Sniper: Ghost Warrior 2 - Teszt

Bevezető

Kinek mi jut eszébe ha azt a szót mondom hogy mesterlövész? Ha filmes témát vesszük elő, akkor előjöhet a “Hét mesterlövész” című klasszikus (bár a téma kicsit más), vagy a Tom Berenger főszereplésével elkészült “Lopakodók” című film mely a 90-es évek elején volt “népszerű”, esetleg többek között sokak kedvence, az “Ellenség a kapuknál”. Amennyiben a videojátékos frontot nézzük, úgy kicsit már nehezebb a helyzet, hisz ha feljön a téma, akkor a magyar felhasználók például a Youtube videómegosztó egyik gyöngyszemét, a “A mesterlövészt” hozzák fel, mely finoman szólva is kritikán alulira sikeredett. De ha a témánál maradunk felhozhatnánk minden olyan FPS játékot melyben valaha is szerepeltek mesterlövész fegyverek, kezdve a Call of Duty szériától, egészen a Battlefield játékokig bezárólag.

Ha kifejezetten a távlövészet érdekel minket mint téma, akkor olyan címeket ismerhettünk meg, mint a Sniper Elite játékok, vagy címszereplőnk első része, a Sniper: Ghost Warrior. A kizárólag a  sniperkedésre építő belső nézetes lövölde még 2010-ben jelent meg, elsősorban asztali számítógépre, illetve Xbox 360-ra, majd egy évvel később a Playstation 3 tulajdonosok is elmerülhettek a profi katonák munkájában.

Illetve csak merülhettek volna, ugyanis bár milliós nagyságrendben történtek eladások, a sajtó és a játékos társadalom is egy nagyon közepes termékként jellemezte a játékot, melyben nem kevés hiba és kihagyott ziccer volt. Hisz ki ne szeretett volna egy vérbeli lopakodós játékot, ahol a hangsúly a taktikusságon van, ahol tisztességes távolságból lehet vadkacsa vadászatot rendezni az ellenséges vonalak mögött, mindezt megspékelve egy kellemes látványvilággal.

Megjelenés után aztán kiderült, hogy nem egészen így történtek a dolgok, és a buta MI, a technikai és egyéb problémák miatt senki nem azt kapta a “City Interactive” csapatától amire számított. Viszont mint említettem az eladásokkal milliós számokat értek el, így várható volt, hogy érkezik a folytatás, mely reményeink szerint jobb, hosszabb, szebb, illetve úgy egészében értékelhetőbb lesz mint a híres hírhedt előd. Lássuk tehát, hogy mit is kapunk a folytatásban, hisz megérkezett a Sniper: Ghost Warrior 2. része.

 

Figyelem! Bár a tesztjeim írásakor törekeszem a spoiler mentes bemutatóra, a témákból kifolyólag az olvasó belefuthat kisebb-nagyobb spoilerekbe. Ez sajnos elengedhetetlen, így ha valaki csak és kizárólag a játékban szeretne minden információt megtudni, úgy kérem hogy lapozzatok az utolsó oldalra, ahol a játék értékelését olvashatjátok.

A kampány és a megvalósítás

Szóval mint várható volt, megérkezett a második rész, melytől mindenki azt várta, hogy felülkerekedik az első rész hibáin. Sikerült ez nekik? Tesztünkből kiderül. Lássuk először a történetet, amely finoman szólva sem ér meg egy Oscar-díjat, de itt ugye elsősorban a mesterlövészeten kellene hogy legyen a hangsúly.

Az első részben megismert Cole Anderson tér vissza, akivel a játék elején a Fülöp-szigeteken kell rendet raknunk. Társunk, a CIA különleges ügynöke Diaz, akivel a tutorialként is felfogható első pályákat fogjuk végigtolni. A történet szerint egy biofegyver szállítmányt kellene lekapcsolnunk, de mint várható, nem úgy történnek  a dolgok, ahogy mi elképzeltük. Hogy miként éljük meg a folytatást, azt a leendő játékosokra bízom, de mint említettem nem a sztori a játék erőssége.

Az egész kampány lényegében 3 nagy fejezetre van felosztva (ACT I-II-III ) melyekben néhány apró küldetést kell végrehajtanunk. Különlegességnek mondható, hogy a második nagy fejezetben tulajdonképpen a múltban játszunk, ahol kiderülnek kisebb-nagyon dolgok is a főellenségről és egy korábbi bajtársunkról is. Ez akár összehasonlítható a Black Ops 2-ben látottakkal is, bár ott “kicsit” nagyobb volumenű volt a végeredmény. Bár megjegyzem, a múltbeli történet, ami a szarajevói bombázások alatt játszódik, hatalmas potenciál lett volna, de sajnos nem éltek a készítők a lehetőséggel. Többet a történetről nem is nagyon szeretnék elárulni, hisz elsősorban a játékosoknak kell felfedezniük a dolgokat.

