Zeta Ceti

Az egyszeri játékos telhetetlen alak; én legalábbis tagadhatatlanul az vagyok. Ha egy kiadó a kisujját nyújtja, rögvest felkarjának hiányán kárálok – ha elém tesznek egy retró játékgyűjteményt, az az első reakcióm, hogy ez vagy az miért hiányzik belőle. Hogy abból miért azt a verziót kaptuk, ezt miért rajzolták át, amazt miért nem rajzolták át, és hogy az a máshol már látott okos megoldás miért hiányzik innen teljesen. A képet persze némileg árnyalja az, hogy ezeket a programokat nem kedves ajándékként kapjuk, hanem fizetni kell értük, ami, úgy vélem, jogosabbá teszi a panaszáradatot. Márpedig panaszaim most is lesznek, főként a Baten Kaitos-sorozat újrakiadásának kisebb részleteivel kapcsolatban – de azt már most leszögezném, hogy minőségi japán szerepjátékokról van szó, amelyeknél már az is jó hír, hogy ismét könnyen beszerezhetővé és játszhatóvá váltak.

Az első rész – legalábbis angolul – 2004-ben jelent meg, az előzménysztorit elmesélő Origins pedig két évvel később, mindkettő kizárólag GameCube-ra. Azóta két, kizárólag japánul elérhető regényen, egy félúton leállított DS-verzión, no meg a még eddig sem eljutó harmadik epizód homályos hírein túl nem sok minden történt a sorozattal. A két RPG-t az akkor még a Namco tulajdonában levő Monolith Soft, illetve az efféle társfejlesztésekről ismert tri-Crescendo készíttette – de miután a Nintendo felvásárolta az előbbi, illetve folyamatosan alkalmazta az utóbbit stúdiót, a Baten Kaitos felelőssége a Namcónál maradt. És mivel a széria tagjai sosem égették fel az eladási listákat, csaknem 20 évet kellett rá várni, mire e játékok újra elérhetővé váltak GameCube-emulátorokon kívül is. Az utóbbi években dühöngő újrakiadási lázban végre a Baten Kaitos is sorra került, és most kizárólag Switch-re, de kedvező áron egybecsomagolva megjelent a két kultkedvenc.

[+]

Hagyományos, egyesek szerint talán egyenesen archaikus jRPG-kről van szó: fiatal karakterek keverednek bele a világmegmentés nehéz munkájába az első részben, illetve az ott fő ellenlábasnak számító Alfard birodalom korrupcióját, illetve figyelhetjük meg közelről az előzménysztoriban. Vannak itt lebegő szigetek, szörnyekkel teli dungeonök, minden problémájukkal nálunk jelentkező NPC-k, és persze azonnal kitalált és teljesen váratlan fordulatok is nagy számban. Az Eternal Wings and the Lost Ocean alcímet viselő első részben egy Kalas nevű, eleinte meglehetősen tuskó és önző srác a főszereplő, aki az első játékórában véletlenül elvágja a Malpercio nevű gonosz isten börtönének egyik metaforikus láncát, és a következő 50 órát azzal tölti, hogy hibáját valahogy megpróbálja kijavítani. Az Origins központi karaktere Sagi, aki egy, a mágia vs. technológia belháború során egyre extrémebb irányba eltolódó birodalom elit ügynökeként közelről látja hazájának gonosz tetteit, és felébredő lelkiismeretének nyomására elhatározza, hogy valamit tennie kell a teljes bukás megakadályozásáért.

[+]

Messziről nézve a két játék sok tekintetben hasonlít – olyannyira, hogy az Origins játékterének egy jelentős része az első részben is bejárható volt; sőt, még a 20 évvel fiatalabb, néha még a babakorú egykori-majdani főszereplőket is meglátogathatjuk. A látvány mindkét epizódban pasztellszíneket használ, és csaknem minden helyszínt hasonlóan impresszionista álomszerűre stílusban alkottak meg a grafikusok – és ezek hatását tökéletesen kíséri Motoi Sakuraba (Tales-sorozat, Star Ocean-széria, Dark Soulsok) kiváló zenei aláfestése. Az első rész története főleg a játékidő első felében, az első nagy fordulatig izgalmas, még a klisék ellenére is – utána azonban az izgalom nagy része elvész, és csak a klisék maradnak. Az Origins szerintem e tekintetben rengeteget javult, még ha nem is feltétlenül a központi sztori miatt, hanem a remekül megírt, komoly és hihető karakterfejlődésen keresztülmenő szereplői miatt. Noha itt a műfajban megszokottaktól eltérően mindössze három karakterből áll a teljes csapat, Sagi, Guillo és Milly sokkal kedvelhetőbb karakterek, mint oly sok jRPG teljes gárdája.

