Panasonic TX-P50VT20

Az idei év abszolút slágere a 3D, ez nem is lehet kérdés. Az összes talpon maradt nagy tévégyártó bemutatta már a háromdimenziós Full HD tartalmak megjelenítésére képes készülékeit, így a sorból a Panasonic sem maradhatott ki. A japán konszern az egyedüli, amely a plazmát az LCD-technológia elé helyezi – bár kínálatában megtalálhatóak a folyadékkristályos modellek is, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy kis képátló mellett sokkal gazdaságosabb ezek előállítása.

Amíg a Sony, a Philips és a Toshiba csak LCD-ben utazik, addig a Samsung és az LG mindkét technológiával kínál 3D-tévéket, a Panasonic viszont kizárólag plazmában gondolkodik e téren.

A múltkor kipróbáltuk, hogy milyen egy LCD 3D-tévé, most pedig a Panasonic magyar képviseletének köszönhetően közelebbről szemügyre vehettük a konkurens eljárást is, a TX-P50VT20 típusjelzésű modell személyében. Mivel deklaráltan ez az első félév Pana csúcstévéje, ezért az elvárásaink elég nagyok voltak.

Külső szemmel

A Panasonic mindig is a konzervatívabb cégek közé tartozott dizájn tekintetében. Nem rohantak fejjel a falnak, és most sincs ez másképp. A tévé abszolút a régi iskola formavilágát idézi, nyoma sincs itt például az általunk is tesztelt Sharp tévékre jellemző merész vonalvezetésnek. Emiatt talán marad az emberben egy pici hiányérzet, hiszen a készülék így pont ugyanúgy néz ki, mint az összes többi Panasonic plazma. Biztosan akadnak majd olyanok, akik elvárják, hogy, ha már beruháznak egy csúcsmodellre, az kívülről is mutassa, hogy nem egy hétköznapi darab.

A dizájnnal egyébként semmi komoly baj sincs. Az alul-felül végighúzódó ezüstszínű díszlécek keretbe foglalják a tévét, az alsó rész enyhén ívelt kialakítása pedig megtöri a merevséget. Itt kaptak helyet a szenzorok, illetve az aktív szemüveg használatához elengedhetetlen szinkronjeladó is. Szerencsére elhagyták a halálosan unalmas zongoralakk feketét, és helyette sötétszürke színt kaptak a kávák, amely a díszlécekkel harmonizálva enyhén fémes hatást kelt. Az összhatás elegáns és visszafogott, jól áll a VT20-nak.

Az tény, hogy nem ez a világ legvékonyabb tévéje. Kilenc centis vastagsága a mai toptévék között már a kövérebbek csoportjába száműzi. A domború hátsó felület felső részén sorakoznak egymás mellett a szellőzőnyílások, amelyek a négy ventilátor által megmozgatott levegő cseréjét hivatottak elősegíteni. Ezek szerencsére semmilyen zajt nem csapnak, nem is tűnt fel a létezésük, amíg direkte meg nem néztük, hogy egyáltalán került-e ilyesmi a dobozba. A ventilátor nélküli plazmák hajlamosak erősen átmelegedni, ami a mai világban, amikor az ember felváltva dugdossa bele az SD-kártyát, pendrive-ot, külső meghajtót, fülhallgatót vagy notebookot, egész kellemetlen tud lenni. Az ellipszis alakú talp a Panasonictól megszokott emberes acélcsavarokkal karöltve stabilan tartja a készüléket. Ennek előnyeivel szintén a különböző perifériák csatlakoztatásakor szembesül az ember. Nem billeg, nem mozog semerre, nem kell attól tartani, hogy egy óvatlan pillanatban kiborul a szekrényből.

Az interfészekkel nem spóroltak a mérnökök, bár igazából az lett volna a meglepő, ha itt futnak lyukra, mégiscsak egy felsőkategóriás TV-ről beszélünk. Négy 1.4-es HDMI (ebből csak egy, a kettes számú támogatja az ARC szabványt) mellett két USB-port, kártyaolvasó, CI slot, jack kimenet, két Scart, egy D-Sub, egy Ethernet, kompozit és komponens csatlakozó, digitális audio kimenet és egy audio bemenet található, plusz egy SD-kártyaolvasó. Ha esetleg a távirányítóból kimerülne az elem, vagy túlságosan elbújt volna, akkor az oldalt elhelyezkedő kezelőgombokkal is irányíthatjuk a tévét. Kár lenne tagadni, hogy ez a megoldás nem túl kényelmes, szóval tényleg csak vészhelyzetben használható.