Nagy dolgokra nem kell számítani, egy délutáni B-kategóriás közepes akciófilmben sem találunk jobbat. Na de nézzük magát a lövészkedést. Alapjáraton két fegyverünk lesz a játék alatt. Egy alap pisztoly, melynek brutális sebzése van, illetve maga a távcsöves puskánk, melyet a játék alatt nem lesz módunkban csak úgy lecserélni. Az adott küldetésre mindig a megadott fegyverrel kell mennünk, ez alól kivételt képez, ha a misszió alatt kell váltanunk, illetve egy olyan megoldást is találunk, hogy az ellenséges mesterlövészektől elvehetjük a Dragunov puskájukat. Gránátok és egyéb halálos kiegészítőket nem kapunk. Van itt nekünk ugyan egy éjjellátó és egy szemüveg mellyel a testhőt láthatjuk, de túl sokszor egyiket sem fogjuk használni, főleg mert egy küldetés alatt nem is lesz elérhető mindkettő. Nézzük a játékmenetet. Sajnos itt már elkezdődnek a gondok, ugyanis, nem kertelek, a játék olyan lineáris, hogy ahhoz képest a CoD széria egy sandbox paradicsom. Túlzásnak hiszitek amit mondok, de tényleg így van. Itt arról van szó, hogy a pálya egyik végén kezdünk, a feladatunk annyi, hogy eljussunk a másik végébe úgy, hogy közben likvidálunk néhány katonát.

Ez mind szépen és jól hangzik, de semmi lehetőségünk nincs a taktikázásra, hiába várná el az ember ezt a játéktól. Futunk, kúszunk, guggolunk, célzunk lövünk és vége a pályának. Mindezen az sem segít, hogy a játék szó szerint butának néz minket. Általában a lövészetet úgy kell elképzelni a játékban, hogy egy pontra elérünk, ahol is az előttünk elterülő helyszínt kell megtisztítanunk a tovább jutáshoz, vagy hogy a néhanapján feltűnő társaink tovább tudjanak menni. Igen ám, de amennyiben úgy szeretnénk tovább jutni, hogy nem fúj riadót az ellenség, akkor csak abban a sorrendben végezhetünk a katonákkal, ahogy azt a társunk parancsba adja. Hiába akarunk mi mással kezdeni, ő csak és kizárólag azt látja jónak, ha az oldalsó lépcső harmadik fokán álló bakát végezzük ki.

Mi történik ha mégsem így teszünk? Jobb esetben semmi, rosszabb esetben azonnal riadót fúj a sok katona. Ennek pedig csak mi isszuk meg a levét. Nem is tudom, lehet hogy egy olyan génkezelt, félig robot harcosokkal kell küzdenünk, akiknek beépített távcsövük van 100%-os pontossággal, mert egy-egy riadó után a legtávolabbi vitéz is olyan pontossággal szed ki minket két lövéssel, hogy az hihetetlen. Természetesen a mondatom eleje túlzás, de komolyan hihetetlen dolgokra képesek, nekünk pedig nem marad más, mint a restart. Olyan dolgokról meg már nem is beszélve, hogy teljesen véletlenszerű módon is kaphatunk egy riadót még úgy is, hogy a lehető legjobban lopakodtunk. Mindezeket tetézi a gépi ellenfelek botrányos mesterséges intelligenciája.

Nem egyszer fordul elő, hogy egy katona-pár közül kiszedtem az egyiket, míg a másik észre sem vette, hogy nincs ott a társa. Vagy egy olyan eset, hogy a rádiótól fél méterre áll a szerencsétlen, mire én a berendezést kilőve, azt veszem észre, hogy zseniális kommandósunk odafordul és automatikusan elkezdi javítani a tönkrement berendezést. A többiek persze ránk se bagóznak. Ilyen és hasonló butaságok miatt a játék nagyon hamar unalomba fullad. A játék egyik legnagyobb dobásának minden bizonnyal az új grafikus motort szánták. Nincs miről beszélni, a Cryengine 3-at mindenki láthatta hogy muzsikál a korábban megjelent Crysis 3 alatt. Itt viszont nem egészen az történt amire számítottunk. Értem én, hogy egy ilyen motorral nem egyszerű dolgozni, de a City Interactive-nál nyugodtan kérhettek volna segítséget a Crytektől. Ugyanis ez a játék kinézetre mérföldekre van a Crysis 3-ban látottaktól. Míg ott egy csodálatos grafikát szemlélhettünk meg, addig itt jobb esetben is csak egy közepes látványvilág tárul a szemünk elé.

