A vertikális szinkron, azaz a V-Sync jelentését és a vele kapcsolatos problémákat az erről szóló bejegyzésben már felvázoltuk, de ez nem jelenti azt, hogy az ott kifejtett gondokra ne lenne megoldás. Erre elsőként az NVIDIA dolgozott ki egy technológiát, ami a G-Sync névre hallgat, és gyakorlatilag egy saját fejlesztésű vezérlőchipet takar, amelyet a monitorgyártó partnereknek kell beépíteni termékeikbe. A vezérlő a VBLANK-et (vertical blanking interval) manipulálja, ami egy olyan paraméter, amely megadja, hogy mennyi idő telik el az előző képkocka utolsó és az új képkocka első pixelsorának monitorra való kirajzolása között.

Ezt variálva a kijelzőnek gyakorlatilag nem lesz fix frissítési frekvenciája, kvázi rávehető, hogy ne tartson szinkront a frissítésben, hanem várja meg, amíg a képkocka teljesen elkészül, így elkerülhető a képtörés, emellett a kijelző képes olyan hamar megjeleníteni az adott tartalmat, amilyen gyorsan csak lehet. A G-Sync persze szabályok között működik, hiszen nem várhat a végtelenségig a képkockára. Van a rendszernek egy alapvető várakozási ideje, aminek a mértékéről nincs adat, de ha addig nem érkezik új képkocka, akkor újra kirakja az aktuálisat. Ez természetesen akadást jelent a megjelenítés során, de az oka inkább a PC-n belüli folyamatokban keresendő, mintsem a szinkronban. Mindemellett a kijelző sem frissíthet mindent, tehát van egy maximális frissítési frekvencia is.

Ezzel szemben a VESA megoldása egy már (a VESA által) korábban elfogadott variálható VBLANK szabványra épül, ami arra szolgál, hogy a grafikus eszközillesztő kontrollálhassa az említett paramétert. Technikailag ezt a megoldást a VESA és a többi gyártó a mobil eszközökhöz vezette be, és leginkább arra szolgál, hogy ha az adott termék kijelzőjén statikus tartalom van, akkor a meghajtó növelhesse a VBLANK értékét, így csökkentve a kijelző frissítését és ezzel párhuzamosan a fogyasztást. Az érintett cégek lényegében most is hasonló koncepció mentén dolgoztak, csak nem a fogyasztás csökkentése, hanem a kijelző frissítésének folyamatos változtatása céljából.

Annak érdekében, hogy egy elvben hasonló technológia a VESA variálható VBLANK szabványában is kihasználható legyen, az AMD benyújtott egy kiegészítést a MSA Timing Paramater Ignore kiterjesztésre vonatkozóan. A VESA, miután az AMD által beadott kiterjesztést elfogadta, rögtön implementálta azt a DisplayPort 1.2a szabványba, így megszületett a mindenki által használható, szabványos és teljesen díjmentes licencelhető Adaptive-Sync.

Fontos kiemelni, hogy ez a rendszer csak a DisplayPort 1.2a aljzatokon keresztül üzemképes, hiszen a szabvány ennek az interfésznek a része. Technikai oldalról érdemes megjegyezni, hogy az Adaptive-Sync többféle frissítési tartományban működhet. A kompatibilis kijelző minimális és maximális frissítését a megfelelő grafikus meghajtó detektálja, és abból egy frissítési tartományt hoz létre. Szabvány szerint ez a tartomány 9-60, 17-120, 21-144 és 36-240 Hz közé eshet.

Az Adaptive-Sync kihasználásához támogatás szükséges a kijelzők firmware-jének és a grafikus vezérlők részéről, valamint a grafikus eszközillesztőn belül. Jelentős különbség tehát az NVIDIA megoldásához képest, hogy ez esetben nincs szükség egy külön beépítendő, dedikált elektronikai modulra, mint a G-Sync esetében (ami nem mellesleg plusz pénzbe kerül, és a gyártási költségen felül még licencdíjat is kell fizetni), hiszen az Adaptive-Sync-nél csupán a szabvánnyal eleve kompatibilis kijelző firmware-jének (ami esetleg egy frissítést jelent csak, tehát nem feltétlenül kell új kijelző), valamint a grafikus vezérlőknek és a meghajtóknak kell ismerniük a kiterjesztést.

A grafikus meghajtóba a szoftvert az adott termék gyártója írja. Az AMD már bejelentette a FreeSync nevű implementációját, mely támogatja az Adaptive-Sync technológiát. Később más cég is előáll majd ezzel a szoftverrel.

A VESA Adaptive-Sync és az NVIDIA G-Sync közötti főbb különbségeket az alábbi táblázat részletezi: