Új hozzászólás Aktív témák

• #52499 #71562240 törölt tag #71562240 #52498

  Új Válasz 2014-09-11 11:58:21 #52499

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  válasz #71562240 #52498 üzenetére

  "Közvéleménykutatás."

  Egyszer már jeleztem, hogy egyébként komolyan kíváncsi lennék, hányan vallásosak vagy hívők valami transzcendensben azok közül (most aktuálisan például Lompos, Ribi, de persze mások is), akik viszonylag en bloc besorolják a fentebb idézett, "negyedik dimenziósnak" nevezett kísérleteket a "babonaság", "okkultizmus", "lila köd"... tárgykörébe. Van jelentkező egy kis "coming outhoz"?
  Merthogy nem mindegy: a cikkíró Darvas László (mellesleg Kammerer is és azok többsége is, akik ezen kísérletek próbálgatásával foglalkoztak már) "elkötelezett" (tudományos) materialista, mondhatni okkultizmusellenes.

  (Nem nagyon tudom beleképzelni magam a vallásos vagy hívő fizikusok, kémikusok, mérnökök, biológusok, orvosok, tanárok... helyébe, de nem lehet könnyű nekik, talán még nehezebb is, mint a hitetlen teológusoknak. Könnyen bele lehet őrülni az ilyen 22-es csapdája helyzetbe, lásd mostanában például Papp szívsebész úr...)

• #53027 #71562240 törölt tag #71562240 #52498

  Új Válasz 2014-11-16 19:37:40 #53027

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  válasz #71562240 #52498 üzenetére

  Folytassuk tehát a negyedik dimenziós tanfolyamot. Már csak néhány rész van hátra, de a végén vizsga lesz! Vizsgálódhatunk, hogy a CD "meztelenül" jó-e vagy "ruhában", milyen irányhatásai vannak a zenehallgató szobánknak (lakásunknak, házunknak...), milyen alátétanyagok mit okoznak, no és a topik egyik kedvenc témája, hogyan értelmezendő és használandó a kábelek irányhatása. Uccu neki!

  Előzmények:
  (#49702) kammerer
  (#49705) kammerer
  (#49706) kammerer
  (#49708) kammerer
  (#49814) kammerer
  (#49963) kammerer
  (#50145) kammerer
  (#50201) kammerer
  (#50203) kammerer
  (#50333) kammerer
  (#50523) kammerer
  (#50788) kammerer
  (#51011) kammerer
  (#51115) kammerer
  (#51772) kammerer
  (#52132) kammerer
  (#52498) kammerer

  ..........................

  Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól, a
  High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek részben
  vagy egészben kívül esnek a klasszikus elektroakusztika
  érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést ébreszthetnek, s
  csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét. Nyomatékkal
  leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá ezekhez
  a cikkekhez, hogy résztvesznek a szeánszokon - és borzadoznak. A
  szerkesztő egymagában vállalja munkájának minden ódiumát.

  FESTŐ ECSETJÉRE KÍVÁNKOZIK...

  

