Külvilág, ergonómia II.
Az objektív házán az oldalarány kacsolója mellett, azaz pontosabban oldalt és lejjebb látható az élességállítási mód váltója, ami MF (kézi élességállítás), makró AF és AF módokba pattintható. Az aránykapcsolóhoz képest ezt is elég nehézkes elérni és működtetni, kesztyűben pedig lehetetlen más módba kapcsolni. A rekeszállító gyűrű határozott kattanásokkal jelzi, ha elforgatjuk; a jelölések egy-egy teljes FÉ-t mutatnak, de a gyűrűvel 1/3 FÉ lépésekben lehet rekeszelni. A leghátsó gyűrű, ami az élességállítást és a zoomolást hajtja végre, kellemesen csillapított, kattanás mentes, folyamatos mozgású.
A tubus peremét egy lecsavarható gyűrű védi, ugyanis ez alatt - mármint a gyűrű alatt - egy speciális bajonett-foglalat található, amire különféle konvertereket lehet felcsavarni. Az objektív mozgó, tehát belső tubusa külön menettel van ellátva, így a 43 mm átmérőjű szűrőket erre szerelhetjük fel. Ez a belső tubus zoomoláskor és élességállításkor sem forog, tehát akár CP filterek is gond nélkül használhatóak.
A hátlapja az LX100-nak amolyan csúcskompaktos kialakítást követ. A 3”-os képernyő se nem dönthető, se nem érintésérzékeny. Mindkét funkció javítana az ergonómián, de használat közben elsősorban az érintőképernyő és a dönthető elektronikus kereső (lásd GX7) hiányzott. Az EVF képe nagyon jó, gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint a GX7-ben. A képet a szemünkhöz juttató optika is jó lett, nem csak akkor éles a kép, ha az EVF panelére teljesen merőlegesen nézünk. A képfrissítés nagyon gyors, zajosodással nem nagyon találkozni, viszont gyors szemmozgatáskor némi szivárvány hatást lehet felfedezni, ami a technológiából fakadó jelenség. Ez azonban nem vészes, nem zavaró mértékű. A nyomógombok nagyon jó minőségűek (no, meg a mögöttük rejlő mikrokapcsolók is), az elrendezésüknek hála pedig fogásváltás nélkül az AF/AF Lock, a filmfelvétel, a Fn2 és a gyorsmenü működtethető a hüvelykujjunkkal. A többi kezelőszervért már vagy nyújtózkodni kell, vagy két kézbe kell venni a gépet.
A Panasonic DMC-LX100 nem rendelkezik beépített villanóval, de a gyári dobozban megtalálható egy kis rendszervaku, amit a gép vakusarujába csúsztatva vehetünk használatba. Ez a kis fényforrás csupán egy be-kikapcsolóval és egy, a reteszelést oldó nyomógombbal bír. Feje nem dönthető, nem forgatható, így csak előre képes villantani.
Amint a fenti fényképeken látható, a fényképezőgép bal oldalán nincs semmiféle csatlakozó; a vezeték nélküli gyorscsatlakozáshoz (NFC) ide kell érinteni a kompatibilis okostelefont a kapcsolat megteremtéséhez. A markolat oldalán egy kis műanyag ajtó mögé rejtették a HDMI és az USB aljzatokat. Mindkettőből a legkisebb került az LX100-ba a helytakarékosság szellemében.
A váztest fenéklemezén egy kis hangszórót (lyuggatott felület balra a képen), a fém állványmenetet és az akku-memóriakártya párosnak fenntartott hely fedelét látni. Utóbbi egyébként elég filigrán kivitelű, ami a gép egyéb burkolati elemeinek minőségét tekintve minket meglepett.
Az, hogy a Panasonic DMC-LX100 a kompaktok csúcskategóriájának csúcsa, minden egyes porcikáján érződik (na, jó, az akkufedél kivételével): a tárcsák, a nyomógombok, a váztestet fedő elemek mind kiváló minőségűek. A masina markolata a régi GX1-éhez hasonló; ennek és a hátoldali hüvelyktámasznak köszönhetően elég kényelmesen fogható a készülék, de azért a tükörreflexes vázakhoz ne akarja senki se hasonlítani az ergonómiáját. Elég az, hogy fotózás közben nem kerül az utunkba a gép. Végül még pár termékfotó róla:
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
