A számítógépekbe épített adattárolók piacát kétféle megoldás uralja: az SSD és a HDD. Előbbinek talán mindenki számára ismert pozitív tulajdonsága a merevlemezekhez mérten rendkívül alacsony, 0,05-0,1 ms körüli elérési idő. Az operációs rendszer, illetve a különböző felhasználói programok betöltésének sebessége alapvetően a kis fájlok elérésétől függ, hiszen erre nem az óriási, több száz MB-os vagy több GB-os fájlokkal való munka a jellemző, hanem a sok, néhány kB-tól néhány száz kB-ig terjedő adatcsomagok mozgatása. Az utóbbi évek folyamatos fejlesztéseinek köszönhetően a szekvenciális műveletek formájában már a merevlemezek egyik utolsó mentsvára is ledőlt. A közelmúltban nálunk járt gyorsabb SSD-k már akár 500 MB/s körüli értékeket is képesek produkálni ezen a téren. Mindezen túlmenően az SSD-k sebessége az egész "felületükön" egyenletes, ennek és az alacsony késleltetésnek köszönhetően a meghajtó esetleges töredezettségével sem kell már foglalkozni. Ráadásul, mivel az SSD memóriaalapú (NAND chipekre épül), így a HDD-vel szemben teljesen hangtalan működést garantál alacsonyabb fogyasztás mellett. Persze mindezen jó tulajdonságoknak a szó legszorosabb értelmében is megvan az áruk, hisz bizonyos kapacitások esetében jelenleg akár tízszer is többet kell kifizetnünk egy SSD-ért cserébe, és akkor még csak az olcsóbb MLC- vagy TLC-alapú meghajtóknál tartunk. Azért az ártól eltekintve nem csak pozitív tulajdonságokkal kecsegtet az SSD.

Adataink elfoglalt tárterület szerinti nagyobb részének még mindig remek helyet biztosíthat egy HDD. Filmek, zenék, képek, dokumentumok, archivált anyagok: ezek mind olyan fájlok, amelyek megnyitásánál kevésbé, bizonyos esetekben egyáltalán nem is érezhető az, hogy egy SSD biztosítja számukra a tárhelyet. Ebből következik, hogy ezen adatainkat szinte luxusnak minősül a meglehetősen magas ár/GB mutatóval rendelkező SSD-n tárolni. Így a legtöbb vásárló, ha lehetősége van rá, akkor egy kisebb, 100 GB körüli SSD-t, valamint egy (vagy netán több) 500 GB-os vagy annál nagyobb kapacitású HDD-t használ egymás mellett. Az előbbin az operációs rendszer, valamint a telepített alkalmazások, míg az utóbbin a maradék adathalmaz található.

A hibrid merevlemez az SSD és a HDD fent említett pozitív tulajdonságait próbálja ötvözni egyetlen, 2,5" vagy 3,5" formátumú meghajtóban. Elnevezést tekintve jelenleg két típussal találkozhatunk: HHD (Hybrid Hard Drive) és SSHD (Solid State Hybrid Drive). A két rövidítés mögött húzódó koncepciókat tekintve nincs lényegi különbség. Mechanikai oldalról a meghajtók egy teljesen átlagos merevlemez képességeivel rendelkeznek, így a különbséget a meghajtók alján elhelyezkedő elektronikánál kell keresnünk, ahová a szokványos komponensek (motorvezérlő, cache, stb.) egy NAND chip is felkerül. Ezen flash memóriát kizárólag egyszerű olvasási gyorsítótárként kezelik a meghajtók, azaz az írási műveletek nem gyorsulnak tőle. A vezérlés folyamatosan figyeli, hogy méretükből és a hozzáférés gyakoriságából adódóan mely fájlokból célszerű másolatot készíteni az alacsony késleltetésű (jelenleg) 4 vagy 8 gigabájtnyi flashmemóriába. Ez a folyamat – amelyet például a Seagate csak Adaptive Memory névre keresztelt – teljesen független minden külső tényezőtől, azaz közvetlenül sem az operációs rendszer, sem pedig a felhasználó nem tudja befolyásolni. A funkció gyakorlatilag észrevehetetlenül teszi a háttérben a dolgát, mellyel az operációs rendszer és az alkalmazások indítási sebessége és reakcióideje is jelentősen csökken(het). A rendszer egyik hátulütője, hogy a gyorsabb betöltési idő eléréséhez legalább 3-4 indítás szükséges, ugyanis ekkor dönthet a szükséges fájlok NAND chipbe másolása mellett a meghajtó vezérlése.