  Az emberek ragaszkodnak megszokott képzeteikhez, minden új
  jelenséget vissza akarnak vezetni a már ismert fogalmakra. Ez egyben
  tudományos alaptörvény is ("Occam borotvája" ), és valóban iránytűje
  az emberi gondolkodásnak - egy bizonyos határig, ahol aztán csődöt
  mond, és kerékkötőjévé válik minden további fejlődésnek.
  Ezt a szindrómát vélem én megfigyelni a brit hifi-sajtó
  legnevesebb személyiségein, akik Peter Belt megfigyeléseit mint
  agyrémet, elutasítják, elsősorban azért, mert Belt ideológiája
  alapvetően új fogalmakon épül (hogy helytálló-e, az más kérdés).
  Ugyanakkor kapva-kapnak bármilyen újkeletű találmányon, ha annak
  szerzői ésszerűnek vagy pláne tudományosnak álcázott magyarázatot
  kreálnak, bármily kényszeredett legyen is az. Ez történt legutóbb a
  CD-korong élének tintázásakor: Belt Szivárvány-effektusáról hallani
  sem akartak, viszont dicshimnuszt zengtek egy másik cég Zöld
  Filctolláról, amely "visszaveri a lézersugarat a lemez éléről és
  ezáltal növeli a letapogatás biztonságát". A legújabb mozgalom
  szóvivői is hasonló érvekhez folyamodnak. Azt állítják, hogy a (CD
  tetején a fémréteg nem blokkolja eléggé az alulról tapogató
  lézersugarat, de ezen könnyű segíteni: fesd feketére a CD-korong
  címkéjét!
  Nekem hivatalból kötelességem kipróbálni minden effajta praktikát,
  de most már nem mertem "éles tölténnyel lőni". Gondoltam, mielőtt
  megint összemázolnám a saját lemezeimet (pláne feketével! gyászos
  ötlet), előbb próbalemezekkel fogok kísérletezni. S mivel én módszeres
  ember vagyok, kipróbálom a összes többi színt is. A föstögetéshez nem
  érzek tehetséget, az lenne a legjobb, ha a korongokat még a gyárban
  mázolnák be, azon frissiben, ahogy lekerülnek a gyártósorról.
  Fohászkodni olyanokhoz szokás, akik glóriát viselnek (a fejük körül,
  vagy legalábbis az emblémájukon. Nos, a Glóriások meghallgatták
  fohászomat, és elláttak bőven próbalemezzel: címkéssel-címkétlennel,
  feketével-fehérrel, pirossal-zölddel, kékkel-lilával, továbbá sárgával
  és barnával, ez összesen 10-féle. A korongok (amelyekről egyébként
  Mozart-fuvolaversenyeket hallunk Drahos Béla és a Concentus Hungaricus
  előadásában) egypetéjű ikertestvérei egymásnak, semmi sem indokolja,
  hogy ne szóljanak tökéletesen egyformán.
  Dehát nem szólnak egyformán. Mind a tíznek megvan a maga
  Jellegzetes karaktere vagy legalábbis színezete (most már auditív
  értelemben). Tíz dolgot nagyon nehéz összevetni egymással, az
  egyszemélyes szeánsz eredményéért nem vállalok felelősséget.
  Benyomásaim szerint összesen hárommal érdemes komolyan foglalkozni:
  ésszerű okokból a címkéssel (amely a boltban is kapható), aztán a
  címkétlennel és a feketével. Én ezt hallottam róluk:
  Címkés. Alul a mélyek nincsenek megfogva. A magas tranziensek sem
  elég jók. A fuvola szép, életszerű, de túl közeli, a két hangszóró
  közé jön.
  Csupasz. Tranziensebb, igazibb, levegősebb. Muzikálisabb: már
  lehet "lábbal dobolni az ütemét".
  Fekete. Totális ellentéte az előzőknek. Markáns, lényegretörő,
  száraz, közel jön, analógosabb - az analóg igazi előnyei nélkül.
  Sávhatárolt. Picit érdes. A mennyezet teljesen elvész, a hangkép lejön
  a két hangszóró közé. Kiegyenlített hang, csak egysíkú, nem hallani a
  hangszerek közötti különbségeket, az árnyalatokat. Aki a CD-hangot
  egyébként nem szereti, lehet, hogy erre szavaz. Nekem hamar elmegy
  tőle a kedvem. Izgalmasan szól - és mégis álmosít.
  A többi színről ez a véleményem:
  Fehér. Nyitottabb a feketénél, de érdesebb nála. Ez van a
  legközelebb a csupasz lemez tónusához, de nem lágy, inkább érdes.
  Lila. Nagyon furán szól. Roppant zavaros. Bejön a szobába, mint a
  fekete - és érdes, mint a fehér. Sárga. Ez a legrosszabb. Borzasztó
  PWB-zavarhatás, valami bántja az ember fülét, vagy nem is a fülét,
  inkább a tudatát. Csúnyán, szétesően szól. Kék. Markáns, de nem
  zavaros (ebből a szempontból a fekete volna a legjobb, az a legkevésbé
  zavaros és a leginkább stabil), a kék viszont nem vágja annyira a
  magasakat és a levegőt. De ennek is kevés a hangszíne, és ez is
  túlságosan bejön a szobába. Barna. Érdes és üres. Széteső. Piros. Egy
  fokkal jobb a sárgánál. Zöld. Egy fokkal jobb a pirosnál, de durva és
  érdes.
  Annyiszor tévedtem már, a saját fülemben sem bízom igazán. Tehát
  mások fülével is ellenőriztettem, merre esik az igazság. inkább a
  nulla szín, avagy inkább a fekete szín irányába. Akit meghallgattam, a
  csupasz lemezre szavazott - az önbizalmam kezdett visszatérni. Sőt,
  végül egy reprezentatív ellenőröm is akadt, mindjárt elmondom, honnan.
  Küldtem egy-egy 10 darabos készletet a Hi-Fi News és az Audiophile
  szerkesztőinek, hogy tegyenek próbát a színes korongokkal, és döntsék
  el, melyik szól jobban: az, amelyiknek tökéletesen fedett a felülete
  (fekete, kék, barna, sötétlila), avagy éppen ellenkezőleg, az,
  amelyiken egyáltalán nincs festék. Az előbbi esetben a magyarázatot
  megadhatjuk az elektroakusztika hagyományos fogalmaival, a második
  esetben viszont el kell fogadnunk, hogy ezek a fogalmak nem működnek
  kielégítően. Nos, a Hi-Fi Newstól épp az imént kaptam választ. A
  szerkesztő, Steve Harris bölcsen megkerülte az egész dilemmát,
  amennyiben a levelet a korongokkal átpasszolta Christopher Breunignak,
  a zenei rovat szerkesztőjének, feltehetőleg, mert ő az egyetlen ember
  a szerkesztőségben, aki fogékony a Peter Belt téveszméire. Breunig ezt
  írta nekem:
  "Érdeklődéssel olvastam levelét, és éppen most hallgattam meg
  (több alkalommal is) négyet a CD-k közül, a feketét, a pirosat, a
  normál címkéset és a csupaszt. Igen, hallottam a különbséget! A többi
  színt még nem hallgattam meg, de a négy között ez a minőségi sorrend:
  1. csupasz, 2. piros, 3. normál, 4. fekete. Egyáltalán nem voltam
  meglepve, mert van egy gyártás előtti DG-lemezem, nyomtatás nélkül, és
  az lényegesen jobban szól, mint a szokásos sárgacímkés. Peter Belt
  (PWB) akiről bizonyára olvasott, régóta hangoztatja, hogy a nyomtatott
  címke rossz dolog, és más revüírók is felfedezték, hogy a csupasz CD
  jobban szól a nyomtatottnál, mégha ugyanarról a matricáról származnak
  is."
  Hát ennyit a lézersugarak visszaverődéséről.