A VT20 alkalmas a digitális adások vételére a beépített DVB-T/C tunernek köszönhetően, és némiképp meglepő módon egy DVB-S vevőegységet is integráltak a készülékbe.

Sokak számára a plazmáknál még mindig kulcskérdés az energiafogyasztás. Normális beállítások mellett, átlagos képi tartalom esetén 270 watt körül fogyasztott a tévé, teljesen fehér képernyő esetén ez felkúszott 327 wattra, az extrémen világos és nagy fényerejű dinamikus képmódot kiválasztva pedig 414 wattot mutatott a kijelző. Teljesen fekete tartalomnál 55 wattot mértünk, egy hétköznapi fényképnél pedig 227 wattot.

Belső értékek

Integrált technológiák, panel

Természetesen a legújabb, szám szerint a 13. generációs NeoPDP panel került bele, ám mivel képes a 3D-tartalmak megjelenítésére, ezért némiképp különbözik hagyományos testvéreitől. Ráadásul, ha jók az információink, akkor a vállalat némiképp módosított a felhasznált foszforon (A foszfor a pixelek mögötti üveglapon kap helyet. Amikor a képpontokban az elektromos áram hatására a különleges gázkeverék plazma állapotba kerül, akkor a foszforral lép kölcsönhatásba, és így villan fel a fény.) azért, hogy az úgynevezett foszforlag jelenséget végleg száműzze a múltba. Foszforlagot gyors mozgások esetén tapasztalhattuk korábban, amikor is leginkább zöldes tónusú utánhúzás jelent meg a képernyőn. Az új foszfor az eddig használthoz képest harmadannyi idő alatt kihuny, ami a megvilágítást vezérlő technológiával együtt állítólag nagy szerepet játszik a szellemkép, illetve Crosstalk effektus megjelenésének minimalizálásában.

A háromdimenziós tartalmak esetén nem hátrány a gyors képfrissítés. Ezzel a plazmáknak már korábban sem volt gondjuk, és ez a tévé is 600 Hz-cel kecsegtet. Ez meglehetősen jól hangzik, ám mielőtt nagyon elkezdenénk örülni, azt fontos megjegyezni, hogy itt nem arról van szó, hogy a készülék minden egyes másodpercben hatszáz teljes képváltást végez. Az egyes frissítési ciklusok során csupán az egyik szubpixelt módosítja, azaz az 50 herzes látványt képkockánkét 12 további részre bontva, s ezeken belül észlelve a változásokat, másodpercenként összesen 600 részfélképet jelenít meg. Ennek pedig elméletben elégnek kell lennie ahhoz, hogy a 3D-vel se legyen semmi gond.

Boldogan konstatáltuk, hogy a vállalat a tévére ráaggatta az Infinite Black Pro feliratot, azaz ilyen feketét szerintük még sehol sem láthattunk. Az talán köztudott, hogy ezen a téren a Pioneer sokáig verhetetlen volt a Kuro családba tartozó plazmáival. Az üzletágat azonban eladták, pont a Panasonic-nak, amely rögtön el is kezdte a konkurens szabadalmakat saját termékeibe építeni. Magyarul, a VT20 már tartalmaz olyan megoldásokat, amelyek vagy amelyek elődjei a méltán népszerű és elismert Kuro televíziókban kaptak helyet korábban. Az alábbi fénykép nem a kéményseprő bálon készült, azt fotóztuk le, hogy megmutassuk, mit lehet látni egy teljesen fekete képernyő esetén.

A panelek tervezése során állítólag fontos szempont volt, hogy élettartamuk elérje a százezer órát, ami akár harmincéves használatot is lehetővé tesz. Az egy dolog, hogy egy TV-t ma már sajnos senki fog harminc évig használni, az meg a másik, hogy arról sem tudunk beszámolni, mennyi igaz ebből, hiszen egyszerűen nem volt módunk arra, hogy százezer órán át hajtsuk az eszközt, ráadásul a panel mellett feltehetően inkább az elektronika a szűk keresztmetszet.

