A szerverek tekintetében továbbra is egy igen forró témának számít a gyors, memóriakoherens interfészek támogatása, amelyeknek komoly szerepe lesz a jövőben a gyorsítók és a processzorok egyre szorosabb összeköttetése szempontjából. Erre számos gyártó fejlesztett saját, zárt megoldást, de emellett nyílt opciók is készülnek, nem is egy. Utóbbi legalább annyira rossz, mint amennyire jó, hiszen ugyanazokra a problémákra több szabvány jön, és általában ez abban szokott problémát jelenteni, hogy akkor melyiket éri majd meg támogatni.

Olyan hatalmas egyetértés sincs az iparágon belül, a legnagyobb előnye a CCIX-nek van, de leginkább azért, mert ennek a specifikációi viszonylag hamar elkészültek, és elég sok, gyorsítókat fejlesztő cég döntött úgy, hogy emellett teszik le a voksukat, legalábbis egyelőre. Gondot jelent azonban, hogy ott van még alternatívának a Gen-Z, az OpenCAPI, illetve nemrég az Intel bedobta a CXL-t is a kalapba, vagyis igen hasonló lehetőségek mellett van, illetve lesz összesen négy szabvány a memóriakoherens interfészek tekintetében.

Az ARM korábban a CCIX és a Gen-Z mellett tette le voksát, főleg előbbire tervezik jelenleg a lapkákba szánt részegységeiket, de a vállalat úgy gondolta, hogy biztosra kell menni a piaci igények kiszolgálása szempontjából, így bejelentették, hogy a CXL-t is támogatni fogják, és be is léptek a CXL konzorciumba.

A hardver tekintetében ezek nem igazán jelentenek nehézséget, akár egyszerre implementálható mindegyik interfész, a problémát a tranzisztorköltség jelenti, mivel az egyes szabványok külön vezérlőt igényelnek, viszont más hátránnyal nem kell számolni. Az ARM-nak viszont konkrét tervei vannak, ugyanis a CCIX teljes gyorsítótár-koherenciát biztosít, így nagyon ideális a több lapka egy tokozáson való összeköttetésére, miközben a CXL erre nem képes, viszont a host processzorhoz csatlakozó gyorsítók esetében a memóriakoherencia is elég.