  IRÁNYVONAL

  

  Ebben nem vagyok egészen biztos, de azért elmondom. Annál is
  inkább, mert szeretném, ha tapasztalataimat megerősítenétek vagy
  megcáfolnátok. Arról van szó, milyen irányba fordítsuk a
  hangdobozainkat. Peter Belt felfedezése, miszerint a lakásban
  erőterek-erővonalrendszerek alakulnak ki (lásd Hifi Magazin 1990/1 ),
  mindennapos tapasztalatommá vált. Ha jól tudom, a radiesztéták szintén
  jeleznek nemcsak egy elsődleges, északdéli tájolású, hanem egy
  másodlagos erővonal-rendszert is, mely utóbbi a szoba falaival
  párhuzamos. Csak éppen ők egyfajta "térhálóval" számolnak, amelynek
  laza a szövedéke, "szálai" egymástól több arasznyira futnak,
  ellentétben a Belt által jelzett erőtérrel, amely viszont folyamatos,
  kontinuitást alkot. Mivel a hanglemezek, könyvek elforgatásával a
  hangképet mindig sikerül megváltoztatni, akkor is, ha néhány centivel
  odébb visszük őket, úgy gondolom, a bennünket érdeklő erőtér nem a
  radiesztéziáé, hanem nagyonis a PWB-é. (A radiesztétáknak ettől még
  szintén igazuk lehet, de az ő kijelentéseikért hadd ne én tartsam a
  hátam.)
  Már elmondtam, hogy az én szobámban az erővonalak hosszában
  futnak, és hogy nemcsak a lemezek, de a készülékek elforgatását is meg
  lehet hallani. Például a kis lapos Naim NAIT erősítő akkor szólt a
  legjobban, ha élére fektetve "menetirányba" állítottam. (Az Audio
  Innovations erősítőt viszont úgy kell fordítani, hogy a négy végcső
  által alkotott vonal ne legyen párhuzamos az erővonalak Miért? Csak.)
  És hát akkor a lényegre térek. A hangsugárzókat kétféleképpen
  szokás elhelyezni. Vagy párhuzamosan előre néznek, vagy pedig befelé,
  a sztereó szék irányába. A kétféle elrendezés eltérő hangképet ad.
  Teoretikusan nem lehet eldönteni, melyik a helyes. A legfontosabbnak
  tartott műszaki paraméter, a frekvenciaátvitel persze tengelyirányban
  a legjobb, de még ez is csak az elsődleges jelekre igaz, mert a
  másodlagos, többszörösen visszaverődő jelek már a szélrózsa minden
  irányából érkeznek, és egyensúlyi állapotuk véletlenszerűen alakul ki.
  Arról nem is beszélve, hogy a sztereofónia nem annyira a
  frekvenciaátvitel egyensúlyától függ, hanem inkább a
  fázisviszonyoktól, márpedig a legtöbb hangsugárzónak egyáltalán nem
  tengelyirányban optimális a fázisa (ha optimális egyáltalán). Aki ezt
  az egész dilemmát mégis mindenáron a frekvencia-balanszra szeretné
  visszavezetni, kérem, gondolja át, hogy a kétféle doboz-elrendezés
  hangtónusát behúnyt szemmel is gyorsan azonosítani lehet, a szoba
  bármely pontján, még akkor is, ha közvetlenül az egyik hangszóró elé
  ülünk. Tehát nem a frekvenciaegyensúly az, ami dönt.
  Térjünk vissza a szoba irányhatására. Fogadjuk el, hogy mint
  minden más objektum, a hangsugárzó doboz is keresztezi a szoba
  erővonalait, s ezáltal zavart idéz elő a térben. Ismeretes, hogy a
  kisebb dobozoknak általában szebb, tisztább a térhatásuk, a klasszikus
  fogalmak szerint azért, mert "nincs akkora felület a hangszóró körül,
  ennélfogva nincs annyi korai visszaverődés". Meglehet. De az az elv,
  hogy "minél kisebb a doboz, annál kevesebb erővonalat metsz,
  ennélfogva kevesebb zavart okoz", szintén összhangban van a