A beégést és a ghostingot viszont megpróbáltuk megidézni! Sokan még mindig azért ódzkodnak a plazmáktól, mert félnek a beégéstől, amiről már annyi rosszat hallottak. Ez akkor következik be, ha hosszú ideig jelent meg a képernyőn ugyanaz a képi információ, ami annak megszűnése után is megőrzi ezt a tartalmat. Azaz magyarul, mint egyfajta tévé-tetoválás, örökre ott marad, beleégve a kijelzőbe... találóan ezért is ez a neve ennek a jelenségnek. Ennek kevésbé agresszív verziója a ghosting nevű effektus, amikor is nagyjából ugyanez történik, ám egy idő után azért elpárolog a képernyőről az ottragadt, zavaró tartalom. A gyártók, már az a kevés, aki megmaradt, érthetően minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy megoldják ezt a problémát. A VT20 teljesítményéből azt a következtetést vontuk le, hogy a korábban tesztelt G20 nem véletlenül szerepelt jól ezen a téren, hiszen ezekkel a csúf jelenségekkel nem igazán találkoztunk. Rendben, nem hagytuk bekapcsolva napokig a tévét ugyanazzal az állóképpel, de normális ember nem is csinál ilyesmit. Tehát átlagos, hétköznapi használat mellett a beégéssel és a ghostinggal biztosan nem kell számolni.

Képminőség

Bár a plazmáknál a fényerőnek teljesen egyenletesen kellene eloszlania, azért láttunk már olyan modellt, ahol ezzel komoly gondok akadtak. Szerencsére a VT20 nem ilyen, a fényerő teljesen homogén, és a betekintési szöggel sem volt semmi grimbusz, még akkor sem torzult észrevehetően a kép, amikor Csikar szögből bámultuk, ahogy pofozkodnak a népek a Mónikában.

Szintén általánosan elfogadott "tény" volt korábban, hogy egy plazmatévéhez bizony be kell sötétítetni rendesen, mert a fényerőben a fasorban sincs az LCD-hez képest. Nos, sokat fejlődött a világ az elmúlt években, ezt a bölcsességet pusztán annyiból leszűrtük, hogy a VT20 minden gond nélkül teljesen élvezhető képet nyújtott még világos szobában is. A tükröződés sem vészes, nagyjából a matt felületű LCD-ket idézi, ami azért nem rossz teljesítmény.

A VT20 támogatja a 24p technológiát, azaz képes a lejátszóról származó, másodpercenkénti 24 képkockás tartalom lejátszására úgy, hogy megtartja az eredeti képsebességet és képritmust. Sőt, ha ilyen jelet érzékel, akkor automatikusan erre a módra vált, és a felhasználónak ezzel sem kell bajlódnia.

Előzetes beállítások

A hat előzetes beállítás mellett két felhasználói fiók is jutott a VT20-ba. A Dinamikus sajnos hozta a szokásos szintet: túl világos, túl élénk a kép, ezt nemigen ajánljuk senkinek. A Normál már sokkal ígéretesebb, a Mozi még jobban tetszett, de természetesen a THX az igazi. Bár a fényerő itt is egy kicsit alacsony talán, a színek majdnem tökéletesen a helyükre kerültek. Már maga az, hogy a készülék ilyen tanúsítványt kapott, jelzi a tévé értékét, hiszen ez a szórakoztatóelektronikai iparág vezető technológiai és minőségi garanciát biztosító standardja. A Játék és a Fénykép nevében jelzi, hogy mire szánták őket, bár igaz, hogy mi egyiktől sem estünk hasra.

A két egyéni színprofilt a felhasználó saját ízlése szerint állíthatja be és mentheti el. Ezek eléréséhez azonban a menüben engedélyezni kell a Haladó opciót (ISFccc). Apróbb hibának róhatjuk fel, hogy erről a készülék nem tájékoztat, külön utána kellett járnunk, hogy ezzel mi is a helyzet. A következő ábrákon a LaCie Blue Eye Pro kalibrátor szoftverrel végzett méréseink láthatóak, amelyek az egyes színprofilokra vonatkoznak. Sorrendben: Dinamikus, Fénykép, Játék, Mozi, Normál, THX.

Az ábrákon a kép jobb oldalán az látható, hogy a bemért 18 szín milyen mértékben tér el a referenciától. Ennek meghatározására használatos a DeltaE, ami egy olyan numerikus érték, amely két különböző szín távolságát határozza meg egy színrendszeren belül. Minél kisebb a DeltaE értéke egy adott színnél, annál közelebb áll a referenciához, vagyis annál jobb. Annyit fontos megjegyezni, hogy bár a kalibrátor a fényerő mérése során igen rossz eredményeket hozott ki, a valóságban korántsem ennyire gyászos a helyzet. Nem értjük az okokat, egyelőre nyomozzuk a probléma forrását.

Itt pedig következzenek az általunk és a műszerek által ideálisnak vélt beállítások. Azért az 1.0 átlagos DeltaE értékre, illetve a 2,4 DeltaE maximumra felhívnánk a figyelmet....

