Képminőség
„Új szenzor, új élet” – tartja a mondás. Az Olympus az OM-D E-M1-ben ismét egy újabb, módosított képérzékelőt mutatott be, amire részben a chipre integrált, fázisdetektáló AF érzékelők miatt volt szükség. A felbontás azonban maradt a régiben, azaz ennél a gépnél is 16 megapixel áll rendelkezésünkre a képalkotáshoz. Kíváncsiak voltunk, hogy vajon mennyire lesz jobb, más, esetleg ugyanolyan az új masina képminősége, mint az agyondicsért E-M5-é. Tesztünkhöz három objektívet kaptunk a hazai forgalmazótól: a már említett M.Zuiko Digital ED 12-50 mm F3.5-6.3 EZ-t, a 75 mm F1.8-at és a 60 mm F2.8 makrót. A képminőség fürkészéséhez túlnyomórészt a 12-50-est használtuk a kényelem végett, de a 75 milliméteres kistelét sem vetettük el, ha épp portrézni támadt kedvünk. Egyrészt a masina saját JPEG fájljait (legjobb minőségű, legnagyobb felbontású), másrészt az Adobe Camera RAW (ACR 8.2.0.94 a Photoshop CS6 próbaváltozata alatt) által konvertált JPEG állományokat vizsgáltuk. A fényképezőgép menüjében az összes lehetséges zajszűrést kikapcsoltuk Első körben nézzük a szokásos zajos képeinket:
A fotómasina saját JPEG-jei egészen ISO 3200-ig (bezárólag) teljesen zaj- és roncsolásmentesek (a JPEG motor nem rombolja le a finomabb részleteket), de még az ISO 6400-as érték is szépen mutat. Az Olympus igen jó képalkotó algoritmusának köszönhetően a RAW állományokból konvertált fájlok sem sokkal szebbek, körülbelül 2/3-1 FÉ-vel hozhatunk ki többet belőlük zajt illetően. Az E-M1 a teljes érzékenységi tartományban stabilan tartotta a fehéregyensúlyt és az egyes színcsatornák sem „hullottak szét” az ISO 6400 fölötti értékeken. Ez főleg a színes felületeket ábrázoló képeken látszik: a színek nem folynak át egymásba, hanem megmarad a határozott kontraszt. Hosszabb záridők használata mellett viszont érdekes színzajjal találkoztunk, amit nem sikerült kiszűrni a RAW konverzió során:
Fenti kép ISO 200-on készült, a záridő pedig 100 mp volt, aminek hatására furcsa, a papírlapokon láthatóhoz hasonló mintázatú színzaj keletkezett. Ezzel a zsizsikkel az ACR luminancia és krominancia szűrője nem tudott mit kezdeni.
Anno az E-M5 bemutatkozásakor mindenki hüledezett, hogy micsoda dinamikaátfogása van a kis szenzornak. Most is kíváncsiak voltunk arra, milyen bebukott, illetve kiégett képrészleteket lehet előhívni a sötétség és a világosság poklaiból.
Első körben óvatosak voltunk, s egy olyan témát választottunk, amivel gyakran találkozni és ami akár a görbék („Curves”) funkcióval is kiegyengethető lett volna. A lemenő Nap érdekes fényhatásokat festett a háztetők cserepeire, a kéményekre; az égbolt helyenként már majdnem kiégett, míg a tetők sejtelmes sötétségbe burkolóztak. Az átalakítás során a csúcsfényeket levettük -75-re, míg az árnyékokat felemeltük +75-re. A már-már HDR jellegű kép azonban (szerintünk) szebb lett, mint a görbékkel egyengetett változat, ami sokkal „laposabb” hatást keltett.
Felbuzdulva a visszanyert képrészleteken, második körben már jóval drasztikusabb helyzetbe kergettük a kis Olympust. Az egyik ismert irodaház ablaküvegein első pillantásra kiégett fehér foltokként jelentkeztek a felhők képei, de mint kiderült, még nem volt veszve minden. A csúcsfények -100-ra való csökkentése sok helyen fedte fel a felhők tükörképeinek részleteit. A bal oldali nagy fehér folt maga a Nap, de bármennyire is próbáltuk, azt már nem sikerült megmenteni a kiégéstől..
Végül jöjjenek képmintáink a valós világból:
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