  valósággal.
  És nem is a térfogat az egyedüli faktor, amelyet figyelembe kell
  vennünk. Téglatest nyilván akkor simul a legjobban az
  erővonal-áramlatba, ha az oldallapjai párhuzamosak az áramlás
  irányával. Ebből a szempontból gyakorlatilag két egyenértékű
  elrendezés lehetséges, mert ha a párhuzamosan álló dobozokat 90 fokkal
  elfordítjuk, akkor is párhuzamosan fognak állni egymással és a
  falakkal (csak persze nekünk is 90 fokkal elfordulva kell hallgatnunk
  őket). Minden maradt a régiben - és a hangkép mégis tönkrement. "Mert
  ebben az irányban más a szoba akusztikája" mondaná a Mérnök. Igen ám,
  csakhogy 100Hz alatt egy normál méretű hangdoboz pontsugárzónak
  számít, minden irányban egyformán viselkedik, ennélfogva hiába
  fordítjuk el a hangdobozt, a basszustartományban nem volna szabad
  különbséget hallanunk. Pedig éppen az lesz a legnagyobb különbség,
  hogy az egyik irányban szép a basszus, a másikban meg nem annyira
  szép. A dobozok keresztmetszete mindkét irányban nagyjából azonos - ez
  nem okozhat akkora különbséget a hangképben, kell lennie még valaminek
  ezen felül. Ha sejtésem nem csal, ez a valami nem más, mint a
  hangszórók mozgásiránya. A mozgás az, amely egyik irányban besimul az
  erővonalak közé, másik irányban viszont metszi azokat, s ezáltal
  megzavarja a PWB-teret.
  Az én szobámban a "zenehallgatás tengelye" automatikusan egybeesik
  a "PWB-tengellyel". Ha a dobozok párhuzamosan állnak, a hangkép nyílt,
  szellős, lágy, kellemes, de kissé döglött és nem eléggé fokuszált.
  Valahányszor nekikezdünk egy egy szeánsznak, a dobozokat úgy 20 fokkal
  befelé fordítjuk, és ilyenkor a zene azonnyomban elevenebb lesz,
  megjön a testessége, a felső basszusa és a felső prezensze. Mindegy,
  hogy Spendor, Heybrook vagy JMlab, és mindegy, hogy kinek demonstrálom
  - csaknem mindenki erre a hangképre szavaz. Még én is. Minden egyes
  alkalommal belátom, hogy mégiscsak ez a helyes konfiguráció. Aztán a
  hallgatóság távozik... egyedül maradok a befelé fordított
  hangdobozokkal, próbálok zenét hallgatni velük... és azt találom, hogy
  nem megy, mert az összkép nyers, brutális, a vonósok szőrösek, és az
  egész túlságosan fárasztó. Még egy kicsit elkínlódom vele, aztán
  visszafordítom a dobozokat egyenesbe, párhuzamosra a falakkal. De hogy
  melyik hangkép a helyes... Talán könnyebben tudnék dönteni, ha csak
  elektromos-elektronikus zenét hallgatnék. Akkor biztosan az élénkebb
  változat nyerne.
  Habár ki tudja. Gyanús nekem az az élénkebb, reszelősebb hangkép.
  Emlékeztet egy régebbi kísérletemre, amikor 50 emberen próbáltam ki a
  telefontrükköt, vagyis hogy a szomszéd szobában kihúztam a
  telefondugót a konnektorból. A hallgatóság felének nem tetszett a
  varázslat eredménye, mert amikor a dugót kihúztam (s ezáltal egyfajta
  zavarhatást elhárítottam), a hangkép túlságosan lágy lett, nem volt
  elég eleven, nem volt elég dögös. Lehet, hogy megint ugyanaz a
  torzítás csap be bennünket?
  Hej, ha a helyes irányt a hifiben is olyan könnyű volna
  meghatározni, mint mondjuk egy domb tetején a szél irányát:
  megnyálazzuk az ujjunkat, felnyújtjuk a magasba, és máris tudjuk
  merről fúj a szél...

