Új hozzászólás Aktív témák

• #49814 #71562240 törölt tag

  Új Válasz 2014-03-16 11:54:18 #49814

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  #71562240

  törölt tag

  Most akkor folytatnám a "negyedik dimenziós" sorozat közlését, és ahogy ígértem, a talán némelyeknek kicsit szárazabb megalapozó szövegek után innentől egyre inkább jönnek a szenzációk, a szakállas nők, táncoló medvék, csodaelixírek, autodafék... - alkalmasint Saulus/Paulus, sőt Paulus/Saulus a damaszkuszi úton! (Az éppen aktuális témára utalva: hamarosan az is szóbakerül, hogy a három tüske jobb-e vagy a négy tüske, vagy esetleg egyik se jobb csak más, azazhogy a háromszögek vagy a négyszögek - netán a körök - világa, azazhogy a páros vagy a páratlan elv jobb-e a hifizéshez, vagy csak más...)

  -------------------------------

  Előzmények:
  (#49702) kammerer
  (#49705) kammerer
  (#49706) kammerer
  (#49708) kammerer

  Negyedik Dimenzió II. rész

  A kábelhüllő

  

  Medúzafő (Caravaggio, 1573-1610)

  Mióta kiderült, hogy a lemezjátszókhoz-erősítőkhöz-hangsugárzókhoz
  hasonlóan maguk az összekötő kábelek is "muzsikálnak", tehát
  "sajáthangjuk van" (lásd erről számos sajtószemlénket, aztán a
  Negyedik Dimenzió című cikket a HFM 20. számában - de azért ajánlatos
  elolvasni jelen számunk szakcikkét is a 80. oldalon), világszerte
  drágábbnál-drágább kábeltípusokat hoznak forgalomba a gyárak. És
  persze az audiofilek is szorgalmasan drótozzák-foldozzák
  hifi-láncaikat, egyedi receptúra szerint. Tapasztalataik, sajnos,
  túlságosan esetlegesek, nem következik belőlük szabály, nem derül ki
  belőlük, hogyan "működnek" a kábelek. Ami a gyárakat illeti, ők
  kimerítően elmagyarázzák, miért az ő kábelük a legjobb, de hát a
  sok-sok magyarázat közül feltehetőleg csak egy helyes - és vajon
  melyik az?
  Megpróbáltuk kitalálni. Kísérleteink valamivel módszeresebbek
  voltak, mint egyébkor; egy kicsit több szerencsénk is volt, mint
  egyébkor. A szerző fennhangon szabadkozik: állításait egyelőre
  fenntartással kell fogadni...titokban mégis azt reméli, hogy
  legalábbis kulcsot tud adni a kábelek "hatásmechanizmusához".

