perkek jelentik a szokásos passzív, szinte megfoghatatlan bónuszokat; a fejlövéseket, a rejtett baltázásokat, tisztöléseket és harci cselekedeteket díjazza így a program.A nehézfegyverek kivételével csaknem mindenféle fegyverkombináció elképzelhető, hisz ezúttal is lehetséges két fegyvert egyszerre használni – nekem ez annyira nem jött be, de a lehetőség nyitva áll.

[+]

A New Colossus lelkesen és őszintén tűzi a mottót zászlajára: a halott náci a jó náci. Nyilván a jó 12-15 órás kampány játékmenete is erről szól, de a sztori, a pályák közti hosszú videók megdöbbentően igényes és érdekes történetet mesélnek el ugyanerről. A Da'atYichud páncél segítségével gyakorlatilag bosszúálló gépezetté vált Blazkowicztörékeny pszichéje igen messze van a magabiztos hős kliséjétől, a visszatérő Frau Engel pedig (megint) az év legjobb főgonosza, egy szadista, embertelenségében is sajnálatosan emberi féreg, akit élmény gyűlölni. A videók ráadásul pazarul vannak megrendezve és megírva; a blőd humort minduntalan tényleg hatásos drámai részek váltják és viszont–de bármilyen éles is legyen a váltás, a dolog működik. Videojátékban igen ritkák a tényleg érzelmes jelenetek, de itt hősünk gyermekkori visszatekintése például libabőröztetően brutális és őszinte lett.

[+]

Mivel a fejlesztők az idTech-motor legújabb verzióját használták, a látvány nagyszerű, bármilyen platformon is vagyunk. PC-n egész jól optimalizált a Wolfenstein, de még „sima” Xbox One-on is parádésan jól fut, méghozzá úgy, hogy a grafika sokszor egészen lehengerlő. Volt szerencsém Xbox One X-en, (felskálázott) 4K-ban is megtekinteni a programot, és hát ott már majdnem renderszintű volt néha a látvány. Érdekes módon a hangok annyira nem kaptak el, e téren például a Battlefield 1 ezerszer karakteresebb, keményebb volt – cserében viszont a zenék igen jók lettek. Multiplayer helyett pontvadászatos egyjátékos kihívások vannak csak; ezt nem negatívumként említem (főleg a Doom után), mindössze tényszerűen, hisz erről is tudni kell.

[+]

A New Colossus jó folytatás lett – de ennél tovább azért nem mennék. Nyilván, ha az elődöt is imádtad, és a viszonylag egyszerű akció tetszett abban is, hát ezért meg fogsz őrülni. Nekem viszont minduntalan az jutott eszembe, hogy egy Fear- vagy Halo-szintű mesterséges intelligenciával mennyivel jobb lenne ez a játék, de az elmúlt évek azt mutatják, hogy az FPS-evolúciója nem arrafelé halad. És hát brutális fegyvereivel, kőkemény moráljával és rengeteg pályájával a New Colossus még így is kiváló szórakozást jelent!

A Wolfenstein II: The New Colossus PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg.

Pro:

• Igényes és hangulatos körítés;
• változatos pályák.

Kontra:

• Maga az akció, a gunplay lehetne sokkal jobb is.

80

Grath