  TALÁLTAM VALAMIT

  

  Ebben nincs semmi rendkívüli, mert a hifisták sokat keresgélnek,
  márpedig aki keres, az talál. A Hifi Magazin olvasói is gyakran
  tudósítanak bennünket arról, hogy ez vagy az a fajta kábeltípus, ilyen
  vagy olyan fémformáció (tüske, alátét, műszaki rajzszeg, Hilti-szög
  stb.) az ő gyakorlatukban mennyire bevált. Ezeknek a felfedezéseknek
  eredendően az a lényegük, hogy valamely létező, boltban kapható,
  háztartásban megtalálható, filléres gyártmányról, amelynek semmi köze
  sincs a hifihez, kiderül, hogy mégis van köze hozzá, Nem kell
  megtervezni és legyártatni, hiszen már megvan. Minél egyszerűbb, minél
  értéktelenebb a szóbanforgó tárgy, annál nagyobb a rácsodálkozás
  öröme. Ez benne a sport.
  E felfedezéseknek (mint, sajnos, a legtöbb találmánynak a mi
  szélsőségesen empírikus hobbinkban) többnyire az a bajuk, hogy az
  egyik lakásban beválnak, a másikban meg nem. Vindikálhatom-e magamnak
  azt a jogot, hogy ami az én lakásomban történik, annak kiemelt
  jelentőséget tulajdonítsak? Nem vindikálhatnám, de hadd vindikáljam.
  Itt nem is az én lakásomról van szó, hanem a HFM szerkesztőségéről.
  Márpedig az misztikus hely. Kísértetek is járnak benne. Mutassam meg a
  lepedőjüket?
  Szóval, amit én találtam, az nem más, mint egyfajta alátét.
  Új hangsugárzónk, mint az Olvasó már tudja, állódoboz. Nem kell
  hozzá lábazat - de valami nagyon kell hozzá, mert ha csak letesszük a
  padlóra, zavarosan szól. Pláne, hogy a parkettát vastag padlószőnyeg
  borítja, s emiatt a doboz nem áll rajta stabilan. Rutinszerűen
  tüskékkel próbálkoztam, de valahogy nem váltak be igazán. A fémtüskék
  köztudomásúlag igen kritikus szerkezetek, néha egészen magasztosan
  széppé teszik a zenét, máskor tönkreteszik a hallgathatóságát.
  Mindenesetre "csinálnak valamit", és ez elég ahhoz, hogy az ember
  gyanakodva fogadja őket.
  Márpedig a hifi-berendezés tele van tüskékkel. A széles körben
  leginkább elfogadott hifi-bútorzat valamiféle vasállvány, alul-felül
  3-4 tüskével, aszerint, hogy hány lába van. Az alsó tüskék
  értelemszerűen a Padlóba fúródnak, a felsők pedig egy fából vagy
  pozdorjából készült lemezbe (amely esetleg azonos a hangdoboz
  aljával). Az alsó tüskék mindig hegyesek, a felsők nem mindig; néha le
  vannak gömbölyítve, vagy esetleg hiányoznak, Nem tudjuk, milyen
  mértékben kell mechanikailag "csatolniuk" az állványt a készülékhez.
  Sőt, Peter Belt fellépése óta már azt sem vehetjük biztosra, hogy
  valóban csupán mechanikai csatolásról van-e szó, s nem pedig valami
  egészen másról. Nem ismerjük az állványok hatásmechanizmusát. Csak
  elfogadjuk őket, mert jobb velük, mint nélkülük.
  Magam is elkészíttettem már egy csomó állványt, vasból, rézből,
  fából, balzafából; szögleteset és gömbölyűt, háromlábút és négylábút,
  klasszikusan arányosat és futurisztikusan idomtalant.
  Mindegyiknek megvolt a maga baja, a végén mindig visszatértem a
  "standard" kivitelhez, a vascsöveshez, azzal a meggyőződéssel, hogy az
  sem az igazi. Tüskékből is egész gyűjteményem van: vas, réz, bronz, 20
  milliméter átmérőjű, 30 milliméter átmérőjű, legutóbb sikerült szert
  tennem hatalmas, rozsdamentes, nem-mágnesezhető acélból esztergált
  kúpokra, csodaszépek - ezek szólnak a legborzalmasabban. Valószínűnek
  tartom, hogy a tüske egy fajta szükséges rossz: muszáj odatenni az
  állvány végeire (vagy a hangdoboz alá), hogy egy geometriailag
  pontosan meghatározott helyen tartsa a rendszert, de a lehető
  legkevesebb anyagból kell készülnie, éppen csak annyi vasat
  tartalmazhat, hogy be ne rezegjen. (Az egyetlen paraméter ugyanis,
  amelyet biztosan fontosnak kell tartanunk, a rezgésmentesség. Más
  kérdés, hogy a rezgés vajon közvetlenül, mechanikailag okoz-e bajt,
  avagy olyan áttételeken keresztül, amilyen a PWB-effektus, vagyis hogy
  a rezgés meg zavarja a PWB-teret, és azon keresztül az emberi aurát.)
  Akkor hát mit tegyek a hangsugárzó doboz alá? Puha anyagot nem
  tehetek, mert akkor inog, rezeg. A fémtüske kemény, megfogja a
  rendszert, kinyitja a teret, szétválasztja a prezensztartományt, de
  van egy sajátos durvasága, agresszivitása, amellyel nem tudok igazán
  megbarátkozni. Kipróbáltam egészen könnyű fémtárgyakat is, a
  legérdekesebben a nagyméretű, csőszerű ruha-patentek viselkednek, érzi
  az ember, hogy "nincs mennyiségük", a sokkal kevésbé színezik el a
  magastartományt, lágyabban és kiterjedtebben szólnak, de nem bírják
  "megfogni" a rendszert, nem adnak stabilitást, hiányzik belőlük az
  igazi basszus, a hangkép kiürül.
  Már régóta motoszkált a fejemben, hogy próbát kéne tenni valami
  más anyaggal, valamivel, ami nem fém, de viszonylag tömör és kemény -
  mint a különféle kerámiák. Az ötlet nem teljesen eredeti, tudomásom
  van bizonyos lekerekített, belül üreges kerámia-kúpokról, amelyeket
  egy japán hifi-cég ajánl a készülékek alá, s amelyekről egyik angol
  lapban olvastam pár sort. Mellesleg, hangdobozt is építettek már
  kerámiából. Csak hát amikor egy (számunkra) teljesen új anyaggal
