Értem én, hogy hibrid... de mi hajtja?

Hibrid rendszernek olyan megoldást nevezünk, melynél a meghajtáshoz szükséges energiát kettő vagy több, különböző elven működő erőforrásból nyerik. Manapság hibrid hajtásról elsősorban a személyautók és az autósportok világa felől lehet hallani. Ott a fogalom egy belső égésű és egy villanymotor kombinációját takarja. A fékezéskor visszanyert energiát akkumulátorok, szuperkondenzátorok vagy éppen egy lendkerék tárolja el, amely energia a villanymotoron keresztül ismét felhasználhatóvá válik. Céltól (pl. üzemanyag-takarékosság, nagyobb teljesítmény) és az ebből adódó kialakítástól függően erre többféle mód létezik, de a lényeg minden esetben a különböző erőforrások előnyösebb tulajdonságinak egyesítőséből származó hatékonyabb működés.

A számítógépekbe épített adattárolók piacát jelenleg kétféle megoldás uralja: az SSD és a HDD. Előbbinek talán mindenki számára ismert pozitív tulajdonsága a merevlemezekhez mérten rendkívül alacsony, 0,05-0,1 ms körüli elérési idő. Az operációs rendszer, illetve a különböző felhasználói programok betöltésének sebessége alapvetően a kis fájlok elérésétől függ, hiszen erre nem az óriási, több száz MB-os vagy több GB-os fájlokkal való munka a jellemző, hanem a sok, néhány kB-tól néhány száz kB-ig terjedő adatcsomagok mozgatása. Az utóbbi évek folyamatos fejlesztéseinek köszönhetően a szekvenciális műveletek formájában már a merevlemezek egyik utolsó mentsvára is ledőlt. A közelmúltban nálunk járt OCZ Vertex 3 például már 400 MB/s körüli értékeket képes produkálni ezen a téren. Ezeken túlmenően az SSD-k sebessége az egész "felületükön" egyenletes, ennek és az alacsony késleltetésnek köszönhetően a meghajtó esetleges töredezettségével sem kell már többé foglalkozni. Ráadásul mivel az SSD memóriaalapú (NAND chipekre épül), így a HDD-vel szemben teljesen hangtalan működést garantál alacsonyabb fogyasztás mellett. Persze mindezen jó tulajdonságoknak a szó legszorosabb értelmében is megvan az áruk, hisz bizonyos kapacitások esetében akár hússzor is többet kell kifizetnünk egy SSD-ért cserébe, és akkor még csak az olcsóbb MLC-alapú meghajtóknál tartunk. Azért az ártól eltekintve nem csak pozitív tulajdonságokkal kecsegtet az SSD. Mivel a gyártók a megfelelő gyártástechnológia hiányának okán csak az utóbbi 10 évben feküdtek rá igazán a fejlesztésekre, ezért összességében még mindig néhol egy kissé kiforratlan, ergo jelenleg még mindig csak valahol az SSD-korszak elején járunk.

Ezzel szemben, ha a történelmi korszakokban gondolkozunk, akkor a merevlemezek most talán valahol a középkor végén, az újkor kapujának közelében járhatnak. Jó néhányan már temették (és temetik) ezen klasszikus adattárolási elven alapuló meghajtókat, de ezeknek még valószínűleg hosszú évekig, évtizedekig lesz létjogosultságuk. Egyrészt a fentiek alapján töredék áron kaphatjuk meg az adott kapacitást, másrészt míg jelenleg a legnagyobb kapacitású SSD 1 TB-os, addig a HDD már 3 TB-nál jár. Ez a tárterület az egy terabájtos tányéroknak köszönhetően néhány hónapon belül még eggyel tovább nőhet, de a Toshiba prototípusban már létező, bitmintás mágneses tárolási technológiát alkalmazó meghajtóval a 10 TB-os meghajtó sem lesz elérhetetlen a közeljövőben.

Adataink foglalt tárterület szerinti nagyobb részének még mindig remek helyet biztosíthat egy HDD. Filmek, zenék, képek, dokumentumok, archivált anyagok: ezek mind olyan fájlok, amelyek megnyitásánál kevésbé, bizonyos esetekben egyáltalán nem is érezhető az, hogy egy SSD biztosítja számukra a tárhelyet. Ebből következik, hogy ezen adatainkat szinte luxusnak minősül a meglehetősen magas ár/GB mutatóval rendelkező SSD-n tárolni. Így a legtöbb vásárló, ha lehetősége van rá, akkor egy kisebb, 100 GB alatti SSD-t, valamint egy (vagy netán több) 500 GB-os vagy annál nagyobb kapacitású HDD-t használ egymás mellett. Az előbbin az operációs rendszer, valamint az telepített alkalmazások, míg az utóbbin a maradék adathalmaz található.

Ugorjunk most vissza kicsit 2007 elejére, amikor az SSD-k még ritkaságszámba mentek az egyszerű halandók számítógépeiben! Ebben az időben dobta piacra a Samsung az első HHD-t (Hybrid Hard Drive). A 2,5 hüvelykes, MH80-as sorozatú, 5400-as fordulattal rendelkező meghajtókat elsősorban az OEM szegmensbe szánta a gyártó. Az akkori kornak megfelelő, maximum 160 GB kapacitású merevlemez egy 256 MB OneNAND SLC chippel lett megtámogatva. Ekkoriban még 60 nm-es technológiával készültek a NAND lapkák, melyek így maximum 2 gigabites (256 MB) kapacitással bírtak, ráadásul a ma már kissé megmosolyogtató, 17 MB/s tartós maximum írási sebességre voltak képesek.

A működési elv szerint a 256 MB-os NAND chipet háromféle módban tudta használni a meghajtó. Az írási gyorsítótárként való alkalmazás esetében elsősorban energiát lehetett megtakarítani, valamint megbízhatóbbá vált ettől a meghajtó működése. Olvasási gyorsítótárként pedig a boothoz, valamint alvó állapotból való visszatéréshez szükséges fájlok kerültek a területre, ezzel gyorsítva a számítógép feléledését. Ezeken felül még lehetőség volt arra, hogy a gyártók vagy a felhasználó eldönthesse, hogy milyen alkalmazás gyorsítására szeretné befogni a gyors tárterületet. Az némileg kérdéses, hogy a Samsung első hibrid meghajtójának megjelenése pontosan minek volt köszönhető, mivel a 256 megabájtos flashmemória kiegészítés már akkor is meglehetősen szűkösnek számított. A legfőbb ok feltehetőleg a Windows Vista megjelenése volt, ugyanis a Microsoft döntése alapján kizárólag hibrid merevlemezzel szerelt noteszgépek kaphatták meg a legmagasabb Windows Vista Premium minősítést (és matricát).

Pár hónappal a dél-koreai gyártó után a Seagate is piacra dobta a Samsung megoldásához hasonló Momentus 5400 PSD sorozatot. Ahogy arra számítani is lehetett, a korabeli tesztek bizonyították, hogy ebben a formában nincs igazán létjogosultsága a HHD-nek. Ennek következtében, ahogy lassan homályba veszett a nem túl sikeres Windows Vista, úgy vesztek vele együtt a semmibe az első generációs hibrid merevlemezek is.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!