A közelmúltban bejárta a földkerekség vezető bulvárújságjait is a hír, miszerint a Pono zenelejátszó kifejlesztését-gyártását célzó kickstarteres projekt óriási sikerrel indult, aminek köszönhetően szűk egy hónap múlva bekövetkezik a zenehallgatás forradalma. Ez egyrészt örömteli, hiszen sajnos az IT és szórakoztatóelektronikai termékek ritkán kerülnek be a mainstream médiába, az embereket ugyanis az innovációk helyett a jelek szerint egy kicsit jobban mozgatja, hogy beteljesedik-e a villalakók románca, vagy hogy éppen hogyan parkolt tilosban valamelyik celeb. Másrészt pedig pont emiatt nem árt óvatosan bánni ezekkel az információkkal, hiszen az ilyen médiumok hitelessége gyakran erősen megkérdőjelezhető, lassan ugyanis tényleg ott tartunk, hogy csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott dolgok kerülhetnek be a fősodorba.

Pono [+]

Ha közelebbről megnézzük a "Forradalmat", akkor azt látjuk, hogy az nem más, mint egy fura köntösbe öltöztetett lejátszó, amely képes a nagy felbontású (192 kHz/24 bit) FLAC fájlok kezelésére. Az tény, hogy ezek valóban jobb hangminőség megteremtését teszik lehetővé, mintha satnya MP3 állományokkal szenvedne valaki, de ez 2014-ben korántsem számít világújdonságnak. Jelenleg is jó pár olyan hordozható eszköz érhető el, például az Astell-Kern vagy éppen a Sony háza tájáról, amelyek ugyanezt kínálják. Csakhogy azok mögött még pluszban ott van több évtizednyi tapasztalat, kiépített viszonteladói és szervizhálózat is. Ráadásul azoknál működik az online zenehallgatás funkció is, ezt pedig a Pono esetében, legalábbis az első időszakban, biztosan nélkülözni kell.

Pono [+]

A vezérlésben sem hoz sok újdonságot a készülék, a színes érintőképernyő ugyanis ma már ebben a termékkategóriában lassan alapelvárás. A 64 GB belső memória nem kevés, főleg, hogy hozzácsapnak még egy ugyanakkora tárolókapacitású microSD kártyát, amelyet értelemszerűen az olvasó modulba kell dugni, de még ez sem világrekord. Ráadásul a hivatalos oldalon még a beépített digitális-analóg konverter chip konkrét típusát sem árulták el, csak azt, hogy a "világ egyik legjobbja" – és egyes források szerint ez az ESS Sabre 9018 lesz. Rendben, de hogy fér bele minden ennyi pénzbe, azaz pontosan 300 dollárba? És végül ott a Tobleronét idéző forma, amely kétségkívül figyelemfelkeltő, egyedi és jól mutat az asztalon, de nem éppen olyan, ami kényelmesen elfér egy zsebben! Csinálnak tehát egy forradalminak szánt mobil eszközt, amelynek pont a hordozhatóságával lesz probléma...

A marketing hatalma

Az biztosnak tűnik, hogy a Pono rém sikeres lesz, hiszen pár nap alatt közel négymillió dollárt dobtak össze rá a Kickstarteren. Bár tény és való, hogy a koncepció szimpatikus, pusztán a technikai specifikációk és a kapcsolódó szolgáltatások kevesek lettek volna önmagukban. A Pono mögött azonban ott áll egy brutális, lehengerlő kommunikációs gépezet. Egy olyan jól felépített kampány, amelynek a csúcsán ott csücsül az énekes-dalszerző Neil Young, akire a hiteles zenész figuráját osztották. Ő az, aki tudatosítja a világgal, hogy itt egyáltalán nem az üzleti sikerre törekedtek, hanem pusztán új szintre szerették volna helyezni a zenehallgatást, visszaadva a dalok méltóságát.

Rajta keresztül még jó pár muzsikust sikerült megnyerni az ügynek, így többek között a Red Hot Chilli Peppers, a Pearl Jam, az Arcade Fire és a Metallica tagjait, Patti Smith-t, Norah Jonest, illetve Lenny Kravitz-et, hogy csak néhány példát említsünk, akik szintén a nevüket adták a Pono népszerűsítéséhez. Sőt a terméket sikerült eljuttatni a népszerű amerikai beszélgetős műsorokba, és ott áradozni róla, és ez biztos, hogy a Sonynak vagy pláne az Irivernek soha az életben nem sikerült volna. Az egész projektet körüllengi az ígéret, hogy itt aztán tényleg egy szimpatikus, nemes célokat szolgáló modell születésének lehetünk szemtanúi, amit a jelek szerint szépen be is vettek jó páran, de a dolgok mögé nézve azért már jóval árnyaltabb a kép.

A siker egy dolog, és az egy másik, hogy az eszköz valóban képes lesz-e elhozni a zenehallgatás ígért forradalmát. Ha tippelni kell, akkor valószínűleg nem, ehhez ugyanis alapvető szemléletváltásra lenne szükség. Nem fognak tömegek egyik napról a másikra nagy felbontású, jó minőséget kínáló zeneszámokat megvásárolni, sokaknak ugyanis egyszerűen nincs erre igényük. Ráadásul a 300 dolláros ár csak egy dolog (boltban már 400-ba fog kerülni), ehhez még hozzájön egy jó minőségű audiorendszer vagy fejhallgató, ez pedig már túl sok pénz a trendiség oltárán.