  találkozunk, mindent elölről kell kezdenünk, végig, kell próbálnunk a
  legkülönfélébb variánsait (a téglától a cserépen át a porcelánig), a
  legkülönbözőbb formációkat (a hegyes kúptól a lapos alátétekig), és
  persze meg kell találnunk mindazokat a helyekét, ahol számításba
  jöhetnek. Én eddig semmi mást nem tettem, mint kipróbáltam egyetlen
  egy dolgot - de máris látok benne annyi fantáziát, hogy másoknak is a
  figyelmébe ajánljam.
  Nem tudom, kinek van haverja a téglaégetőben vagy a
  porcelángyárban, aki megcsinálná neki a próbadarabokat. Akinek nincs
  (és nekem sincs), az úgy találhatja meg a legkönnyebben alakítható
  kerámiát, hogy fog egy közönséges csempét, és széttördeli darabokra.
  Harapófogóval egészen jól lehet darabolgatni (üvegvágóval biztos még
  könnyebben, de úgy nem próbáltam). A csempében az az érdekes, hogy van
  az egyik oldalán egy finom zománcréteg. Az egy-másfél négyzetcentis
  csempeszilánkokat úgy csúsztattam be a hangdoboz alá, hogy a durva
  felületük a szőnyeggel érintkezzen, a zománcréteg pedig a fával. A
  doboz súlya meglehetősen rányomja az alátétet a szőnyegre, elég
  stabilan áll rajta, egyszersmind azonban (s nincs kizárva, hogy ennek
  még jelentőséget fogunk tulajdonítani) valamelyest el is válik tőle:
  vízszintes irányban el tudom csúsztatni, ha nagyon akarom. A tüskéhez
  képest, amely kissé belefúródna a fájába, a doboz valamilyen
  szempontból "el van csatolva" a csempétől.
  Az Olvasó nyilván sejti, hogy a csempedarabkák hatását
  drasztikusnak vélem (különben nem kerítettem volna ekkora feneket a
  dolognak). Először is, a hangkép levedlette azt a
  durvaságát-közönségességét, amely annyira jellemző a fémtüskékre (ott,
  ahol azok nem válnak be). A prezensztartománynak csökkent a szintje,
  visszanyerte normális arányait, nem csörgött többé, a magastartománya
  kellemesen kiterjedt, a basszusa pedig megnőtt. Van az angol
  hifi-zsargonban egy kifejezés: onenote bass, "egyhangjegyű basszus",
  azt jelenti, hogy a mélytartomány kissé sivár: éppen hogy csak
  megjelenik, és rögtön el is tűnik, ahelyett, hogy a kellő ideig jelen
  maradna a zenében. (Nem szabad összetéveszteni a jó tranziens
  átvitellel, a basszus "megfogottságával".) A JMlab OLymp alatt a
  fémtüske egyhangjegyű basszust produkált. A csempe-alátét növelte a
  basszus kiterjedését. Mondhatnám: analógosabbá tette a CD-hangképet.
  (Az Olvasó remélhetőleg felfigyelt rá, hogy a HFM szerkesztője, noha
  áttért CD-re, mindig elismeréssel nyilatkozik az analóg hangképről,
  sok szempontból továbbra is etalonnak tartja, mintaképnek, amelyet a
  digitális hangnak még utol kell érnie. ) A sztereofónia most már nem
  abban nyilvánul meg, hogy az egyes szólamok szépen elválnak egymástól
  egy nemlétező térben - jellegzetes CD-hiba, bár LP-ről is jól ismerem!
  -, hanem tágas, összefüggő tér alakult ki, amelyben mindennek megvan a
  helye. Az ember persze szkeptikus, először arra gyanakszik, hogy a
  basszustöbbletet valamiféle berezgés okozza, a hangdoboz
  instabilitása, merthogy geometriailag nincs annyira megfogva, mint
  amikor még egy tüske hegyével érintkezett. Igen ám, de ha a dobozt
  leteszem a szőnyegpadlóra, akkor még kevésbé áll stabilan - és még
  kevésbé van basszusa. Akkor már több van neki akkor, amikor a tüskén
  áll. A levegősebb basszust tehát nem a csempe produkálja, jobban
  mondva: nem produkálja, hanem lehetővé teszi.
  Mivel én a tüskék és a csempedarabkák hatásmechanizmusát nem
  igazán a mechanikai viselkedésüknek tulajdonítom (PWB-típusú hatásra
  gyanakszom), kipróbáltam csempe-alátéteimet másutt is. A
  lemezjátszó-asztalkák bevált szerkezetét, a tüskékkel ellátott
  csővázat elfogadom, logikus és praktikus konstrukciónak tartom, magam
  is ilyeneket használok az erősítő és a CD-játszó alatt. De nem vagyok
  biztos benne, hogy a fémtüskék és a falapok tényleg szeretnek
  találkozni egymással. (Még a hagyományos fogalmakkal is érvelhetnék
  ellene: talán nem érintkeznek elég stabilan, s megengednek bizonyos
  "mikrorezgéseket". Persze, ez is csak olyan spekuláció, mint a többi.)
  Szóval, a következő lépésben csempe-alátéteket raktam az asztalkák
  felső tüskéi és a készüléktartó falapok közé; a zománcréteg a falappal
  érintkezett. A hatás ugyanaz volt, mint az előbb, tovább
  analógosította a CD-hangot.
  Fura dolog, de nem váltak be a csempedarabkák az alsó, szőnyeg
  felé néző tüskék alatt. A hangkép pont az ellenkező irányban mozdult
  el: beszűkültek a sávszélek, kiemelkedett a prezensz, feszesebb lett a
  zene, nem volt már annyira komfortos. Túlságosan magára vonta a
  figyelmemet, "nem hagyott beszélgetni". (A Linn cégnek van egy ilyen
  szubjektív paramétere: ha jó a hangminőség, a zene eltűri, hogy a
  hallgatóság beszélgessen, a kettőnek nem szabad zavarnia egymást.)
  Hogy miért jó a csempe felül, és miért nem jó alul - ezt ne tőlem
  kérdezzétek. Inkább próbáljátok ki. Ha jó tippet adtam, váljon
  egészségetekre. S ha butaságot mondtam volna? Nem veszíttek mást -
  csak egy darab csempét.

