Merthogy mi is a különbség? A kompakt általában kisebb fizikai méretekkel bír, kisebb benne az érzékelő, és nem tisztán optikai elvű keresőrendszerrel rendelkezik, mindenképp valamilyen elektronikus médiumon jelenik meg a keresőkép. Ez lehet átnézeti keresőnek ügyesen álcázott LCD kijelző, (régebbi kompaktokban előfordul még amolyan ál-távmérős átnézeti kereső is, de ez erőteljesen kihalófélben van) vagy csak szimplán a gép hátuljára épített, nagyobb felbontású és nagyobb méretű LCD.
Ezzel szemben a digit-éra hőskorában a tükörreflexes gépek LCD kijelzője csak a kész képek leellenőrzésére volt jó. A keresőkép tisztán optikai elven alapult, mattüveg, tükrök és/vagy prizma segítségével nézhettünk keresztül az objektíven. Mikor megnyomtuk az exponálógombot, felcsapódott a tükör, és egy vagon foton vágódott az udvariasan elhúzódott redőnyzár mögött kikandikáló CCD avagy CMOS érzékelőbe. Akkoriban azt mondták a gyártók, hogy azért nem érheti huzamosabb ideig az érzékelőt a fény, mert így garantálható, hogy nem melegszik fel a kompaktos viszonylathoz mérten nagy pixelekkel rendelkező tükörreflexes érzékelő. És ezt el is hittük. Egy ideig.
Mert bizony a fotóriporter örült volna már akkor is, de a tömeg fölött tartott kétkilós féltéglával (profi gép, profi objektív, dög vaku) nem találomra lövöldöz 8 képet másodpercenként, hanem használhatja a felvételkészítés közben búsan sötétellő kijelzőt.
A makrófotós sem jókedvében fetreng a sárban egy-egy jó fotó erejéig (szögkereső persze jó barát, de minimum le kell térdelni a talaj közeli fotóknál azzal is), és a vékonyabb pénztárcájú felhasználónak sincs ellenére, ha az állványra pakolt, tájképre izzított masina 100%-os keresőképet ad (mert ugye tudvalévő, hogy csak a profi gépeknél adott a teljes lefedettségű optikai keresőkép). No meg talán látja azt is, jó-e a napfény beállítású fehéregyensúly, esetleg nem kell-e 2/3 fényértéknyit korrigálni a mátrix fényméréshez képest.
Hölgyeim és Uraim, íme a Live View, amit az egyik legdominánsabb evolúciós kényszer, a lustaság hívott életre. Persze nem indult ez ilyen egyszerűen. Sőt, most sem az. De valahol csak el kell kezdeni.
2004 februárját írtunk. A Fujifilm bejelentette legújabb, S3 Pro nevű, SuperCCD-SR fantázianévvel ellátott (tehát kétféle pixelméretet tartalmazó) lapkájú digitális tükörreflexes fényképezőgépét. Ne menjünk most bele, mire jó és mennyire jó ez a SuperCCD-SR, minket most más érdekel. Tudott élő képet mutatni az LCD kijelzőn. Ja, hogy erősen kiforratlan volt a technológia? Fekete-fehér képet adott, amelynek csak a közepét lehetett kinagyítani, 30 másodperc után kikapcsolt de ezen időtartam alatt sem lehetett exponálni? Nem szép dolog, de talán még nagyobb homály, miért nem reklámozta egy picit sem a gyártó, hogy ilyet is a tud a masinájuk? Ez sajnos így maradt, az utódjánál sem (Fujifilm S5 Pro) tettek semmiféle marketing-célzást ezen tudás felfedésére, pedig közben megjelent a második fecske, ahol már a gyártó nem vakarózott ilyesmin, komplett reklámhadjáratot épített az élőképre.
Ez a fényképezőgép pedig az Olympus E-330. Kihajtható LCD-jével és kétfajta Live View üzemmódjával olyan kényelmi szinten használható élőképet adott, amelyet igazság szerint senki nem produkált azóta sem. Van aki az egyik és van aki a másik üzemmódot próbálja tökéletesíteni, több-kevesebb sikerrel. Itt mindkettő adott volt.
