A Hyper-Threading a multi-threading (magyarul többszálúsítás) egyik fajtája. Utóbbi minden esetben valamilyen speciális hardveres megoldást takar, melyben a végrehajtószálak rendszerint osztoznak bizonyos erőforrásokon. Az eljárás fő célja a már rendelkezésre álló részegységek minél hatékonyabb kiaknázása. Az Intel technológiájának lényege, hogy egyetlen fizikai magban a feldolgozás során keletkező üresjáratokat is kihasználják egy második szál (angolul thread) hozzáadásával. Az első Hyper-Threadingre képes Netburst (P4) alapú Xeon CPU-t 2002-ben dobta piacra az Intel. Nem véletlenül ez az architektúra kapta meg először a HT-t, a Netburst ugyanis nagyon sokat vesztett azon, hogy hosszú futószalagja volt. Ezt fel lehetett tölteni egy másik szál utasításaival, mely a már rendelkezésre álló erőforrások hatékonyabb kihasználását tette lehetővé a plusz egy szálnak szükséges néhány extra dedikált egység hozzáadásával. Ezek csak minimális szilíciumtöbbletet (~5%) jelentettek egy magra levetítve, ezért ettől kezdve egy mag két teljesen egyenértékű végrehajtó szállal rendelkezhetett, amiket az operációs rendszerek két teljesen különálló processzorként/magként érzékeltek.

A Hyper-Threading hatékonysága alkalmazás- és architektúrafüggő, de elmondható, hogy out-of-order felépítésnél optimális esetben kb. 20% teljesítménynövekedést hozhat. Asztali és mobil környezetben csak Atomnál láthatunk sokkal nagyobb számokat kezdetlegesebb in-order felépítésének köszönhetően. A technológia sajátosságai miatt olykor előfordulhat, hogy a HT jelenléte semmilyen, vagy szélsőségesebb esetben negatív hatással van a végrehajtási sebességre, ezért néhány esetben maguk a szoftverek készítői tanácsolják kikapcsolását.

A Hyper-Threading technológiával jóval részletesebben foglalkoztunk korábbi elemzésünkben.