Egyszerűen szólva, voltak olyan helyek, ahol azt hittem hogy valami több éves játékkal játszom, mert annyira csúnya volt az összkép. Természetesen csak néhány ponton lehet ilyennel találkozni, viszont az egészet nézve kimondható, ráfért volna nem kevés grafikai tuning a játékra. Persze ennek előnye hogy gyengébb gépeken is elfut, viszont bőven kiaknázatlan maradt ilyen téren is a játék.

A multiplayer

Amennyiben a kampányt végigjátsza az ember, mondhatni automatikusan ránéz a többjátékos opciókra is, még talán akkor is, ha nem elsősorban emiatt vette meg a játékot. A kampányt még úgy ahogy sikerült végigjátszanom a hibái ellenére is és bár nem nagyon tetszett amit ott láttam, a legnagyobb meglepetés a multiplayer menüpontnál ért engem. Egész pontosan, kapaszkodjatok meg, egy darab játékmódot kapunk a pénzünkért. Ez nem más mint a Team Deatmatch, vagyis amikor két csapat harcol egymás ellen.

A második döbbenet akkor ért amikor feltűnt, hogy összesen kettő darab pálya található a játékban. Ok, értem én, hogy a multi csak és kizárólag kötelezőképpen került bele a játékba, de ezt azért én már túlzásnak éreztem. Mégis milyen a két csapat közötti harc? Egyszóval: unalmas. Mert tulajdonképpen miről is van szó? Mindenki helyezkedik, lefekszik, aztán ha meglát egy felvillanó távcsövet, odalő. Jobb esetben megkapjuk a pontunkat, rosszabb esetben minket szednek ki. Közelharcra sok esélyünk nincs, de ha mégis összejön, akkor a pisztoly párbajt az nyeri aki gyorsabb volt, hisz mint a kampánynál említettem, nagyon durva sebzése van a fegyvernek.

Egyébként lehetőségünk van itt több puska közül is választanunk, de sok vizet nem fognak a különböző típusok zavarni. Túl sok kört nem is játszottam le ebben a módban, mert mint említettem nagyon unalmas, főleg hogy az időlimitünk bőven 10 perc fölött van és egy kört legtöbbször az zár le, hogy lejárt a számlálónk. Teljesen érthetetlen, hogy miért kaptunk egy ilyen szegényes játékmódot, mert szerény véleményem szerint túl sokáig nem fogja húzni egy ilyen gyér felhozatallal. A kampánynál nem említettem, de itt azért felhozom, hogy a célzásnál próbáltak a készítők egy kis nehezítést eszközölni. Lévén figyelnünk kell a szélirányra is, így egy lövés nem biztos hogy oda fog becsapódni, ahova mi a célkereszttel célzunk. Emiatt korrigálásra van szükségünk, de mint korábban említettem, a játék fogja a kezünket, vagyis a korrigált célt is látni fogjuk, tehát mindig tudni lehet hogy hova kell lőnünk.

A grafikáról már írtam, a hangokra és a zenékre sok mindent nem lehet mondani. Zenével ha találkozunk, akkor teljesen átlagos taktusokat hallhatunk, míg a hangoknál sincs igazából semmi probléma. A szinkron tűrhető, a fegyverek nagyjából úgy szólnak ahogy kell, vagyis ilyen téren sok kivetni való nincs a játékban. Esetleg kicsivel több szikronhangot el tudtam volna képzelni az ellenség soraiban, de ez legyen a legkisebb gondunk. Bugokkal néhány alkalommal találkoztam csak, azok is inkább a grafika és a fizika terén voltak észrevehetőek.

Értékelés, összegzés

Nem szeretnék senkit sem félrevezetni a játékkal kapcsolatban. Hatalmas potenciálok voltak benne, főleg a múltbéli részeknél, de úgy néz ki hogy a City Interactive-nak nem sikerült ezeket kiaknáznia. Amennyiben tetszett az első rész, vagy netalántán a stílus kedvelője vagy, nyugodtan tehetsz vele egy próbát, de ne számíts eget rengető megoldásokra. Mint említettem,a  túlzott linearitás miatt egyszeri végigjátszás után nem nagyon lesz indokunk, hogy újra nekiálljunk a játéknak, esetleg nehezebb fokozaton.