Kojak, Pindúr Pandúr, Dzsudzsák

Ágy, asztal, TÉVÉ

A készülék szűz állapotában kimondottan intelligens. Megtudakolja, hogy milyen forrást (digitális, analóg) használunk, és megindítja az automatikus keresést. Gyors és kényelmes ez a megoldás, aki még emlékszik azokra a tévékre, amelyek nem találták meg az összes csatornát, vagy össze-vissza pakolászták őket, illetve amelyeket manuálisan kellett hangolni, az áhítattal borul a mérnökök lába elé.

Egy ötven hüvelykes képernyőn a gyászos minőségű magyarországi analóg tévéadásokat nézni... nos, ez fakírkodás. Nem mintha valami különös baj lenne a tunerrel, hiszen durva képzajjal egyáltalán nem találkoztunk, nem voltak a másnál, máshol azért elő-elő forduló nézhetetlen csatornák. Ennek ellenére inkább passzolnánk. A digitális adásokkal már sokkal jobb a helyzet, ott inkább az a gond, hogy kevés van belőlük, ráadásul az ingyenes csatornák nagy része nagyjából a szemét kategóriába se fér be.

A plazma technológiából fakadóan a válaszidő rettenetesen alacsony, így az utánhúzás vagy csóvahatás effekttel egyáltalán nem találkoztunk. A tévék számára nagy kihívást jelentő sportműsoroknál is jól muzsikált, de, hogy őszinték legyünk, ez nem okozott azért óriási meglepetést.

Átlagosan jó teljesítmény jellemezné tehát a VT20-at, ám egy apró bibit tapasztaltunk: 16:9 képarány mellett, néhány adónál a képernyő bal felső részén megjelent egy szaggatott fekete-fehér csík. Nem látványos, de zavaró jelenség, ami viszont eltűnt, ha módosítottunk a képarányon, még akkor is, ha ez konkrét változással nem járt. Tehát, ha a 16:9 helyett a „Valós” opciót választjuk ki, akkor a kép méretében semmi változás nem történt, ám ez a csík vitorlát bontott. Érthetetlen... az meg még inkább, hogy ahogy fényképezőgép közelébe került a tévé, megijedt, és örökre száműzte ezt az effektet. Megmutatni így nem tudjuk, hogy milyen is volt ez a valóságban, bemondásra kell elhinnie mindenkinek.

A 16:9 és a Valós mellett választhatjuk természetesen a 4:3-at, és a 14:9-et is, illetve van egy Automatikus nevű lehetőség is, amely egész hatékonyan találja el a legjobb opciót. Ezen kívül háromfokozatú zoom is bekerült a modellbe, amelyet nyilvánvalóan a látássérültek értékelhetnek igazán. A 4:3 képaránynál alaphelyzetben a két oldalsó sáv szürke színű, ez viszonylag gyorsan átállítható feketére (Beállítások-Képernyő beállítások-Oldalpanel).

Szex, hazugság, VIDEO

Sajnos a televízió médialejátszója nem támogatja korlátlanul a nagyfelbontású tartalmak közvetlen lejátszását, így ha HD vagy Full HD felbontású mozgóképet szeretnénk a tévénkre küldeni, akkor előfordulhat, hogy valamiféle külső eszközre lesz szükségünk. Kaptunk Panasonic-éktól egy Blu-ray lejátszót, egészen pontosan a 3D-filmek lejátszására is képes DMP-BDT300 típusjelzésű eszközt. Az ismét bebizonyosodott, hogy ez azért másféle élményt jelent, mint a tévéadások vagy alacsony felbontású filmek bámulása. Maga a képi világ a használható beállítások mellett visszafogott, a színek nem tolakodóak, láthatóan a naturalista irányvonal mellett tette le a voksát a gyártó. Nem követi a mostanában divatos, élénk színekkel operáló trendet, amely oly sokszor jár túlszturált, mesterkélt, természetellenes végeredménnyel.

Játékok esetében az Input lag az egyik legfontosabb tényező, ami jelen esetben már-már elhanyagolható volt, köszönhetően nagyrészt nyilván a gyors válaszidőnek, de azért az is borítékolható, hogy a jövőben is érintik e területet a fejlesztések.

A plazmákra jellemző enyhe vibrálás csak akkor vehető észre, ha közelről nézzük a képet, akkor viszont sajnos eléggé látványos.

