Az Intel és a Pentium 4
Az Intel az AMD-vel szemben nem szűkölködött az eseményekben az elmúlt egy évben. Amiről 2004 januárjában még csak találgatások szóltak, az februárban megvalósult, megjelent a Prescott, az új Pentium 4, a Northwood leváltója, az észveszejtően magas órajelekre kihegyezett architektúra. A Prescott vegyes fogadtatásban részesült, mert eleinte nemhogy nem volt gyorsabb a Northwoodnál, hanem sok esetben még lassabbnak is bizonyult annál, emellett rendkívüli melegedésével vívta ki a felhasználók ellenszenvét, és mint később kiderült, az új processzor ezen tulajdonsága kihatott az egész processzortörténelemre is, hiszen az Intelnek hiába áll a legmagasabb fokú technológia a rendelkezésére, hiába költ évente milliárdokat kutatásra és fejlesztésre, a Prescott melegedése gátat szabott az órajel további emelésének, így a Tejas kódnéven futó Pentium 4-utód fejlesztési projektjét le is állították. Mindezek ellenére ha kicsit jobban megismerjük a Prescottot, korántsem lesz ennyire negatív a róla kialakított kép, ugyanis a tavaly februárban bejelentett Prescott még nem az a Prescott, ami most Pentium 4 néven fut, hiszen funkciók sokaságával egészült ki a chip, melytől először csak bukdácsolást láthattunk az összes hardveroldal tesztjeiben. Mielőtt azonban előremennénk az időben, lássuk, hogyan is alakult a Pentium 4-esek sorsa az elmúlt egy évben.
Hirdetés
Bő egy évvel ezelőtt, február másodikán az Intel bejelentette a Prescottot, ám ettől függetlenül ez volt az az időszak, amit nyugodtan nevezhetünk a Northwood fénykorának avagy tündöklésének. A Pentium 4-tulajdonosok legnagyobb megelégedésére a Northwood processzorok az Intel-féle Hyperthreading-technológiával felvértezve egészen 2,4 GHz-től 3,2 GHz-ig csúcsteljesítményt nyújtottak gazdájuknak, emellett nem volt gond a melegedéssel sem (ellentétben a később megjelenő Prescottokkal) és az alaplapok illetve processzorfoglalatok kavalkádja sem okozott senkinek gondot, elvégre volt egy Socket 478, és slussz-passz, semmi más. A Prescott megjelenése még nem sarkallta a felhasználókat az új processzor megvételére, azonban a napnál is világosabbá vált az Intel célja, amikor bemutatta az utolsó Northwood magos P4-et, amely 3,4 GHz-en járt. Az utolsó Northwood! Ezentúl semmi más, csak Prescott. Ugyan felröppentek kósza hírek, pletykák, melyekben 3,6 és 3,8 GHz-es Northwoodokról volt szó, ám ha ezek meg is jelentek, a boltok polcaira már nem jutottak el, valószínűleg csak a számítógépgyártók kaptak belőle. Ekkor kezdte meg a Prescott „hódító” útját. A 3,2 GHz-es verzió után nem sokkal jött a 3,4 GHz-es, ezekkel még a Socket 478-as alaplapok is megbirkóztak, azonban a melegedés és az óriási teljesítményfelvétel megkövetelte az alaplapgyártóktól, hogy termékeiket tervezzék újra (v2.0), máskülönben még a legnagyobb gyártók lapjai is jobb létre szenderültek huzamosabb Prescott-használat után. Az Intel is besegített a gyártóknak, mikor a Prescottot felvértezte egy szorzócsökkentősdi módszerrel: a processzor érzékelte, ha az alaplap nem felel meg a hőtani követelményeknek, majd az alaplap épségének megőrzése érdekében lecsökkentette szorzóját, vagyis az órajelet, így közvetve a melegedést és a teljesítményfelvételt.
