Bevezető

Az analóg fényképezés hajnalán, amikor fekete-fehér filmet használtak a fotográfusok, nem okozott gondot a színhelyes fényképezés. A probléma akkor kezdődött, amikor megjelentek a színes filmek, és még véletlenül sem az került a képre, mint amit a szemükkel láttak: hiszen az emberi agy automatikusan korrigál, a film viszont csak a nyers R-G-B adatokat tudja rögzíteni.
Az analóg filmek csak egyetlen színhőmérsékletnél adtak színhelyes képet, és 2-3-féle filmet lehetett kapni: műfény (3200K, 3400K) és napfény (5500K) filmet. Könnyű belátni, hogy a valóságban azonban jóval többféle színhőmérsékletű fény létezik, ezért anno korrekciós szűrőket használtak a kívánt eredmény eléréséhez.

A digitális korszakban új fordulatot vett a fehéregyensúly pontos beállítása; a szűrők részben háttérbe szorultak, helyette a gépen belüli, illetve a feldolgozóprogramokban történő fehéregyensúly-állítás nyert teret.
A fényképezőgépek minden esetben a témáról visszaverődő fényből próbálják megállapítani a helyes fehéregyensúlyt (Auto White Balance - AWB), ami bizony csak ritkán sikerül nekik tökéletesre. A találati pontosságot jelentősen növeli azonban, ha szürke vagy fehér részletet talál az automatika a képen (utóbbiról később még lesz szó). A helyzetet csak rontja, ha több fényforrással van dolgunk.

Korábbi cikkünkben már kitértünk arra, hogy mit is nevezünk színhőmérsékletnek, valamint óvatos kitekintést tettünk az automatikus beállításokra és a "presetekre".

Első körben vegyük szemügyre, milyen lehetőségeink is vannak a pontos színhőmérséklet megállapítására, beállítására:

• Color meter használata,
• szürkelap használata,
• objektív elé helyezhető fehéregyensúly eszközök használata (pl. Colorright, BaLens stb).

A folytatásban részletesebben kitérünk ezek előnyeire, hátrányaira.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!