Vezérlés és hangzás

Menürendszer

Valahogy nem találtunk egymásra a Panasonic menürendszerével. Egyrészt elég nagy butaságnak tűnik, hogy nincs egy olyan főmenü, amelyből minden egyes módosítható paraméter elérhető... más-más gombot kell megnyomni a távirányítón az egyes beállításokhoz. Az egyes színprofiloknál például néhány beállítás nem érhető el, de arról nincs információ, hogy miért és melyek. Ezt más gyártó úgy oldja meg, hogy eltérő színnel jelzi, ha egy paraméter adott esetben nem módosítható.

Sokszor az egyes menüpontok elérése sem logikus. Érthetetlen például, hogy miért vannak olyan képernyőre vonatkozó beállítások, amely nem közvetlenül a „Kép” menűpont alól érhető el. Hiányzik egy olyan kapcsolódó szolgáltatás is, amely információt ad az egyes funkciók működéséről, helyes használatáról. A grafikai kivitelezés is puritán, a feliratok, ábrák elég csúnyák. Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy egy tévé megítélése során nem ez a legfontosabb szempont, de olyan érzés, mintha egy nyolcvanmilliós Bentley-ben a sebességváltó kopogós műanyagból készülne.

Távirányító

A távirányító sem idéz prémium kategóriát. Egyszerű műanyagból készült, a funkcionalitást pedig láthatóan a dizájn elé helyezték, sőt, mindent elé helyeztek. A mattfekete, egyszerű műanyagon a nyolcvanas évek színvilágát, tipográfiai divatját idéző gombok sorakoznak. A háttérvilágítást is lespórolták róla, ez pedig kimondottan rosszkor jön olyankor, ha az ember leül egy gyilkos nap végén a kedvenc foteljébe, lekapcsolja a lámpákat... aztán kapcsolhatja fel őket újra, ha nem tetszik a képarány vagy változtatna a beállításokon.

A gombok túl közel vannak egymáshoz, egy lapáttenyerű, virsliujjú ember biztosan megküzd majd vele. Jelentésük sem egyértelmű. Miután az The Expendables című vizsgafilmemet tartalmazó pendrive-ot bedugdostuk a tévé oldalába... nem történt semmi. Ugyan láttunk már olyat, hogy ilyenkor automatikusan felugrik egy menü, de sebaj, gondoltuk, majd megkeressük azt. Ám ugye a főmenüből az egyes bemenetek nem érhetőek el. Az ezekhez vezető Input-AV elnevezésű gomb megnyomása után láttuk a csatlakozók egy részét, de az USB-t pont nem. Kínunkban végigpüföltük az egész távirányítót, amire kiderült, hogy vagy az SD Card elnevezésűt, vagy a Viera Tools nevűt kellett volna megnyomnunk. Hát köszi...

Szerencsére a tévé elektronikája és a távirányító igen gyors együttműködésre képes. Nincs idegőrlő várakozás, sebes, mint a villám!

Hang

Háromszor tíz watt, rejtett hangszórókból. Ez nagyjából mindent elárul arról, hogy mit is várhatunk. Azt semmiképpen, hogy a hangerő letépi majd az arcunk, de egy tévétől azért ritkán számítunk ilyesmire. Kétféle alapbeállítás (Beszéd/Zene) közül választhatjuk ki a számunkra legszimpatikusabbat. Nagy különbség nincs közöttük, észre se vehető, ha véletlenül felcserélődnek. Természetesen a magas és mély hangok arányán bárki módosíthat kedvére, sokat mondjuk nem számít a dolog. Leginkább azt lehetne kiemelni, hogy nincs mit kiemelni, tehát nem hallottunk idegesítő ciripelést, nem zörög a tévé, és igazából ez a lényeg.

Nagyon meglepő lett volna, ha a VT20 nem kínálja fel a virtuális térhatású hangzás megteremtésének lehetőségét anélkül, hogy mindenféle extra hangrendszert csatlakoztatnánk. Mondani se kell, hogy a V-Audio Pro Surround funkció amilyen jól hangzik, olyan keveset ér a valóságban.

Extrák

Médialejátszó

Azon egyáltalán nem lepődhetünk meg, ha a tévénk már egyben egy mini szórakoztató-multimédia center is. Gyakorlatilag alapelvárás, hogy az újabb modellek képesek legyenek a fényképek és a zenék lejátszására, és nincs ez másképp a VT20 esetében sem. A szám- és képsorrend összeállítása kimondottan kulturált, egyszerű és könnyű dolgunk van vele. A fotók eredeti méretét megtartja, nem húzza szét őket, beállítható a diavetítés, illetve zenei aláfestést is pakolhatunk alájuk.

