Aktív témák

• #318 Zedisdead csendes tag

  2004-12-27 09:29:39 #318

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Zedisdead

  csendes tag

  Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal
  
  
  Van már kenyerem, borom is van,
  van gyermekem és feleségem.
  Szívem minek is szomorítsam?
  Van mindig elég eleségem.
  Van kertem, a kertre rogyó fák
  suttogva hajolnak utamra,
  és benn a dió, mogyoró, mák
  terhétől öregbül a kamra.
  Van egyszerü, jó takaróm is,
  telefonom, úti bőröndöm,
  van jó-szivű jót-akaróm is,
  s nem kell kegyekért könyörögnöm.
  Nem többet az egykori köd-kép,
  részegje a ködnek, a könnynek,
  ha néha magam köszönök még,
  már sokszor előre köszönnek.
  Van villanyom, izzik a villany,
  tárcám van igaz színezüstből,
  tollam, ceruzám vigan illan,
  szájamban öreg pipa füstöl.
  Fürdő van, üdíteni testem,
  langy téa beteg idegeimnek,
  ha járok a bús Budapesten,
  nem tudnak egész idegennek.
  Mit eldalolok, az a bánat
  könnyekbe borít nem egy orcát,
  és énekes ifjú fiának
  vall engem a vén Magyarország.
  De néha megállok az éjen,
  gyötrődve, halálba hanyatlón,
  úgy ásom a kincset a mélyen,
  a kincset, a régit, a padlón,
  mint lázbeteg, aki föleszmél,
  álmát hüvelyezve, zavartan,
  kezem kotorászva keresgél,
  hogy jaj, valaha mit akartam.
  Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
  a kincs, amiért porig égtem.
  Itthon vagyok itt e világban,
  s már nem vagyok otthon az égben.
  
  
  
  
  Nem akartam többé felébredni. Kíváncsi voltam, milyen érzés lesz reggel, és féltem, mert igazából tudtam. Úgy tűnik, a remény megszűnt számomra létezni. Tények vannak szárazon, melyekre nem tudom. miért kellett hónapokat várnom, de talán jobb volt ismét a bódító tudattalanság, mint a fájdalmas igazság. „Arra gondolok, h ha le lehetne ülni Istennel icqzni, és egy idő után ki lehetne szedni olyan dolgokat, h mikor halok majd meg, vagy a családomból vki, akkor arra kíváncsi lennék-e..”
  
  Én kíváncsi voltam, bár ennek szellemében élni borzalmas teher. Formailag stimmel, egy négy órás talán végső láblóga, ahol mindenről lehull a lepel, a bűvész felfedi kilétét. Nincs többé varázslat, pí, csoda, véletlenek, egyedül vagyok az ultimate tudással. Azt hiszem, mindent elmondtam már, minden kérdést feltettem már, és most vagyok a legkevésbé biztos abban, hogy mi lesz. Minden változik, még messzebb kerülünk, és nem tudom, hogy létezik-e olyan erő, ami segít, hogy megtartsam őt. De talán nem is kell hozzá semmi különös, csak én magam. Ami maradni fog, pár azonosító, betűk, emlékek és mi. Ezek már önmagukban elegendőek. „...a szerelmet lehet késleltetni, a halált nem” ,és ahogy a legjobb játékosok is játsszák ezt a meri-nem meri játékot, egy kis reményt adnak. Valaminek muszáj maradnia, nem tűnhet minden csak úgy el. Csak átalakul.
  
  Valami nagy durva szörvájvöl játék, és nem tehetek mást, csak küzdök.
  
  
  A könnyekkel is
  
  
  A természet is zokog,
  Óriás könnycseppek hullnak az égből.
  sírnak fent az angyalok,
  áznak az egykoron szikrázó napfénytől
  boldog nyári napok,
  
  melyek egyikén
  halálomat leltem én.
  Gyilkosom nem ismerhetem,
  most sírok, és mindenki együtt sír velem.
  

  Zed<-_->

Aktív témák