  MERRE VAN AZ ERRE?

  

  Egy hétköznapibb téma: időközben visszatértem az egyeres
  kábelekhez, nekem valahogy mégiscsak ezek tetszenek jobban. Ez teljes
  mértékben szubjektív, mondhatnám magánügy - kinek a pap, kinek a
  papné. Sokan utálják a merev vezetékszálak hangját, mások odáig vannak
  érte - nehéz itt igazságot tenni. A különbséget úgy lehet
  összefoglalni, hogy a sodrott kábelek dúsan és piszkosan szólnak,
  falrengető felső basszussal és csörömpölő magasakkal, az egyeresek
  pedig tisztán, torzítatlanabbul, szélesebb sávval, viszont a hangképük
  kissé (vagy nem is olyan kissé) kiürül, nincs elegendő súlya.
  Valahányszor összehasonlítjuk őket, vendégeim többnyire a sodrottra
  szavaznak, és magam is hajlok elfogadni a véleményüket. Aztán ők
  elmennek, magamra maradok a kábeleimmel - és sürgősen visszakötöm az
  egyereset. Végtére, nem hifizni akarok, hanem zenét hallgatni.
  Annakidején, azóta már visszavont kábeltanaimban azt írtam: nem
  vonom kétségbe, hogy a speciálkábelek jobbak, de nekem addig senki ne
  beszéljen speciálkábelről, amig ki nem próbálta a szimpla, filléres
  merev rézhuzalt. Azóta annyi voltozott, hogy a hazai audiofil
  kerekedők jóvoltából alkalmam nyílt kipróbálni több tucat
  speciálkábelt. Megértem, aki ezeket választja de ami engem illet,
  köszönöm, nem kérek belőlük, megmaradok a merev huzalnál, legalábbis
  ami a hangszóróvezetéket és a hálózati csatlakozókábelt illeti.
  (Viszont az interconnect-nél még nem vagyok biztos a dolgomban.)
  Hogy milyen vastag legyen, azt nagyon körültekintően kísérleteztem
  ki. Beszereztem egy komplett szériát ugyanabból a kábelcsaládból,
  mindenben tökéletesen egyformák voltak (még a színük is egyforma volt,
  történetesen kék - erről majd lásd később! ), csak vastagságukban
  tértek el. Körülbelüli átmérőjük, illetve keresztmetszetük: 0,75mm,
  1mm, 2 kvadrát, 4 kvadrát, 6 kvadrát, 10 kvadrát - ez az utóbbi már
  olyan merev, mint egy vízvezetékcső, alig lehet meghajlítani, sokat
  bajlódtam vele. Az erősítő 2 méterre állt a hangdobozoktól, tehát a
  viszonylag vékony kábelek ellenállása sem volt túl nagy (0,75-0,8mm
  alá így sem láttam értelmét, hogy lemenjek). A hangsugárzó - a JMlab
  Olymp - olyan típus, amelynek kissé üres a felső basszusa, tehát
  elvben jót tenne neki a sodrott vagy legalább minél vastagabb kábel.
  Én viszont úgy éreztem, hogy a felső basszusnak (amely kétségtelenül
  együtt dúsul a kábelvastagsággal) súlyos ára van: egy kellemetlen
  nyomás a fülön, kezdetben ugyan alig lehet észrevenni, de néhány perc
  után már egyre inkább zavarja az embert a zenehallgatásban. A 0,75 és
  1,5mm közötti átmérőjűek jónak látszanak, "hangolni lehet" velük a
  rendszert. A 2 és 4 kvadrátos már agresszív, a 6 kvadrátos nagyon
  kellemetlen, a 10 kvadrátost pedig kínszenvedés hallgatni, szétmegy
  tőle az ember feje. Örömmel venném, ha valaki szakszerű
  elektroakusztikai magyarázatot adna erre a jelenségre. Magyarázat
  híján kénytelen vagyok arra gyanakodni, hogy minél vastagabb a kábel,
  annál drasztikusabb a PWB-zavarhatása.
  Én jelenleg 0,8mm átmérőjű drótot használok. Igaz, nem a boltban
  veszem. Először is, egyszer és mindenkorra eldöntöttem (a magam
  számára, no), hogy az ezüst fölényesen jobb a réznél. Sajnos, teljesen
  kifogytam az ezüstdrótból, a négy év előtti kísérletsorozat óta már
  csak néhány méternyi maradt, és nem tudom, lesz-e még módom szerezni
  belőle - hiszen magam sem tudom, hogy amit most leírok, valóban
  közérdekű-e, és hogy az én ízlésemet hányan hajlandóak elfogadni.
  Feltétlenül közérdekű viszont, hogy időközben sikerült megállapítanom
  a kábelek irányát. Ez nem is olyan könnyű dolog! Tessék csak jól
  figyelni! Valahányszor elmondom egy mérnöknek, hogy a kábelek
  irányhatást mutatnak, könnyelműen rávág ja: "nincs ebben semmi
  különös, hiszen a húzás megváltoztatja az anyag kristályszerkezetét".
  Rá szoktam kérdezni: szóval, akkor szerinte melyik irány a jó és
  melyik irány a rossz? "Hát az a jó irány, amelyikben a drótot húzzák."
  Nem engedek a negyvennyolcból, és szívósan tovább faggatom, hogy ha
  tényleg ennyire egyszerű a dolog, akkor hát volna szíves megmondani
  nekem a következőket: 1. A drótnak azt a végét, amely elöl kijön a
  lyukból, vajon merre kell fordítani: a hangszóró vagy az erősítő felé?
  2. És ha már tudjuk az irányát, akkor hogyan járjunk el: a kábelnek a
  meleg és a hidegpontja is ugyanabban az irányban fusson, avagy lehet,
  hogy csak az egyik irányban kell odafelé futnia, a másikon visszafelé
  kell vezetni? Szóval, mi a teendő? Mérnök ismerőseim ilyenkor
  makogásra emlékeztető hangon még egyszer elhadarják, hogy "szóval, a
  húzás megváltoztatja a fém kristályszerkezetét, de nekem most mennem
  kell, szervusz".
  A dolognak sokkal nehezebb utánajárni, mintsem az ember gondolná.
  Mivel a bolti kábelköteg húzásirányát senki sem ismeri (és még a
  ismerné is: mire menne vele?), csak azt tudjuk megállapítani, hogy van
  egy eleje meg egy vége. Így hát összesen 4 változatot kell
  végigpróbálgatnunk:

  1. Plusz és mínusz egyirányban az erősítőtől a hangdobozig;
  2. Plusz és mínusz egyirányban a hangdoboztól az erősítőig;
  3. Plusz oda, mínusz vissza és végül
  4. Mínusz oda, plusz vissza.