Azt azért fontos megjegyezni, hogy amíg egy LCD-t egy konzol segítségével a falra akaszthatjuk, és simán használhatunk faliképként is, addig egy plazma esetében ezt már ezerszer meggondoljuk. A kisördög ugyanis a beégéstől való félelem miatt azért még mindig ott motoszkál az emberben...

Az audiovizuális tartalmak egy részét kezeli a médialejátszó, ám a támogatott formátumok köre szegényes. Az alacsony felbontású DivX és a HD Xvid AVI fájlok mentek, ráadásul a külső feliratokat is korrektül kezelte, illetve az AVCHD-vel se volt gond, ám az MKV, a WMV, a TS és a MOV kiterjesztésű anyagokkal nem boldogult. Ennek magyarázata persze teljesen világos. Kire tudnák rásózni a Blu-ray lejátszóikat, ha már a tévé is tudná gyakorlatilag ugyanazt? Állítólag, egy egészen megbízható forrás szerint létezik egy félig illegális módszer, amellyel ezek a korlátok ledönthetőek, ám ezt a kölcsönbe kapott tesztkészüléken nem igazán volt kedvünk (merszünk) kipróbálni. A támogatott formátumok lejátszásával nem volt semmi gond, a TV akadozásmentesen, színhelyesn jelenítette meg a tartalmat, ezzel a részével teljesen elégedettek voltunk.

Viera Link-Viera Cast

Természetesnek vettük, hogy a Panasonic sem maradhat ki a „Vezéreljük a tévé távirányítójával a saját márkájú perifériákat” nevű őrületből, főleg hogy a Viera Link elnevezésű technológiát már 2008-ban bemutatták. Ehhez elvileg nem kell semmi más, mint a HDMI-csatlakozón keresztül összeköttetést létesíteni az eszközök között. Kár, hogy amikor megpróbáltuk, a tévé azt közölte velünk, hogy a szolgáltatás nem elérhető... Fogalmunk sincs, hogy mi lehetett a baj, vagy mit kellett volna csinálnunk, általában menni szokott a dolog.

A DLNA képességekkel felvértezett készülék lehetővé teszi a WiFi kapcsolat megteremtését, ám ehhez egy USB-s adapterre is szükség van, amely alapkiszerelésben... jár a VT20 sorozat televízióihoz! Tádámm, ez a remek, elegáns és nagyvonalú normális megoldás!

Tavaly kezdődött az a folyamat, amelynek részeként a magasabb kategóriás készülékek már képesek a különféle netes tartalmak megjelenítésére. Ebben a Panasonic abszolút a középmezőnyt képviseli, hiszen van olyan konkurens, amelyikhez képest elenyésző a kínálat, igaz olyan is, amelyet viszont felülmúl e tekintetben. Jelenleg e szolgáltatás keretein belül a Daily Motion, az EuroSport, a YouTube, a Picasa, időjárás, a Tagesschau és a Bild jön be, illetve a Sanomával történt megállapodásnak köszönhetően a StartlapTV is. Ezek eléréshez nem kell mást tenni, mint az internet kapcsolatot valamilyen úton módon eljuttatni a TV-hez. Ez történhet hagyományos UTP-kábelen keresztül, de használhatjuk a már említett WiFi adaptert is. Elég csak bedugnunk az oldalt lévő USB-portba, és máris keresni kezdi a kapcsolódási lehetőségeket.

Maga a felület könnyen kezelhető, igazán felhasználóbarát. A képernyő közepén kapott helyet az aktuális tévéadás, ezt veszik körül a különféle webes alkalmazások. A felhasználó igényei szerint személyre szabhatja, hogy ezek közül melyeket szeretné ugyanazon az oldalon látni.

Műsorok rögzítése

Bár a készülék nem rendelkezik integrált Blu-ray íróval vagy merevlemezzel, mégis lehetővé teszi a sugározott adások rögzítését, ha az USB-n keresztül egy külső winchestert csatlakoztatunk hozzá. Sajnos ez csak a digitálisan sugárzott műsoroknál működik, viszont időzítés beállítására is van lehetőség, és a késleltetett lejátszás is megoldott.

3D

2010-ben a szórakoztatóelektronikai szegmensben a 3D mindent a háttérbe szorított. A nagyok mellett most már a közepes kategóriájú cégek, így például a török Vestel vagy Grundig is kínál háromdimenziós tartalmak megjelenítésére szolgáló készüléket. Természetesen ezen a téren is az LCD-k dominálnak, ám a plazma is tartja magát, elsősorban a Panasonic-nak köszönhetően, de rajtuk kívül még a Samsung és az LG szortimentjében is megtalálhatóak ezek a modellek.