Alig telt el néhány hónap, és az Intel újabb lépésre szánta el magát, június 21-én új chipkészleteket, új processzorokat, új memóriatípust és új szabványokat (adattovábbítás, tápcsatlakozó) jelentett be, ezzel is növelve „népszerűségét” az otthoni felhasználók körében. Ezek közül számunkra az LGA775-ös foglalat és az ebbe illeszkedő processzor a fontos, az új foglalattal ugyanis az Intel nem csak a felhasználók, hanem az alaplapgyártók szívébe is belopta magát: ettől a pillanattól kezdve a processzor lábai nem a processzoron vannak, hanem az alaplapon, a processzorfoglalatban, márpedig így ha egyetlenegy láb is elhajlik, jöhet az alaplap fáradságos, bosszúsággal terhes garanciális procedúrája. De az Intel mindezt megteheti, hiszen a processzorpiac 80-90 %-át birtokolja. Az új foglalattípus mellett az Intel új modellszámozási rendszert is bevezetett, mellyel az éveken keresztül hangoztatott „csak a MHz számít” alapelvet rombolja le: a processzorokat egy háromjegyű kóddal illeti, melyek közül az első számjegy jelzi az adott processzorcsalád sebességét az Intel-féle rangsoron belül (3xx: Celeron, 5xx: Pentium 4, 7xx: P4EE és Pentium M), a második és a harmadik számjegy pedig az adott típuson belül rangsorolja az egyes példányokat. Például az ekkor bejelentett leggyorsabb Pentium 4 az 560-as jelzést kapta, ez 3,6 GHz-en jár, az 550-es 3,4 GHz-en, az 540-es 3,2 GHz-en, és így tovább. Ezek az új processzorok tudásukban nem tértek el egyáltalán elődeiktől, ellenben a TDP (Thermal Design Power – tipikus fogyasztás) megnövekedett 115 wattra, ami azért is érdekes, mert az FMB2.0/VRM10.0 specifikációiban foglaltak szerint a processzor maximális fogyasztása 120 watt lehet, efölött az alaplap vészes terhelésnek van kitéve, vagyis már a 3,6 GHz-es példány is épphogy csak nem éri el ezt a határt. Hogy ne kerülgessük tovább a forró kását, be kell látni, hogy a Pentium 4 órajele emiatt állt meg 3,8 GHz-nél, egy ennél magasabb órajelű Prescott túllépett volna az FMB2.0 határain, vagyis egy új FMB specifikációt követelt volna meg, márpedig ez ismét rákényszerítette volna az alaplapgyártókat és a processzorhűtők készítőit újabb típusok bevezetésére, vagy a meglévő típusok áttervezésére.
Az Intel ekkor kezdett el komolyabban gondolkodni azon, hogy az órajel emelésén túl milyen módszerekkel emelheti a teljesítményt, vagy teheti vonzóbbá a Prescottot, és itt léptek képbe olyan funkciók, mint a másodlagos gyorsítótár megnövelése, az NX, az EIST, a C1E és az EM64T. Mielőtt azonban ezek részletesebb kitárgyalására térnénk, meg kell említenünk, hogy az eddigi C0 és D0 steppingek után megjelent egy új revízió, mely az E0 nevet viselve elsőként tette kívánatosabbá a Prescottot. Miért is? – merül fel a kérdés teljesen jogosan. Az E0 steppingre épülő Prescott processzorok az imént felsorolt funkciók közül már ismerik az NX-et és a C1E-t. Az NX (No eXecute), más néven Execute Disable Bit vagy korábban AMD-s körökben XD Technologynak nevezett funkció lehetővé teszi bizonyos memóriatartalmak „nem végrehajtható” megjelölését, meggátolva ezzel a rosszindulatú kódok okozta puffertúlcsordulásos hibákat, míg a C1E, vagyis Enhanced Halt állapot kiaknázása révén a processzor fogyasztása üresjáratban drasztikus mértékben csökken, vagyis a Prescottok egyik legkellemetlenebb tulajdonsága félig-meddig megoldottnak tűnik.
