Bevezető

Az analóg fényképezés hajnalán, amikor fekete-fehér filmet használtak a fotográfusok, nem okozott gondot a színhelyes fényképezés. A probléma akkor kezdődött, amikor megjelentek a színes filmek, és még véletlenül sem az került a képre, mint amit a szemükkel láttak: hiszen az emberi agy automatikusan korrigál, a film viszont csak a nyers R-G-B adatokat tudja rögzíteni.
Az analóg filmek csak egyetlen színhőmérsékletnél adtak színhelyes képet, és 2-3-féle filmet lehetett kapni: műfény (3200K, 3400K) és napfény (5500K) filmet. Könnyű belátni, hogy a valóságban azonban jóval többféle színhőmérsékletű fény létezik, ezért anno korrekciós szűrőket használtak a kívánt eredmény eléréséhez.

A digitális korszakban új fordulatot vett a fehéregyensúly pontos beállítása; a szűrők részben háttérbe szorultak, helyette a gépen belüli, illetve a feldolgozóprogramokban történő fehéregyensúly-állítás nyert teret.
A fényképezőgépek minden esetben a témáról visszaverődő fényből próbálják megállapítani a helyes fehéregyensúlyt (Auto White Balance - AWB), ami bizony csak ritkán sikerül nekik tökéletesre. A találati pontosságot jelentősen növeli azonban, ha szürke vagy fehér részletet talál az automatika a képen (utóbbiról később még lesz szó). A helyzetet csak rontja, ha több fényforrással van dolgunk.

Korábbi cikkünkben már kitértünk arra, hogy mit is nevezünk színhőmérsékletnek, valamint óvatos kitekintést tettünk az automatikus beállításokra és a "presetekre".

Első körben vegyük szemügyre, milyen lehetőségeink is vannak a pontos színhőmérséklet megállapítására, beállítására:

• Color meter használata,
• szürkelap használata,
• objektív elé helyezhető fehéregyensúly eszközök használata (pl. Colorright, BaLens stb).

A folytatásban részletesebben kitérünk ezek előnyeire, hátrányaira.

Color Meter

A fehéregyensúly beállításánál a legjobb megoldás a Color Meter használata. Ez az eszköz konkrétan kiírja, hogy épp milyen színhőmérsékletet kell beállítani a gépen vagy az utómunkák folyamán. Sajnos igen drágák (200-250 000 Ft), általában csak a profik engedhetik meg maguknak, de minden kétséget kizáróan ez a legjobb megoldás.

Ilyen eszköz például a Konica Minolta Color Meter II vagy a Sekonic C-500. Mérési tartományuk 2300K–20000K-es, ami megfelelő fotográfiai célokra. Természetesen ezek nagy tudású eszközök, a lehető legjobban segítik a fotós munkáját, valamint a színhőmérsékleten kívül mérik a megvilágítás mértékét is candela-ban vagy lux-ban (figyelem, ez nem azonos a fényméréssel!), tudnak szűrőkkel számolni, tudják a vaku színhőmérsékletét is mérni.

Szürkelap, egyéb megoldások

Talán a legáltalánosabban használt eljárás, amikor neutrális szürkelapot használunk a fehéregyensúly beállításához.

Ebben az esetben a fényképezőgép lesz a mérésben a főszereplő, hiszen egy képet kell készítenünk adott fényviszonyok mellett a szürkelapról. Arra figyeljünk, hogy a lehető legalacsonyabb ISO értéken dolgozzunk, egyébként a színzaj könnyen félrevezethet bennünket. Az eredmény - ha nem is olyan pontos, mint Color Meterrel - szinte hibátlan lehet.
A megfelelő mérés érdekében figyeljünk oda a következőkre:

• A szürkelapot a fő fényforrás alá helyezzük, hogy annak a fényét tükrözze a frontlencse felé, ne rakjuk árnyékba,
• ha visszavert fénnyel dolgozunk (pl. a falról visszavert vaku/egyéb fényforrás fényével), akkor a lapot ez a fény érje,
• ne használjunk kevert fényt: ahány fényforrás, annyiféle fehéregyensúlyt kellene állítani,
• kerüljük a fénycsöveket. Sávos a színképük, és bizonytalan a végeredmény, amit kaphatunk ebben a helyzetben.

