A 3D bukása

Öt évvel ezelőtt a tévés iparág még a 3D lázában égett, a piaci résztvevők egymásra licitálva bizonygatták, hogy a térhatású megjelenítés forradalmasítja majd a szórakoztatóelektronika világát. A gyártók egymás után jelentették be 3D-s készülékeiket, és mindenki tényként kezelte, hogy rövid időn belül özönleni fognak a 3D filmek, illetve a nézők otthonaikban 3D tévéadások tömegei közül választhatnak majd.

A tévékkel, projektorokkal és médialejátszókkal nem is volt gond, ezek tényleg a boltokba kerültek, az első időszakban természetesen igen magas áron. Később egyre nagyobb lett a kínálat, a középkategóriában is megjelentek a 3D-s megjelenítőeszközök, azonban a tartalomszolgáltatás csak nem akart normálisan beindulni. Akadt néhány film, illetve egy-két gyöngécske próbálkozás a kísérleti 3D-s tévéadásokkal, de ennyiben ki is merült a dolog. Úgy tűnt, hogy az egész csak a gyártóknak fontos igazán, illetve egész pontosan az, hogy így, újdonságot ígérve próbálják meg rásózni az emberekre újabb és újabb készülékeiket. A világot valahogy nem kapta el a 3D-őrület, és ezen a 2D->3D konverzió sem segített.

Utóbbinak az az oka, hogy az így megszülető térhatású anyag minősége jó esetben is csak megközelíteni tudja az eredetileg is 3D-ben felvett filmekét, videókét, tévéadásokét. És akkor még szót sem ejtettünk a kötelező kiegészítőkről, azaz szemüvegről, amelyek ugyan idővel egyre könnyebbé és komfortosabbá váltak, de továbbra is kényelmetlen kompromisszum megkötésére kényszerítik a felhasználót. Ma ott tartunk, hogy a 3D-ről gyakorlatilag már senki nem beszél, annak ellenére, hogy a legtöbb tévében megtalálható ez a funkció. A kevés meglévő tévéadás is eltűnt, akad egy-két film, amely elérhető ily módon, de ezzel ki is fújt a dolog.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!