Mik is ezek a módok? Rendkívül egyszerű és logikus. „A” módnak nevezték azt a megoldást, amikor az optikai keresőrendszer egyik félig áteresztő tükre mögé helyeznek egy második, olcsóbb és kisebb felbontású érzékelőt. Ebben az esetben a tükörreflexesekre jellemző, fáziskülönbségeken alapuló, villámgyors autofókusz rendelkezésre áll, az LCD-n látható keresőkép főleg a kényelmet szolgálja. Gond nélkül a fejük felé emelhetjük a gépet, mert a kihajtott LCD-n a keresőképpel egyetemben látható az AF érzékelők helyzete is, tehát célra állítjuk, félig lenyomjuk az exponálógombot, sebesen élesre áll, majd katt, és kész is vagyunk.
A „B” módnak nevezett Live View másik oldalról közelítette meg az élőkép fogalmát, a precizitás szemszögéből nézve. Ez az üzemmód sokkal inkább az állványról, kézi élességállítással dolgozó, lassabb, türelmesebb munkatempót igénylő fotográfiai munkákon hivatott egyszerűsíteni. Az előző üzemmóddal ellentétben itt magát a fő érzékelőt használja a fényképezőgép az élőkép megjelenítésére. Belenagyíthatunk szinte pixelnagyságban a keresőképbe, rendkívül finoman lehet látni, milyen hatással van egy-egy nüansznyi mozdulat az objektív élességállító gyűrűjén.
Mivel nem a sebességre volt kihegyezve a Live View Mode B, így eleinte nem is volt automatikus élességállítási lehetőség ilyenkor. Nem sokkal megjelenés után egy firmware frissítéssel mégis lehetővé vált az autófókusz ilyenkor is, mégpedig úgy, hogy az AE-Lock gomb megnyomásának hatására visszacsapódott a tükör, elvégezte a „normál”, fáziskülönbségen lapuló fókuszálást, majd újra felcsapódott a főtükör, és újra láthatóvá vált az élőkép. Hosszabb távon ez a procedúra sajnos nem tesz jót a tükröt mozgató mechanikának, így kicsit később ez a módszer tovább lett picit fejlesztve.
Ez a fejlődési irány pedig a főleg kompakt fényképezőgépekben megtalálható kontrasztérzékelésen alapuló autofókusz tükörreflexesekbe integrálása volt. Nem csapkod annyit a tükör, és mindig van pontos (!) autofókusz. Kicsi kompromisszum, hogy ez az autofókusz megoldás lassabb, mint a fáziskülönbségen alapuló. De ne feledjük: ez a módszer alapvetően lassabb munkatempóhoz lett kitalálva. Más dolog, de szintén fejlődés, hogy elég sok, ilyen élőképmegoldással operáló fényképezőgép képes tükörcsapkodás nélkül fényt mérni, sőt az élőkép mellett élő hisztogramot megjeleníteni, amely a beállítások módosítására nevéhez méltóan, azonnal reagál. Talán ez az élő hisztogram az egyik leghasznosabb dolog a Live View-ban, nem kell feleslegesen elkattintani egy, vagy több képet, spot fényméréssel kimérni a helyes expozíciót. Élőkép be, hisztogram mutat, fotós örül. Egyszerű, szeretni való tulajdonság.