A készülék elméletileg automatikusan felismeri a 3D-jelek típusát, de ha valami nem működne, akkor manuálisan is beállíthatjuk, hogy egymás mellett vagy egymás alatt helyezkednek el a térérzetet kiváltó képkockák. Átállíthatjuk a szemüveg szinkronját, és beiktattak egy diagonál szűrő nevű opciót is, amely tulajdonképpen egyfajta élsimításként funkcionál. Full HD háromdimenziós 24p tartalmak esetén ez elméletileg úgy aktív, hogy a felhasználónak hozzá sem kell nyúlnia.

Shutter – Szemüveg

A VT20 is az aktív shutteres megjelenítő technológiát használja, ami mára egyeduralkodóvá vált a 3D megjelenítési eljárások között. Alapvetően viszonylag egyszerű megoldásról van szó, hiszen a megjelenítő eszköz felváltva juttatja el az emberi agyba a bal és a jobb szem számára a tévén keresztül küldött képet, amelyből az agyban összeáll a háromdimenziós tartalom. Az ilyen típusú aktív szemüvegben a shutter egy-egy apró méretű, fekete-fehér folyadékkristályos kijelző, amely igen rövid időszakokra elzárja a fény útját. Így éri el a szemüveg, hogy a jobb szemünknek szánt információ valóban csak a jobb szemünkbe jusson el, hiszen ilyenkor a bal szemünk előtt a szemüvegbe szerelt képernyő elzárja a kilátást.

E megoldás egyik sarokpontja a gyors képfrissítésre képes megjelenítő eszköz, amivel jelen esetben nincs gond, hiszen a TV másodpercenként száz-száz jelet küld a jobb, illetve a bal szembe, ami elméletileg elég ahhoz, hogy az emberi agy már ne érzékelje, ha az egyik szem előtt a látótér ki van takarva. Ennek ellenére vannak, akik panaszkodnak vibrálásra, egyszerűen az emberek egy része érzékenyebben reagál erre, nekik valószínűleg meg kell várni az új technológiák eljövetelét, az aktív shutteres megoldás náluk nem működik.

Aztán itt vannak ezek a szemüvegek... a Panasonic egész dizájnos darabot dobott össze, de még ezt se venné fel normális ember az utcára. A benne található elektronika és az elem miatt még viszonylag nehezek is. Sajnos nem lehet USB-n keresztül feltölteni, erre már csak a következő generációs Pana szemüvegek lesznek képesek, így ha lemerül az elem, akkor szerezni kell egy mini csillagcsavarhúzót, illetve egy CR2032 típusú elemet, és kicserélni saját kezűleg. Ouch. Az orr részén található egy háromfokozatú skála, itt azt állíthatjuk be, hogy az orrunktól milyen távol legyen az eszköz. Ez jó ötlet, hiszen ezeket a szemüvegeket úgy készítik, hogy mindenkinek jók legyenek, ami azt eredményezi, hogy igazán senkire sem passzolnak, így viszont legalább némiképp személyre szabhatóak. Az okuláré energiatakarékos, ha nem érzékeli a szinkronjelet, akkor automatikusan parkolópályára állítja magát, de manuálisan is kikapcsolható, ha valaki megunta a tévében tobzódó térhatást.

Képminőség

A plazma technológia egyik nagy előnye a 3D megjelenítése során, hogy a Crosstalk vagy áthallás jelenség - szellemképet látunk, mert a bal szemünk a jobbnak szánt információt látja, és viszont - az igen alacsony válaszidőnek köszönhetően a minimálisra csökken, legalábbis elméletben. Nos, tapasztalataink szerint ebben az esetben a valóság találkozik a fikcióval, úgyhogy az LCD-knél annyira zavaró effektussal itt nem igazán találkoztunk. A kép néha akadozott, de ha tovább tudják tuningolni a frissítési gyakoriságot, márpedig az egyes pletykák erről szólnak, akkor ez a gond is megoldódhat idővel.

Vibrálást ugyan éreztünk, de nem volt vészes a dolog, a fejfájás és a hányinger is elmaradt, bár az igaz, hogy ez a szemüveges megoldás csökkenti a komfortérzetet, nem valószínű, hogy valaha is természetesnek fogjuk venni a használatát. A szemüvegben jóval sötétebbnek látjuk a képet, érdemes az egyik felhasználói beállítást a 3D-re szánni, és a fényerőt jelentősen megemelni. A technológia nem szereti, ha mozgatjuk a fejünket, így a térhatású tartalmak nézése során jobban tesszük, ha viszonylag mozdulatlanul ülünk, egyébként a képi világ hajlamos idegesítően szétcsúszni.