Sokan használnak fehér lapot a neutrális szürke helyett. Ezzel főleg az a gond, hogy a fehér lapok nem fehérek, mert optikai fehérítőt tartalmaznak, és az UV fényre is reagálnak.
Külön probléma, hogy a fehér könnyen beéghet, főleg, ha a kép egy kis részét tölti csak ki. Ha a 3 színcsatornából akár csak az egyik is túlcsordul, szintén hibás lesz a fehéregyensúlyunk.
Hasonló problémával kerülünk szembe, ha bármi más fehérnek látszó tárgyat próbálunk felhasználni.
Az alábbi képen a fehér póló adta a fehéregyensúlyt a RAW konverterben (a megvilágítás stúdióvakukkal történt):

Jól látható az erős elszíneződés, a bőrön és a szalmán is. Ezzel szemben a manuális beállítás tökéles eredményt hozott:

A másik megközelítése a fehéregyensúly beállító eszközöknek, amikor az objektív elé közvetlenül rakunk mérőfelületet, mint egy objektívsapkát. Ilyenkor az objektívet manuális fókusszal végtelenre kell állítani és úgy kell készíteni egy képet. Ez lesz a referenciakép a képfeldolgozó program vagy a fényképezőgép manuális fehéregyensúlya számára.
Személyes tapasztalatom szerint a fehéregyensúly-sapka némileg pontosabb eredményt ad, mint a szürkelap, főleg kevert fényes környezetben.

Ilyen eszközök pl. a Colorright, BaLens, True-disc vagy az Expodisc. Sajnos az eredmény itt sem azonos, gyártónként és megoldásonként eltér a hatékonyság.

RAW vs. JPEG, végszó

Ha gépen belül állítunk fehéregyensúlyt, akkor a RAW-JPG kérdés ebből a szempontból nem lényeges kérdés. Abban az esetben azonban, ha utólag szeretnénk módosítani, JPG esetén már komoly kompromisszumokra fogunk szorulni.
JPG esetén a probléma a következő: tegyük fel, hogy a képünk kissé vörösbe hajlik (alacsonyabb színhőmérsékletű, mint aminek lennie kellene), tehát a kék összetevők arányát kell 5%-kal növelni, viszont a képen van olyan pont, ahogy a kék színcsatorna 250 körüli értéket vesz fel. JPG esetén ekkor ez a képpont 262-es értéket kellene, hogy felvegyen, ami nem lehetséges, tekintve, hogy 255 a legnagyobb érték. Persze lehet ennyivel csökkenteni a zöld és piros összetevőket is, de az meg nem tesz jót a dinamikának.

Szeretnénk egy tévhitet eloszlatni: a RAW fájlra nincs hatással az, hogy milyen fehéregyensúlyt állítottunk be a fényképezőgépen. Egyedül a RAW-ba ágyazott JPG nézőképre van hatással, de az számunkra jelen esetben nem értékes információ.
Konverzió közben nagyon egyszerűen állíthatjuk be a szükséges fehéregyensúlyt, akár a color meter által szolgáltatott adatok alapján, akár a szürkelappal vagy fehéregyensúly-sapkával készült referenciakép alapján. Mivel a RAW fájlok minimum 12 bites színmélységet adnak (manapság nem ritka a 14 bit sem), így a színek korrekciója nem befolyásolja a végső JPG kép minőségét.

Az alábbi ábra az Adobe Lightroom/Adobe Camera RAW fehéregyensúly-beállítását mutatja be:

Lehetőségünk van több megoldásra. Ha Color Metert használtunk, akkor a legcélszerűbb a K érték (Temp), valamint a zöld-magenta színezet beállítása (Tint). Ha szürkelapot vagy fehéregyensúly-sapkát használtunk, akkor a pipetta jöhet jól. Lehetőség van a fényképezőgépek presetjének beállítására (általában RAW képnél ez meg is történik, mert az információkat menti a gép, attól függetlenül, mit tesz bele magába a RAW fájlba), és ezek finomhangolására egyaránt.

Fontos szót ejtenünk még egy dologról: van, amikor kifejezetten hátrányos a technikailag pontos fehéregyensúly használata.

Melyek is ezek a helyzetek? Például amikor naplementét fotózunk. Nincs kiábrándítóbb, mint egy színhelyesre húzott kép ebben az esetben. Szintén ilyen helyzet, amikor melegebb színekkel adunk hangulatot egy képnek.

Összefoglalva: a fényképezőgépek automatikus fehéregyensúly állításában ne bízzunk meg vakon, sokszor célszerű valamilyen külső eszközt használni erre a célra. Az egyszerűbb megoldások (szürkelap, fehéregyensúly-sapka) bármely amatőr fotós táskájában helyet kaphat, hiszen utólag csak tippelni tudunk, milyenek is lehettek a színek az adott kép elkészítésénél, és bizony egy természetes bőrtónus kikeverése elég bonyolult tud lenni, ha mellényúlt az AWB.