Tuning és fogyasztás

Tuning

Mint azt már többször kihangsúlyoztuk, az új Intel processzorok túlhajtása innentől kezdve csak a szorzó megemelésével lehetséges. Mivel K jelölésű, tehát szorzózármentes CPU-kat kaptunk tesztelni, sikerült sort kerítenünk egy kis tuningra. Ezen a téren picit változtattunk a megszokott gyakorlatunkon: eddig először mindig az alapfeszültséges tuningot teszteltük kikapcsolt energiagazdálkodási módok mellett, majd adott százaléknyi pluszfeszültség után addig tuningoltuk a CPU-t, ameddig léghűtéssel lehetett. Ezúttal azonban az átlagfelhasználó számára többet mondó módszert választottunk, ami a komolyabb tuningolóknak talán nem tetszik majd, de számukra úgysem mond sokat az, hogy mi mennyit érünk el feszültségemeléssel léghűtés mellett. Az energiagazdálkodási módokat bekapcsolva hagytuk (hiszen többségünk tuning mellett sem szereti, ha a CPU üresjáratban állandóan a maximumon jár), viszont alapon fixáltuk a feszültséget. Erre azért volt szükség, mert Auto módban hagyva az alaplap automata módon emeli a feszültséget, miután mi megemeljük az órajelet. Az eredmények lentebb láthatók.

A Core i7-2600K órajelét 4,3 GHz-re sikerült emelnünk úgy, hogy a Turbo Boost is működött, vagy mégsem? Az eredmények későbbi kiértékelésénél sajnos rá kellett jönnünk, hogy bár a Turbo Boost módot bekapcsolva hagytuk, az nem működött mégsem, mert a CPU fogyasztási limitjét nem emeltük a szorzó emelésével egyetemben. Ezt túl későn vettük észre, ezért késő bánat, de legalább tanulságos. A lényeg tehát, hogy az új Core processzorok túlhajtásánál a fogyasztási limitet is emelni kell. A 4,3 GHz-es órajel alapfeszültségen, alig 800-at pörgő ventilátor mellett (Thermalright MUX-120-at használtunk) egyébként szerintünk szép eredmény. A feszültség fixálása szerencsére nem okozott nagyobb fogyasztásnövekedést üresjáratban sem, de bármilyen terhelést is veszünk alapul, a túlhajtott rendszer többet evett, mint alapórajelen (ami egyébként teljesen egyértelmű), a legnagyobb különbséget a tisztán CPU-terhelő Cinebench alatt mértük ki.

A Core i5-2500K gyakorlatilag ugyanennyit bírt órajelben, ami szintén nem lepett meg minket, hiszen mindkét tesztprocesszor D2 steppinges. Ezzel a CPU-val a százalékos eltérés a kimért teljesítmény tekintetében valamivel közelebb volt az órajelek eltéréséhez, de közel sem volt akkora, amekkorát várnánk. Itt nyilván ismét a fogyasztási plafon megemelésének hiánya volt a ludas (tehát mi hibáztunk), a nagyobb teljesítménybeli eltérés pedig annak köszönhető, hogy a 2500K ugyanolyan limit mellett alacsonyabb órajelről indul, mint a 2600K.

Fogyasztás

A végére maradtak a fogyasztási grafikonok. Ha az eddig látottak nem győzték meg az embert, akkor itt igazán érdemes picit jobban elgondolkodni. Üresjáratban és filmnézés közben (ami szintén üresjáratnak fogható fel, csak a VGA GPU-ja működik a DXVA miatt) az Intel részéről minden egyes processzorgeneráció feljebb tolja az elvárásokat, ergo csökkent a fogyasztás, és ez ezúttal sincs másként. A két Sandy Bridge-alapú CPU 4 maggal és 4, illetve 8 szálon kevesebbet eszik, mint az előző generáció második kiadású, optimalizált szilíciumára épülő Core i5-650 két maggal és alacsonyabb órajellel. Ez azért már több a soknál...

A terhelt adatok is impresszívek, igaz, a kétmagos i5-650-nél már többet esznek (ami nem meglepő), de az eddig általunk etalonnak tartott i7-870-et is simán körözik, a Far Cry 2 futása (tehát a CPU és a VGA is dolgozik) közben fogyaszt annyit a gép, mint az i7-870-es konfig csak a CPU-t terhelő 7-Zip alatt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!