Vélemény és értékelés

3D a király?

Ezt azért ebben a formában túlzás lenne kijelenteni. Bár a média harsogja, hogy ez a jövő, sőt olyasmit is olvastunk már, hogy tíz évre előre meghatározzák a mostani modellek a tévézési szokásokat, azért nem árt az óvatosság. Ugyan 3D-nek hívják, ám ez mégsem az, sokkal jobban illik rá a térhatást imitáló technológia elnevezés. Megvan a térérzet, ez nem is lehet kérdés, a végeredmény azonban olyan, mintha különböző síkban elhelyezett, kétdimenziós papírkartonokat tologatnának egymás előtt, azaz maguknál az objektumoknál nem érezhető a három dimenzió. Nem térben képzett képről van szó, hiszen mélysége a valóságban nincs, csak úgy tűnik, mintha lenne, ráadásul az illúzió korántsem tökéletes.

Az azért tagadhatatlan, hogy ez tényleg másfajta élmény, mint amit korábban megszoktunk, így biztos sokan beleborulnak majd. Kíváncsiak voltunk a véleményükre, és sikerült is összerántani pár olyan laikus figurát, akiknek elméletileg megvan az anyagi lehetősége arra, hogy beruházzanak egy 3D-tévére. Volt köztük informatikus, szállodatulajdonos, különböző szociológiai kutatások vezető koordinátora, külföldön praktizáló orvos, rádióriporter és még egy focibíró is. Nos, meglehetősen eltérően nyilatkoztak a képet látván. Volt, akinek tetszett, és már vitte volna is magával a TV-t, de akadt köztük olyan is, aki fél perc után levette a szemüveget, mondván, neki ebből a bénaságból ennyi elég volt.

Mindenkinek magának kell megnéznie és eldöntenie, hogy mit gondol a 3D-ről, illetve az egész felhajtásról. Van idő gondolkodni, mert a jelenlegi tévéárak mellett nem valószínű, hogy tömegek rohannák meg a boltokat háromdimenziós készülékekre vadászva.

Tartalom

Tök jó, ha az embernek van egy 3D-tévéje, az már kevésbé, hogy nem nagyon tud mit nézni rajta. Magyarországon finoman szólva is nehézkes hozzájutni a különféle tartalmakhoz, az pedig még csak (publikus) terv szintjén sem merült fel, hogy bármelyik hazai tévéadó ilyesmit sugározzon.

Megoldást jelenthetne a két dimenzióból háromdimenzióssá konvertálás, ami nem is lehetetlen, hiszen más gyártók tévéi már képesek erre. Az igaz, hogy a végeredmény a tökéletestől messze van, sokszor lyukra fut a technológia, ám megdöbbentően sokszor kimondottan jól muzsikált ez az eljárás, főleg a HD és Full HD tartalmak esetén. Mindenesetre a Panasonic háza táján rájöhettek ennek fontosságára, mert az újabb tévéikbe már bekerül ez a szolgáltatás... de sajnos nem ebbe.

Értékelés

Ismét egy olyan modell járt nálunk, amely bevallottan a gyártó egyik csúcsterméke, így az elvárásaink nagyok voltak. Azt nem hallgathatjuk el, hogy voltak dolgok, amik nem tetszettek, a menürendszerrel és a távirányítóval akadtak gondjaink. Lelombozó volt néhány tévéadásnál szembesülni a képernyő tetején végigfutó, zavaró csíkkal, és több netes tartalmat is el tudtunk volna viselni.

Ellenben a lényeggel, tehát a kép minőségével semmi bajunk nem volt. Alacsony és nagyfelbontású tartalmak esetén is egyenletesen magas szintet hozott a VT20. A 3D-vel se volt igazán gond, a hasonló tévék közül talán ez produkálta a legjobb képet, bár közvetlen összehasonlításra nem nyílt mód, hisz sajnos a mi saját Full HD 3D-tévénket... ööö... elvitte egy nagy sárkány! Nem vagyunk a jelenlegi háromdimenziós őrület vakhitű rajongói, úgyhogy ennyi pénzt valószínűleg nem adnánk egy ilyen televízióért, viszont biztos, hogy más másként vélekedik majd, hiszen alapvetően egy remek készülékről van szó, amit alig akartunk visszaadni.

Panasonic TX-P50VT20

elefant

A Panasonic TX-P50VT20 típusú televíziót a Panasonic magyarországi képviselete bocsátotta rendelkezésünkre.