Bevezető

Nem túlzunk, amikor azt állítjuk, a processzorok piacán lassan egy éve majdhogynem egy helyben toporog a két piacvezető gyártó, az AMD és az Intel (szigorúan ábécésorrendben). Mindez persze csakis abban az esetben igaz, ha pusztán az órajeleket vesszük figyelembe, hiszen ha visszatekintünk az archívumban, látható, hogy már több mint egy éve megjelent 3400-as órajelű processzorokat bemutató írásunk, és a 3800+-os Athlon 64-ről szóló cikk is 8 hónapos, márpedig a 3800+ jelölésű processzor 2400 MHz-en jár, a jelenleg leggyorsabb Athlon 64, az FX-55 pedig csak 200 MHz-cel gyorsabb ennél (2600 MHz). Az Intel sem siette el az utóbbi egy év órajelemeléseit, már tavaly júniusban létezett a Pentium 4 3,6 GHz-es változata, a legmagasabb órajelű, 3,8 GHz-es Pentium pedig egyben a Pentium 4 vonal csúcsát is jelentette (az órajel tekintetében), hiszen bizonyos okokból kifolyólag a Pentium 4 sosem éri el a 4 GHz-et – hangzik az Intel jelenlegi álláspontja.

Ha a fejlődést más szempontok szerint vizsgáljuk meg, akkor persze korántsem ilyen „lusta” a két gyártó, hiszen mindkettő gyártástechnológiai fejlesztéseket vitt keresztül, processzoraikat egyre újabb és jobban csengő hangzatos funkciókkal látták el, melyek vagy ténylegesen segítik az előrelépést, vagy csak egyszerűen „kell valami a népnek” alapúak. Az AMD szempontjából talán a legfontosabb a 0,09 mikronos gyártástechnológia bevezetése, mely több szempontból is előnyös számára, hiszen az alacsonyabb csíkszélesség olcsóbb előállítást és magasabb elérhető órajeleket eredményez. Az Intel a Prescott kódnéven ismert Pentium 4-eseket a kezdetektől 0,09 mikronos gyártástechnológiával gyártja, így esetében ezen a téren nem beszélhetünk evolúcióról. Ellenben az utóbbi időben a Pentium 4-ek „kiegészültek” az AMD-féle x86-64 utasításkészlet inteles megfelelőjével, mely (a sors furcs fintora) EM64T néven talán még ismertebbé teszi a 64 bites világot, mint AMD64 vagy x86-64 néven, mindezt az Intel piaci erőfölényére alapozva gondoljuk így.

Történtek más változások is az utóbbi egy évben, és ezek az események főleg az Intelt állítják fókuszba, nem másért, minthogy az AMD ezidő alatt szépen csendben meghúzódva fejlesztgetett, így nincs is igazán mire felkapni fejünket a sunnyvale-i központú céggel kapcsolatban. Ezzel szemben az Intel érdekes módon önnön – rövidtávú – érdekeinek ellentmondva, a több éven keresztül felépített elvet szinte egy mozdulattal arrébbsöpörve vezetett be egy újfajta modellszámozást, mellyel gyakorlatilag a kezdetektől fogva a Pentium 4-ek fogódzójának számító jelmondatot semmisítette meg: „az órajel számít és semmi más”. Az új modellszámozás ezt az elvet alapjaiban lerombolta, hiszen külön kategóriába sorolta az addig a Pentium 4-ekhez hasonlóan magas órajelű (és ezzel az átlagfelhasználók megtévesztésére alkalmas) Celeronokat, a Pentium 4-eket és a Pentium 4 Extreme Edition illetve Pentium M processzorokat, mely a Centrino nevű mobil platform processzoraként lett ismert. Ez utóbbit cikkünk során részletesebben is megismerhetjük, hiszen néhány vállalkozó kedvű alaplapgyártónak köszönhetően (AOpen, DFI) Pentium M-et használni többé nem a noteszgépeket választó felhasználók kiváltsága.

Ezekről a folyamatokról érdemes bővebben is szólni, lássuk tehát az Athlon 64 platform fejlődését, a Pentium 4-es platform pályafutásának alkonyát és egy merőben új konstrukció, a Pentium M gyökereit, melynek megismerésével és megértésével közelebb kerülünk a következő Intel processzorgeneráció alapjaihoz.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!