Bevezető

Amikor az Olympus E-P1 megjelent, lázban égett a fotós világ. Egy forradalmian új, szerethető rendszert mutatott be a gyártó, amely igyekezett a kompaktok és a dSLR gépek előnyeit ötvözni.

Azonban idővel egyre több, részben jogos kritika kezdte beárnyékolni az Olympus E-P1 fényképezőjének sikerét. Ebből ugyanis kimaradtak olyan kiegészítő funkciók, részelemek, melyek nélkül ugyan "lehet élni", de a fotós idővel korlátokba, majd újabb kiadásokba ütközhet. A legsúlyosabb vádak a beépített vaku és a kereső hiányára hívták fel a figyelmet. Persze, jöttek ellenérvek is, hogy az integrált villanók általában nem csak teljesítményükben, hanem alkalmazhatóságukban is komoly korlátok közé vannak szorítva, és az elektronikus keresők még messze nem nyújtanak olyan minőségi képet, hogy valóban hasznosak legyenek.

Kifejezetten a kereső hiánya volt kényes kérdés, hiszen a pontos(abb) manuális fókuszálás, a 3"-os LCD alacsony felbontása és a szélsőséges fényviszonyok melletti képkomponálás miatt bizony igen jól jött volna szinte bármilyen optikai vagy elektronikus kereső (EVF).

Érezni lehetett, hogy a gyártó is tisztában volt ezekkel a problémákkal, így az E-P1 debütálásán igyekeztek port hinteni a hiányosságokra: alternatív megoldásokat kínáltak az FL-14 típusú külső villanóval, valamint a VF-1 optikai keresővel. A külső vakuval azonban pont a m4/3 lényege veszett oda, a masina ezzel összecsatlakoztatva már nem is olyan apró, hogy például kabátzsebben elférjen. Az optikai kereső pedig csak a 17 mm F2.8 pancake optikával használható érdemben, ott is csak a képkompozícióhoz, nem pedig a fókuszáláshoz, hiszen a rajta keresztül elénk táruló kép nem az objektíven át látottakat közvetíti a fotós felé.

Viszonylag gyorsan, nem egész fél évvel az E-P1 megjelenését követően mutatkozott be az utód, az E-P2. A gyors termékváltás sok felhasználót bosszantott fel, hiszen egy öthónapos termékből lett egyik napról a másikra "leértékelt áru". (Bár az eset nem nevezhető igazából termékváltásnak, hiszen az új gép piaci bevezetésével nem szűnt meg az előd forgalmazása, sőt párhuzamosan kapható az E-P1 a mai napig, s ez valószínűleg nem is fog egyhamar változni.) Azonban a bosszankodások fő forrása nem is igazán a gyors "utódnemzés" volt, hanem az, hogy az E-P2 pont a legkritikusabb ponton javított, mintegy sót hintve az E-P1 tátongó sebébe: az opcionálisan csatlakoztatható EVF nagyon sok E-P1 tulajdonosnak fájóan hiányzott (és hiányzik) gépéből.

Ráadásul a VF-2 olyan jól sikerült, hogy van is miért irigykedniük a régebbi modell tulajdonosainak. Nemcsak, hogy akár 90°-ban dönthető, tehát kvázi egyben szögkeresőként is funkcionál, hanem segítségével kitolható az amúgy is igen karcsú teljesítményű akkumulátor használati ideje. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikusan jó a képe, de erről majd kicsit később.

A gyártó, hogy jobban differenciálja a két készüléket (ezáltal is csitítva a bosszankodókat), további két mágikus szűrővel és az E-P1-ből hiányzó AF-követéssel is bővítette az E-P2 szolgáltatásainak listáját. Azonban legújabb információink szerint az E-P1 is meg fogja kapni az AF tracking funkciót, s az sincs kizárva, hogy a dioráma és a kereszthívás is bekerül majd egy újabb firmware-rel az "ősbe". Bármennyire is igyekszik az Olympus szinten tartani az E-P1 utáni érdeklődést, hiába kerülnek bele az E-P2 funkciói, a legfájóbb különbség, az EVF csatlakoztatásának hiánya örökre megmarad.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!