[+]

A Baten Kaitos azonban nem csak gyönyörű helyszínei és kidolgozott karakterei miatt vált népszerűvé – ebben az egyedi harcrendszernek is komoly szerepe volt. Ma, a Slay the Spire által elindított kártyamánia negyedik évében cseppet sem szokatlan, ha egy szerepjáték küzdelmei során lapokat kell kijátszani, de amikor a Baten Kaitos megjelent, ez még felvont szemöldököket és kérdő pillantásokat eredményezett. Pedig hát viszonylag egyszerű rendszerről van szó: minden fegyver, varázslat, speciális támadás, gyógyító tárgy és páncél lapként jelenik meg, és a mi körünkben komoly időlimit hatása alatt az épp kezünkben levő kártyákat kell a legoptimálisabb módon kijátszani. A két játék pontos harcrendszere, illetve a Magnusnak hívott kártyákkal történő pakliépítés részletei között jelentős eltérések vannak, de az nem változik, hogy a játék ezen részét elég sokat kell mikromenedzselni. Az Eternal Wings lassabb ritmusú, külön védekezési fázissal rendelkező csatákat nyújt, az Origins pedig kapkodósabb, hosszú kombók felépítéséről szóló harcrendszert kapott.

Régi és új

A játékok egyikét sem helyezném a japán szerepjátékok igazi elitkategóriájába, de így is remekül kitalált, és – főleg az Origins esetében – magával ragadó játékokról van szó. Mertek mások lenni, mertek újítani, és bár ez nem minden esetben vezetett tökéletesen működő megoldáshoz, az egyediség egy ilyen sűrű műfajban már önmagában is erény tudott lenni. A nagy kérdés az volt, hogy mindezt miként tálalják három konzolgenerációval később – és itt veszi át a szót a bevezetőben is említett telhetetlenség. Pár éve valószínűleg azt mondtam volna, hogy csak adják ki őket ugyanúgy, ahol megjelentek – most pedig ennek ellenére is panaszkodni fogok azért, mert túl kevéssé nyúltak bele, mert átgondolatlanul modernizálták ezeket a játékokat.

[+]

Vegyük először a kategorikusan jó pontokat: a korábban csak a megdöbbentően ritkán látható nagy virágoknál végezhető állásmentést most minden képernyő-váltásnál dolgozó autosave-rendszer egészíti ki. Közel sem ilyen fontos, de néha jól jön a sok saját szakszót használó játékrendszerek megismerésénél, hogy nem csak az oktatómód lett alaposabb, de minden témáról bővebben olvashatunk a menüben. Bár az Originsben már elérhető volt, most az Eternal Wings is kapott egy New Game Plus játékmódot – és igazi újításként mindkét programba egy New Game Minus módot is szereltek. Ez utóbbi tulajdonképpen egy ultrakemény nehézségi szintnek fogható fel, tele aljas megkötésekkel; nekem speciel ebben a játékban ez nem volt vonzó, de biztos lesz néhány mazochista, aki szereti az ilyen kihívásokat.

[+]

Természetesen valamennyit a grafikán is csiszoltak a fejlesztők – munkájuk legfontosabb eredménye mindenképpen az, hogy most már 16:9 képarányban láthatók a program helyszínei, és ehhez illő módon a kezelőfelületet is átdolgozták. Néhol a képméret-bővítést egyszerűen pár nagyobb felhőpamaccsal oldották meg (ne feledjük, a játékok jelentős része repülő szigeteken játszódik), de sokszor eddig nem látott részletekkel egészítették ki a képet. Sajnos azonban a festett hátterekből nem létezett és most sem készült ténylegesen nagyobb felbontású verzió, hanem azokat valami kevéssé munkaigényes módon húzták nagyobb felbontásúra. Nem mondom, hogy rosszabbul néz ki, mint az eredeti, de ennél jóval több befektetett munkára (értsd: büdzsére) lett volna szükség, hogy ma is olyan lenyűgöző hatást érjenek el ezek, mint csaknem 20 évvel ezelőtt az eredeti megjelenések.

