Bevezetés

Hosszú idő után elérkezettnek láttuk az időt egy nagyobb DDR3-as memóriateszt elkészítéséhez, ugyanis ma már mindkét processzorgyártó ebben a szabványban látja a jövőt. Az Intel már jóval korábban átváltott a magasabb órajelű modulok támogatására, és a ma kapható AMD processzorok újabb modelljeinél is ezt az utat választották, a Phenomon kívül már az Athlon is támogatja a DDR3-at. Alapvetően azért választottuk az 1600-as órajelet, mert az 1066-osok már nemigen tekinthetők korszerűnek, az 1333-ast pedig keveselltük, mert az árkülönbség elenyésző az 1600-ashoz képest, és ha tuningról van szó, akkor hasonló ár mellett inkább a nagyobbat választanánk.

A gyártók és a forgalmazók nagyon erősen propagálják a háromcsatornás kiteket, ami érthető is, hiszen három memóriamodul egyidejű eladásával nagyobb bevételre tesznek szert. Be kell azonban látni, hogy ezek csak a Core i7 tulajok számára jelentenek alternatívát, egy Core 2 vagy Athlon/Phenom processzoros géphez nem fognak hármas szettet vásárolni, és ugyanez elmondható most már a Core i5, illetve az újabb Core i7 tulajdonosairól is. A hármas csomagok nem fogynak jól, mert az első generációs Core i7 köré épülő rendszer drága, ezért aztán nem terjedt el, így most mindenképpen inkább a dual-channel szettekre szerettünk volna koncentrálni. Tesztünkben egy-egy Corsair és Kingston, két Geil és három OCZ modellt vettünk szemügyre.

Mint tudjuk, a memória az egyik legalapvetőbb eleme egy számítógépes rendszernek, mégis, tesztelési szempontból nem olyan érdekes, mint egy videokártya vagy egy merevlemez, mert a memóriákon nincs túl sok tesztelnivaló. Egy memóriamodul jellemzője a mérete, az órajele és az időzítései, esetleg még idesorolhatjuk a feszültségét is. Az már kiderült, hogy a DDR3-1600-asokra esett a választásunk, tehát az órajel kipipálva. Ami a méretet illeti, ezúttal 2 x 2 GB-os memóriapárokkal fogunk foglalkozni, egy korszerűbb rendszerben ez már az alap, az újabb operációs rendszerek sok esetben nagyon lelassulnak 2 x 1 GB memóriával, és akkor még nem indítottuk el játékot vagy alkalmazást. Végül pedig itt van az időzítés és a feszültség, ami a különböző memóriapárok esetében eltérő. Amikor memóriát tesztelünk, két dolgot lehet rajtuk vizsgálni. Egyrészt azt, hogy az a memóriapár maximálisan milyen órajelet képes elviselni (különböző feszültségbeállítások mellett), másrészt pedig azt, hogy mennyire lehet leszorítani az időzítéseket (szintén a feszültség függvényében). Tesztünk is erre a két kérdésre koncentrál. Tehát nem azt mértük, hogy az egyes típusok különböző memóriaórajeleken miként teljesítenek egy memóriabenchmarkban vagy egy-egy alkalmazásban, ugyanis a differencia elenyésző (már ha van egyáltalán), és ez a kérdés csak akkor számít igazán, amikor világcsúcs megdöntésére készülünk, de ahhoz már úgysem 1600-as memóriában kellene gondolkoznunk.

A teszt érdekessége, hogy az egyes memóriapárokat nemcsak egyetlen tesztrendszerben próbáltuk ki, hanem kettőben, egy inteles és egy AMD-s konfiguráció is szerepet kapott. Az AMD esetében értelemszerűen egy AM3-as, phenomos konfigurációra esett a választás, ugyanis csak ez támogatja a DDR3-at. Az Intel esetében viszont vacilláltunk, hogy Core 2 vagy Core i5/i7 legyen-e, de végül a Core 2-re voksoltunk, mert egyrészt sokkal elterjedtebb, másrészt nem Core i5/i7-hez készített memóriákról lesz szó, ezért aztán a párosok alapfeszültsége a legtöbb (sőt az összes) esetben az ezeknél megengedett 1,65 V-os határ felett van. Egyébként is, ha egy memóriapár ebben a két rendszerben hasonlóan viselkedik, akkor igen valószínű, hogy egy Core i5/i7 mellett sem tenne másként (már ha a processzor nem szab korlátot).

Pár szó a tesztelés menetéről. Az egyes memóriapárok bemutatása után egy táblázatban összefoglalva láthatjuk az általunk elvégzett összes tesztkísérletet, órajelről órajelre, feszültségről feszültségre ugorva. A memóriákat minden esetben az FSB-vel szinkronban hajtottuk (mást nem is tehettünk volna). A „Működés” oszlopban rövid megjegyzéseket találunk, ezek értelemszerűen arra utalnak majd, hogy az adott memóriapár az adott beállításokra miként reagált. Az „OK” azt jelenti, hogy stabil volt a gép, Windows alatt sem volt gond, és a Memtest86+ sem jelzett hibát. A „NEM INDUL” azt jelenti, hogy a BIOS beállítása után nem indult el a gép, nyilván azért, mert a memória nem bírta azt a beállítást. A „LEFAGY” arra utal, hogy a Windowsban való tesztelés alatt lefagyott vagy újraindult a számítógép. Az „INSTABIL” annyit jelent, hogy az adott beállítás mellett – bár nem fagyott le/indult újra a Windows – különböző hibaüzenetekkel találkoztunk, ami nyilván arra utal, hogy még mindig nem stabil a gép. Az „ÚJRAINDUL” nem keverhető össze a „LEFAGY”-gyal, ugyanis ez esetben a rendszer már a Windows betöltésének megkezdése előtt újraindult. Összegezve mindezt, egyértelmű, hogy csak az „OK” jelzéssel ellátott kísérleteket tekinthetjük sikeresnek, a többi megjelölés valójában csak a sikertelen próbálkozás rövid leírása.

Tesztkonfigurációk:

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!