  *

  A drót és a graft

  Ismerek egy régi angol, helyesebben jellegzetesen amerikai
  reklámszöveget. Ha egy erősítő annyira szszszuper, hogy az már nem is
  lehet igaz, e szavakkal ajánlják: "a straight wire with gain", amin
  azt kell érteni, hogy az erősítő úgy viselkedik, mint egy darabka
  drót, nem tesz hozzá semmit a műsorhoz, csak a graftot: a feszültséget
  vagy az áramot, rendeltetése szerint. Frappáns kifejezés, ezért is
  olyan nehéz lefordítani. Azon az evidencián alapul, hogy egy darabka
  drót nem oszt és nem szoroz, és ha az elektromos jelet bevezetjük az
  egyik oldalán, akkor érintetlenül kapjuk meg a másikon.
  Nos, ez az evidencia ma már a múlté. Ha valaki azt erősítgeti,
  hogy az ő erősítője csupán "drót plusz graft", teljes joggal
  rákérdezhetünk, hogy vajon miféle drótra gondol. Egyeresre avagy
  többeresre, sodrottra? Vékonyra avagy vastagra? Szimmetrikusra avagy
  aszimmetrikusra, netalán koaxiálisra? Árnyékoltra avagy
  árnyékolatlanra? Szigeteltre, avagy szigetelés nélkülire? És miből van
  a szigetelés: pvc-ből, polietilénből, teflonból avagy...? A kábel
  anyagára nem kell rákérdeznünk, az minden valószínűség szerint
  közönséges rézvezeték - habár újabban LC-OFC
  (nagykristályos-nagytisztaságú) rézből, valamint ezüstből, sőt: LC-OFC
  ezüstből is húznak már kábelt...
  És ezek a kábelek mind-mind másképpen szólnak. Gyakran az átviteli
  lánc más-más pontján is másképpen szólnak. Állítólag még
  rendszerfüggőek is, tehát például a B lemezjátszó és F előerősítő
  között esetleg az X kábel szól szebben, viszont a C lemezjátszó és G
  előerősítő közé helyesebb az Y kábelt iktatni - és így tovább, végig
  az egész hifi-láncon és az ABC negyven betűjén. Nyilvánvaló, hogy az
  összes kombinációt lehetetlen végigjátszani, hát még lelkiismeretesen,
  elmélyült zenehallgatással minősíteni.
  Hogy a kábelekkel "hifizni", "tuningolni", "spécizni" lehet,
  fölöttébb ígéretes, ám legalább ennyire nyugtalanító dolog is egyben:
  újabb eszközhöz jutottunk, amellyel élvezetesebbé varázsolhatjuk, de -
  mint bármely más hifi-relikviával - akár háttérbe is szoríthatjuk a
  zenét. "Mit hallgatunk ma? Haydnt és Beethovent, Dire Straits-t és
  Pink Floydot?" "Dehogy: Shilton Cable-t és Van den Croft koaxot." (Ne
  ugorjatok be, ilyen gyártmányok nincsenek. De van legalább ötven
  hasonló nevű a piacon.)
  A normális zenehallgató persze, ha megelégelte, túlteszi magát az
  egész kábelbolondérián, de mi legyen azokkal, akik balvégzetük
  rendelése folytán hifi-készülékek minősítésével foglalkoznak?!
  Munkához sem láthatnak anélkül, hogy be ne kötnének sok-sok méternyi
  kábelt az elektromos jel útjába! Mint szélsőséges példát, az
  illesztőtranszformátorok A-B vaktesztjét hozom fel, minden szempontból
  ez a legkínosabb. Kábelt kell vezetni a lemezjátszótól a
  kapcsolóberendezésig, onnan a két trafóig és aztán újra vissza a
  kapcsolóberendezésig. Brumm, torzítás, kontakthiba - ilyenkor minden
  előjön.
  Mindegy: ha kábel, legyen kábel - no de miféle kábel?! Józan
  eszünk sugallatára hallgatva, már nagyon régóta kínosan ügyelünk rá,
  hogy az összehasonlítandó két készülék mindig egyforma kábellel
  csatlakozzék a többihez, tehát a próba legalább elvben sportszerű
  legyen, de bizony nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a
  kábelezés mikéntjével mégiscsak befolyásoljuk a teszt kimenetelét.
  Hiszen a tesztkészülékek közül az egyik esetleg ilyen, a másik meg
  olyan kábelen keresztül szeretne kommunikálni a külvilággal...

  

  A Laokoon-csoport (Ageszander, Athenodorosz és Polüdorosz, ie. 300-250
  körül)