[+]

Ennél azonban sokkal komolyabb gond, hogy a játék meglepően sokszor belassul. Ismétlem: egy három konzolgenerációval korábbi hardverre készült játék újrakiadása – szaggat. A Namco büszkén jelentette be, hogy az első patch-et követően sikerült ennek mértékét jelentősen csökkenteni – ezt egyrészt elég nehéz ünnepelni, másrészt pedig nálam még ma is brutálisan lelassul a játék, amikor túl sok modern ködeffekt és/vagy egy túlméretes boss kerül a képernyőre. Szintén minimum érdekes döntés, hogy az a játékokból kivették az egykori angol szinkront. Bár az első rész a legendásan borzalmas angol párbeszédeiről híresült el, a döntés nem ennek köszönhető, hanem annak, hogy a fejlesztők szerint az eredeti hangfájlok túlságosan gyenge minőségűek voltak a 2023-ban elvárt szinthez képest, és ezért inkább eltávolították az egészet. Bár a japán szinkronnal semmi baj nincs, talán lettek volna néhányan, akik még egy kongó hangú angol szinkront is szívesebben használták volna – és néhány telhetetlen kapzsi alaknak talán az is eszébe juthat, hogy ez tökéletes alkalom lett volna egy új szinkron felvételére. (Az első rész intrójában egyébként valahogy mégis az angol narráció maradt benne.)

[+]

A Remaster kiadás kapott néhány olyan funkciót is, amelyekkel az eredetileg meglehetősen időpazarló játék felgyorsításra került – tény, hogy ezek működnek, de sajnos nem annyira átgondoltak és hasznosak, mint szerettem volna. Ki tudja miért, ezeket csak egy csatákon kívül elérhető menüből érhetjük el. A szörnyek kikapcsolása, illetve az együtéses KO bevezetése tényleg jelentősen gyorsít a játékon, de úgy gondolom, mindkét Baten Kaitos kiváló harcrendszerrel rendelkezik, így a csaták kiiktatása egy nemlétező problémára adott válasz. Bekapcsolható aztán az automata harc is, amely helyettünk játssza ki a lapokat – ezt azonban sikerült olyan otrombán leprogramozni, hogy a lapok kijátszásában semmi logika nincs. Simán lerak egy körben tűz és fagyvarázslatokat is a gép, pedig hát ezek kiiktatják egymás hatását – ráadásul a lapokon levő számokból épített sorok és párok (ezek a sebzést növelik) kiépítésével sem törődik az autobattler. A csatákon kívüli részek felgyorsítása tényleg hasznos, de sajnos a kártyák időlimites kijátszására épülő Baten Kaitos nagyon nem az a játék, ahol az idő felgyorsítása jól használható az ütközetek során. Nehezen tudom elhinni, hogy a 300%-os időgyorsítás bárki számára használható opció a játék második felében, amikor már amúgy is kevés időnk van arra, hogy sok lapból még többet játsszunk ki taktikusan.

[+]

Ha kizárólag annyi az elvárásunk, hogy a két Baten Kaitos végre valami modern platformon is elérhető legyen, a Remaster kiadás ezt maradéktalanul végrehajtotta, ráadásul „csak” 50 eurót kérnek el a gyűjteményért, pedig hát csak az Origins jó állapotú GameCube-os példányai ennek bő duplájáért keltek el még a nyár folyamán is. Két tartalmas japán szerepjátékról van szó, amelyek ráadásul annyira eltértek a szokásos körökre osztott tucatfantasytól, amennyire csak tudtak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az utóbbi idők kiválóbb retrojátékos tiszteletadásait látva nem maradt bennem komoly hiányérzet – azt pedig még nehezebben tudom megbocsátani, hogy azt ünnepeljük, hogy egy ennyire koros játék újrakiadása már kevésbé szaggat…

A Baten Kaitos I & II Remaster kizárólag Switch-re jelent meg.

A tesztjátékot a magyar forgalmazó Cenega biztosította.

Összefoglalás

Két meglehetősen egyedi japán szerepjáték, jobbára érdekes történettel, kiváló karakterekkel, és nem tökéletes, de szórakoztató harcrendszerrel. Az apró széria már kultstátuszban volt, így újrakiadását elméletileg csak ünnepelni lehet – de a kisebb-nagyobb átgondolatlanságok és technikai problémák miatt nem nagyon hiszem, hogy ez a verzió képes lesz új rajongókat szerezni.

A Baten Kaitos I & II Remaster legfőbb pozitívumai:

• Két igen tartalmas játék, együttesen bőven 100 óra játékidő felett;
• a kártyákra épülő harcrendszer tele van jó ötletekkel;
• végre van autosave!

A Baten Kaitos I & II Remaster legnagyobb hiányosságai:

• Néhány helyszínen érezhetően lelassul a játék;
• eltávolított és nem pótolt angol szinkron;
• átgondolatlan modern funkciók.

Bényi László