Egyébként a tükörreflexes gépek gyártóinak nagy része ezen „B” módon alapuló megoldást használják és fejlesztik. Szélmalomharcot már szinte csak a Sony vív, ők a Live View „A” módon alapuló megoldást használják, nagyon okosan a belépőkategóriás gépekbe építve. Miért okosak? Mert ez a módszer főleg a kezdők kényelmi igényeire épít, az optikai kereső világossága és az elektronikus keresőkép belenagyíthatóságának kárára. Belépőszinten ez vállalható kompromisszum. Van ugyan ezenkívül egy „előkép” fantázianevű szolgáltatása a profi Sony A900-nak, de annak nem sok köze van az élőképhez. Keresőbe belenéz, katt, majd az ellőtt képen utólag, szoftveresen lehet tili-tolizni, hogy nézne ki, ha ide, vagy oda állítanám a gépet. Közben persze odébb mehet a felhő, elrepülhet a katica, mert nem látjuk az élő (!) képet, míg matatunk egy ellőtt próbaképen. Elég felemás megoldásnak tűnik ez, nem is tudni, miért nem állnak elő egy olyan élőképmegoldással, ahol belenagyíthatunk, élőben állíthatunk. Lehet, hogy az érzékelőmozgatásos képstabilizátor motorja termel annyi hőt (persze csak ha be van kapcsolva), hogy zajosítaná a végeredményt, ha folyamosan fotonok bombáznák a CMOS-t? Ennek a feltételezésnek némiképp ellentmond az a tény, hogy a szintén érzékelőstabilizátoros Pentax rendszerben kicsit fapadosan működő, de mégis működő élőkép van, amely a fő (és ebben az esetben egyetlen) érzékelőn alapszik. Fene tudja, talán egyszer megtudjuk, de ha tippelni kellene, akkor inkább soha.
Nemrég bukkant fel az internetes „pletyka site-okon” egy olyan megoldás, ezúttal a Canon tollából, amelyik a tükörcsapkodást hivatott megszüntetni, mégpedig úgy, hogy a meglévő, gyors fázisérzékeléses AF-et használja. Ezen a még csak papíron létező szabadalmi papíron az látható, hogy a főtükör nemcsak csapkodni tud, hanem el is fordul, ezáltal a féligáteresztő tükör nem a kereső és az AF szenzor között oszlatja el a fényt, hanem az AF szenzor és a képérzékelő között. Elvileg ez jó megoldásnak tűnik, gyors AF a folyamatos élőkép közben. De ne feledjük, ez is további plusz alkatrészekkel jár, az egyik első, élőképet adó Canon váz is szeretett elromlani a tükörakna környékén. Sajnos ezt a saját tapasztalat is mondatja velem.
Végül érdemes megemlíteni egy olyan rendszert, amely nem az optikai rendszer melletti élőképről szól. A Micro 4/3 tisztán elektronikus keresőképet nyújt, csakúgy mint egy kompakt. Akkor miért más? Egyrészt az érzékelőmérete nagyobb, mint akármelyik kompakt vagy bridge fényképezőgépé (üdítő kivétel a Sony R1, de a gyártó nem tervezett utódot, miután a frissen felvásárolt Minolta tervezőgárdával fejest ugrottak a tükörreflexes Valhallába), másrészt cserélhető rajta az objektív, és nem utolsósorban itt már figyeltek arra is, hogy ha már elektronikus a keresőkép, akkor maximálisan használható legyen az élesség megállapítására. Az is lett, 1.4 millió képpontból álló elektronikus keresője szinte páratlanul jól használható kézi élességállításra is. Hátrányok (mert az ugye mindig van)? Sötétben szaggatott a keresőképben a kép és hiába fejlesztett nagyon sokat a Panasonic a kontrasztérzékelésen alapuló autofókuszon, a sebessége talán a belépőkategóriás tükörreflexesek fáziskülönbséges AF-jével ér fel. A profibb gépek villám autofókusza még odébb van, bár kétségtelenül előny, hogy a kontraszt AF esetén nincs hardveres akadálya annak, hogy bárhová helyezhessük a használni kívánt fókuszmezőt.
S hogy melyik eljárás fog diadalmaskodni? Valamelyik. Vagy egyik sem. Mindig van új a nap alatt, most éppen full HD felbontással videózunk egy tükörreflexessel (kontraszt AF-fel támogatva akár), a Panasonic 15 fényértéknyi dinamikát átfogó szenzoron agyal, a Sony is forradalmi CMOS-ról beszél, no és talán jön a fekete szilícium. Ki tudja, mi lesz még itt?
