Démonkönnyek először
Ritkán kavar akkora vihart egy játék fejlesztőcsapatának bejelentése, mint amit a DmC 2010-es bemutatkozása okozott. Persze valamennyire érthető a dolog: a Devil May Cry-széria mindig is ízig-vérig japános akciójáték volt, a Capcom egyik legkedveltebb sorozata. A rajongóknak nehezére esett megemészteni, hogy a japán fejlesztőknek egyszerűen elszállt az ihlete, elfogytak az ötletei, így erőlködés helyett inkább egy angol stúdiónak adták ki a feladatot, hozzátéve, hogy díjaznák a tradíciók elhagyását, az akár radikális átalakításokat. Így persze a játék fejlesztésének minden állapotát felkorbácsolt indulatokkal fogadták a rajongók – kész csoda, hogy a sok halálos fenyegetés közepette a játék végül ilyen jól sikerült.
A már nevében is megújulni akaró DmC távolról nézve igencsak hasonlít elődeire: főszereplőnk az atletikus Dante, aki kardjával és lőfegyvereivel aprítja a démonok világából az emberi birodalomba átszökött bestiákat. Hatalmas főellenfelek, platformrészekkel teli pályák, komplex kombórendszer, minden itt van – látszólag tehát az alapok tehát nem változtak, legfeljebb Dante őszes haja lett tüsi és fekete. Persze nem kell öt percnél több, hogy a játékot kipróbálóknak leessen, hogy a DmC igenis eltér elődeitől.
A világ például igen távol van a gótikus kastélyok, aranypáncélos angyalok, ledér féldémon hölgyek által fémjelzett iránytól. Az új Dante világa ugyanis a modern Föld, ahol az emberiség gyilkolása nem feltétlenül pengével vagy golyóval történik, hanem fertőzött energiaitallal és agyrothasztó tévéadásokkal. Mundus, a démonúr egy hatalmas médiabirodalom fejeként irányítja a világot, és amíg bele nem köt a jól ismert démonvadászba, terve tökéletesen működik is. A DmC története megdöbbentő irányokba kanyarodik a bevezetőt követően; egyfelől megismerjük Dante, és testvére, Virgil múltját, másrészt pedig természetesen végigkövethetjük a Mundus ellen vezetett háborút is. Remek karakterek, kiválóan megrendezett videók, fantasztikus design segít a történet befogadásában – e téren az új rész minimum felnőtt a korábbiak szintjéhez!
Hirdetés
Démonkönnyek újratöltve
A harcrendszer is megváltozott a DmC eljövetelével, ezúttal színkódolt ellenfeleket kapunk: a különféle szörnyek kék, illetve vörös izzással jelzik, hogy melyik fegyverünk lesz ellenük igazán hatásos. Természetesen a különféle kombók egyre hosszabbá válnak az új és új fegyverek beszerzésével és a kismillió kombó megtanulásával. A legfőbb gond a harcokkal mindenképpen az volt, hogy a korábbi részektől eltérően a képfrissítés 30 fps alá esett, amitől a küzdelmek kicsit lassabbá váltak.
Itt jön a képbe a Definitive Edition névre keresztelt újrakiadás, ami lényegében a korábbi PC-s verziót hozza el az új konzolokra, azzal az extrával, hogy a felbontás 1080p-re növekedett, a képfrissítés pedig végre visszatért a mágikus 60-as tempóhoz. Az alapjátékban a technológiai fejlesztésen túl szemernyi változást sem találunk – megkapjuk ugyanazokat a fantasztikus helyszíneket (köztük a köztük folyamatosan alakuló várossal), hatalmas főellenfeleket és változatos harci lehetőségeket; de egy pixellel sem többet. Ráadásul a grafikabeli fejlődés nem tartalmaz átrajzolt textúrákat, részletesebb karaktereket vagy látványosabb effekteket, mint megannyi hasonló HD remake.
Persze egy Definitív Kiadásról van szó, így a korábbi, néhol fizetős DLC-ket is tartalmazza a program. Ezek közül sajnos nem a Vergilt irányíthatóvá tevő csomag a legjobb, ez kicsit befejezetlennek, összecsapottnak tűnik; ennél sokkal több örömet okoz a kizárólag a harcokra koncentráló Bloody Palace. Ez 101 fordulónyi, egyre vadabb démonsereglet leverését tűzi ki feladatul és tökéletes hely arra, hogy elsajátítsuk a harcrendszer apróbb titkait, finomabb lehetőségeit (és most már Vergillel is játszható!). Emellett kapunk egy rakás kosztümöt, egy, a játékot 20%-kal felgyorsító Turbo játékmódot és három extrakemény fokozatot, amelyek közül már az első is elég, hogy agyér-repedést okozzon egy átlagos képességű embernél (de nálam biztosan).
A HD újrakiadások között tehát a DmC valahol a minőségi skála közepén helyezkedik el: láttunk már sokkal rosszabbat, és láttunk már nagyságrendekkel igényesebbet is. Szerencsére maga az alap nagyon jó, így a korábban azt kihagyóknak most érdemes lehet belevágnia a játékba, főleg azért, mert a Capcomot ismerve ennek anyagi sikerétől függ, hogy kapunk-e az elkövetkezendő évtizedben folytatást a sorozathoz.
Pro:
- Az 1080p/60 fps kombináció fantasztikus
- Remek történet és kombórendszer
- Szuperhumánoknak új nehéz fokozatok
Kontra:
- Zéró tartalmi plusz
- Nem lehet átvinni a mentett állást a régi játékból
70
Grath
