Képminőség

Az Olympus SP-100EE-ben 1/2,3”-os CMOS képérzékelő van, tehát a manapság alkalmazott legkisebb felületű. Érthető, hiszen egy nagyobb szenzor mellett már jóval nagyobb objektívet kellett volna tervezni a gépre, ha ugyanezekkel a paraméterekkel szerettük volna azt viszontlátni. Ráadásul a megnövelt méret aránytalanul magasabb költségekkel járt volna, ami az „olcsónak” így sem nevezhető gépet piacképtelenné tette volna. Röviden: érthető a gyártó döntése, ezt el kell fogadnia mindenkinek. Sajnos azonban ezek a kisméretű lapkák nem épp jó képminőségükről híresek, de mi mindenképp bíztunk a csodákban és az Olympus legendásan jó JPEG motorjában (RAW-t az SP-100EE nem tud, ugye). Hogy az objektív mit tud, afelől próbánk előtt csak sejtéseink voltak, de borítékolható volt, hogy nincs, nem létezik kompromisszumoktól mentes 50-szeres átfogású lencserendszer. De először lássuk zajos képeinket!

A felvételeken látható, hogy ISO 400 fölötti értékeknél már jelentkezik a „pixelmosás”, a vízfestékszerű elmosódás, ISO 1600-3200 környékén pedig már a vöröses színárnyalatok szinte egybefolynak. A klasszikus értelemben vett zajjal nem lehet találkozni, a zsizsiket ugyanis a képalkotó algoritmus szépen egybeolvasztja a kép részleteivel. Ráadásul kisebb, ismétlődő részletekkel teli témánál az említett algoritmus nem viselkedik jól, a gép hajlamos ezek összekutyulására:

Mivel az optika gyújtótávolsága ekvivalens 1200 mm-es értéken ér véget, ezért értelmetlennek tartottuk a lencserendszer szerkesztőség falain belüli vizsgálatát, inkább kimentünk egy tóhoz, ahol vadkacsákon tehettük próbára a gépet. Amint már korábban említettük, ha a készüléket 7-800 milliméter fölötti tartományban szeretnénk használni, akkor már a levegő minőségét, a vibrálást is számításba kell venni. A színhibák, az életlenség (lágyság) és a részlettelenség viszont közelebbi témáknál (azaz kisebb nagyításoknál) is jól látható volt. Következzenek képmintáink, ahol a felsoroltakat próbáltuk meg szemléltetni!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!