Annak érdekében, hogy kiderítsük a C1E hatásosságát, az Athlon 64-ekhez hasonlóan a Pentium 4-es steppingeket is összehasonlítottuk, az eredmények pedig a várakozásoknak megfelelően alakultak. Az E0 steppingre épülő Prescottot tartalmazó rendszer üresjáratban rendre kb. 25 wattal fogyasztott kevesebbet, mint a D0 steppinges rendszer. Ezzel szemben terhelés alatt az E0 már korántsem tud ilyen szép eredményt felmutatni, 4-6 wattos különbségeket mértünk a két stepping között, vagyis az E0 stepping tényleg csak üresjáratban fűti kevésbé a számítógépet, terhelés alatt teljesen mindegy, hogy melyik Prescottot mérjük, az eredmények szinte azonosak.
Jó hír minden Intel-hívő számára, hogy az E0 stepping szerencsére visszaskálázódik egészen 2,8 GHz-ig. De honnan is? A Pentium 4 570J adja meg a választ, 2004 decemberben megszületett a legmagasabb órajelű Pentium 4, a 3,8 GHz-es 570J. A „J” jelölés a modellszám mögött a steppingre utal, ugyanis az 570J az ekkor még újnak számító E0 steppingre épül, ami a C0 és D0 steppingektől eltérően támogatja a korábban tárgyalt NX-et és C1E-t, azonban a túlhajtók számára talán fontosabb az, hogy egy alacsonyabb órajelű (2,8-3 GHz) E0 steppinges P4-ből nagy valószínűséggel kihozható már alapfeszültségen is az akár 3,6-4 GHz-es órajel (természetesen megfelelő hűtéssel).
Pentium 4 660 [+]
Ekkor következett egy kis hatásszünet, egészen idén februárig nem történt semmi említésre méltó, mikor is az Intel bejelentette a Pentium 4 600-as szériát, ezzel egyidőben az 500-asok lassú kivonását a forgalomból. A 600-asok az E0 stepping újításait további adag vevőcsalogató funkciókkal egészítik ki, úgymint az EIST és az EM64T, míg a teljesítmény fokozása a másodszintű gyorsítótár megduplázása révén oldódik meg (vagyis 1 MB-ból 2 MB lett). Az EIST (Enhanced Intel Speedstep Technology) az Intel mobilprocesszoraiban jelent meg először, az asztali adaptáció sem különbözik az ott megismertektől, a technológia révén lehetőség nyílik az órajel (szorzó) és a tápfeszültség dinamikus szabályzására, ami a tipikusan kis CPU-használatot igénylő alkalmazások, például böngészés, szövegszerkesztés stb. esetén a C1E-től függetlenül további jelentős megtakarítást eredményezhet (a Cool’n’Quiet inteles megfelelője). Az EM64T pedig az AMD-féle x86-64 inteles megfelelője, vagyis a 600-as széria az Athlon 64-ekkel egyetemben szintén ismeri a 64 bites utasításkészletet. A másodszintű gyorsítótár megduplázásának következtében a processzor magmérete 112-ről 135 mm2-re nőtt, a tranzisztorok száma pedig 125-ről 169 millióra.
Pentium 4 Extreme Edition 3,73 GHz [+]
Az Intel a 600-as P4-ekkel együtt egy új P4 Extreme Edition processzor bejelentését sem halogatta tovább, az új chip már nem a jól megszokott Gallatin magra épül (512 kB L2-, 2 MB L3-cache), hanem a Prescott 2M magra, vagyis annak megemelt rendszerbusszal rendelkező változatára: 200 MHz-ről 266 MHz-re nőtt az FSB, a processzor órajele pedig 3,73 GHz lett. A tavaly novemberben bemutatott 3,46 GHz-es P4EE-hez képest az új P4EE az Intel állítása szerint akár 27 %-os gyorsulást tud felmutatni. Az új Extreme Edition processzorok (3,46 GHz-től) új lapkakészletet is igényelnek, hiszen az Intel 925X és 915P lapkakészletei maximum 800 MHz-es rendszerbuszt támogatnak, ezért született meg az Intel 925XE, mely nem más, mint a 925X 1066 MHz-es rendszerbuszt támogató változata kifejezetten a P4EE-khez kifejlesztve. Most már ismerjük az Athlon 64 FX-55 ellenfelét is, az Intel legelvakultabb játékosokat megcélzó chipjét. Későbbi tesztünkből kiderül, hogy melyik processzor felel meg inkább a modern játékok követelményeinek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