  Ha egyszer már kiderült, hogy a drótoknak azonos, avagy oda-vissza
  irányban kell-e futniuk, attól kezdve természetesen már mindig csak 2
  változatot kell kipróbálni ahhoz, hogy megállapítsuk egy-egy
  ismeretlen eredetű kábelköteg "irányát".
  Nagyon sokat vacakoltam a drótokkal, és egyre bizonytalanabb
  lettem. Egyszercsak rájöttem, hogy az összes előző kísérletemet meg
  kell ismételnem.
  Először is az derült ki, hogy az eltérő színű kábelek eltérően
  szólnak! Márpedig gyakran előfordult, hogy amikor különböző vastagságú
  drótokat hasonlítottam össze, azok nem voltak azonos színűek -
  márpedig ez súlyos hiba!
  Másodszor, és ez még szörnyűségesebb felfedezés volt, az sem
  teljesen mindegy, hogy a kábel friss-e vagy használt. Mert amint
  bekapcsolják, azonnal polarizálódik, és ettől kezdve mindig ebben az
  irányban fog jobban szólni, még akkor is, ha eredendően rossz irányba
  fordítottuk. A maximumot akkor lehet kihozni belőle, ha rögtön a jó
  irányba fordítjuk, és mindig úgy is tartjuk! Mert ha csak egyszer is
  visszafordítjuk és feszültség alá helyezzük, többé már nem nyeri
  vissza eredeti optimális hangminőségét.
  Szóval, nagyon gondosan kell adminisztrálni a drótokat, ha
  biztosra akarunk menni. Velem is többször előfordult, hogy szabás
  közben összecseréltem valamit. Ilyenkor haladéktalanul ki kell dobni a
  vagdalékot, és újra kezdeni a kábelek számozását-jelölését.
  Módszeres ember vagyok, nem nyugodtam, amíg nem szereztem
  mindenféle színű, de különben egyforma kábelt (kb. 0,75mm átmérőjű
  merev drótot pvc szigeteléssel - köszönet érte a szegedi, valamint a
  kistelki kábelgyárnak!), és mindegyikből kiszabtam az előírásos 4
  változatot. Én felelősséget ugyan már semmiért nem merek vállalni, de
  itt most kivételesen biztos vagyok a véleményemben. Egyébként
  megkértem Nagy Sándor barátomat, hogy ismételje meg a próbát az
  általam felcímkézett hangszórókábel-készletekkel, és neki is (LP-n)
  teljesen ugyanaz jött ki, mint nekem (CD-n). Nem beszéltünk össze, a
  kábelek csak kódszámokkal voltak jelölve, Sándor nem ismerte az én
  véleményemet.
  Tehát, ha mi ketten nem tévedtünk, akkor a kábelszálak helyes
  iránya nem párhuzamos, hanem a "+" sarkoknál az erősítőtől a hangdoboz
  felé, a "-" sarkoknál pedig visszafelé, a hangdoboztól az erősítő felé
  mutat. (Feltételezem, hogy ugyanez vonatkozik az összes többi
  vezetéktípusra, vagyis a hálózati kábelekre és az interconnectekre
  is.) A helyes szín pedig minden valószínűség szerint a fekete. Az
  összes többi szín torzítást okoz. Igaz, mind másképpen teszi -
  elemezni lehet a hangszínüket! -, de a végeredmény ugyanaz: a színes
  drótok úgy szólnak, mint a fekete, amikor rossz irányba fordítjuk.
  (Peter Belt azt állítja, hogy a hálózati feszültséget szállító
  kábelnek a fehér az ideális színe. Nekem azonban teljesen más a
  véleményem.)
  Adós vagyok még a válasszal arra a kérdésre, hogy hát akkor hogyan
  is kell érteni a kábel húzásirányát. Vagyis ha tudnánk, hogy a kábel
  melyik végével bújik elő a lyukból, akkor azt a végét vajon merre
  kellene fordítanunk? Nos, adósságomat végre törleszthetem. Maradék
  összevagdalt ezüstdrótjaimat nemrég beolvasztattam és újrahúzattam, és
  akkor az üzemben kérésemre megjelölték a húzás irányát. Kisded
  ezüsttartalékomat feláldozva a haza és az ismeretszerzés oltárán,
  kettévágtam a köteget, és még egyszer elvégeztem az iránypróbát. Semmi
  kétségem többé: a kábelnek azt a végét, amelyik a húzószerszám
  lyukából kibújik, a hangszóró "+" sarkára kell kötni, a hátsó végét
  pedig az erősítő "+" sarkára.
  Ilyen egyszerű ez a dolog. Nem is értem, miért volt szűkség ennyi
  kínlódásra, amikor pedig elég lett volna megkérdezni bármelyik
  mérnököt. Ő azonnal megmondta volna, hogy "a húzás megváltoztatja a
  kábel kristályszerkezetét"...

  .....................................

Új hozzászólás Aktív témák