  Kábelfarm

  Azok a kábelek, amelyeket az utóbbi 3 évben használunk a HFM
  szeánszain, eredetileg az egyik Pioneer-lemezjátszótípusból lógtak ki,
  de mielőtt a készüléket hazai forgalomba hozták volna, le kellett
  cserélni a madzagját, mert nem ötpólusú dugó volt a végén. Szereztünk
  egy köteggel az elfekvő készletből. Szokványos, sodrott, azaz sokeres
  rézhuzalról van szó, amelynek műanyagszigetelése fehér, illetve piros
  színű (a bal, illetve a jobb csatorna hagyományos színkódja szerint).
  A fehér és a piros vezeték külön-külön árnyékolva van, de az
  árnyékolás nem szoros "drótharisnya", hanem laza, könnyen lecsavarható
  sodrony. A két vezetékszálat külön-külön fekete pvc-burkolat védi.
  Kísérleteimet ezzel, valamint hasonló, hagyományos kábeltípusokkal
  kezdtem el. A speciálkábelek nem kísértettek meg. Van ugyan két
  különleges kábelkígyóm is, egy vastag fekete az Ortofontól és egy még
  vastagabb és még sprődebb, kék színű hüllő, ezt egy Svédországban élő
  barátomtól kaptam; mindkét típusnak aranyozott RCA-dugói vannak, de
  hangminőségükben alig különböznek a hagyományos kábelektől. Egyébként
  is, reménytelen vállalkozásnak tartottam volna, hogy ötletszerűen
  váltogassam a madzagokat, sorra kipróbálva, amit mások idehoznak, hogy
  "ezt hallgasd meg", "nekem ez vált be a legjobban" stb. stb. Ennek se
  eleje, se vége. Én a kábelek belvilágáról szerettem volna megtudni
  valamit. Elhatároztam: felboncolom őket.
  Abból a feltevésből indultam ki, hogy a kábelek "hangminősége"
  elsősorban a konstrukciójuktól, a szerkezetüktől függ. Előzőleg
  ugyanis (lásd: Negyedik Dimenzió, HFM 20.) azt tapasztaltam, hogy két
  hagyományos, azaz sodrott kábelt össze lehet téveszteni, két egyereset
  úgyszintén, de a sodrottat az egyeressel: soha! Jó, jó, tudom, hogy ez
  laikus beszéd; lehet, hogy a differencia rövid úton visszavezethető
  néhány alapvető műszaki paraméterre (kapacitás-induktivitás
  -ellenállás) - de hát ezt majd döntsék el azok, akik értenek hozzá.
  Nekem az a dolgom, hogy füleljek, és próbáljak felfedezni valami
  szabályszerűséget a kábelek viselkedésében.
  Előszedtem egy köteget az előbb említett Pioneer (majd egyéb
  hagyományos) kábelekből, egyméteres darabokra szabtam őket, és
  nekiláttam a trancsírozásnak. Íme a fő variációk:

  A sodrott-szigetelt-árnyékolt kábel úgy ahogy van (a piros és a
  fehér vezeték a "meleg", az árnyékolás pedig a "hideg");
  Ugyanez, de nem a saját laza árnyékolásával, hanem egy másfajta
  kábelről leszedett, szoros szövésű árnyékolóharisnyával (babramunka a
  javából);
  Az előbbiek, de szimmetrikusan, tehát duplán véve: az elektromos
  jel most csakis a belső, színes ereken jön-megy (ugyanolyan vezetéken
  jön, amilyenen megy!), és az árnyékolás rá van kötve az egyik készülék
  fémdobozára;
  Ugyanez, mindennemű árnyékolás nélkül. (A brummot valamelyest
  csökkenteni lehet, ha az ember óvatosan, egészen lazán körbetekeri a
  kábelt egy földelő vezetékkel.)

  Kipróbáltam még 10-12-féle vékony (zománc-, pvc-, illetve
  teflonszigetelésű) egyeres kábelt is, ráhúzott árnyékolóharisnyával,
  illetve anélkül. Mindegyikre ugyanolyan, olcsó, "bolti" RCA-dugókat
  forrasztottam - és mindegyiket ugyanolyan ügyetlenül forrasztottam.
  Sem a csatlakozódugók, sem a forrasztás milyensége nem befolyásolhatta
  szeánszaim eredményét.

  

  Ádám és Éva (Dürer, 1471-1528)

  Kábelbűvölés

  Eszközeim a régiek: NAD 5120 lemezjátszó csőkarral, Ortofon MC20
  Super hangszedő, Ortofon T-30 transzformátor, alkalmanként a Revox G36
  magnó és a Pioneer F-X99 tuner (később CD-játszókkal is kísérleteztem
  - lásd majd a 92. oldalon), aztán a Naim NAIT erősítő és a Spendor BC1
  hangsugárzók. A lemezjátszó, de a magnó és a tuner is mindig
  Triangulumon állt, a hangdoboz mindig Tönkön, de még az erősítő és a
  trafó alá is raktam balzafatömböket - én ezt egyszerűen kötelezőnek
  tartom. Érthető, hogy a kísérleteket a lánc első traktusában kezdtem
  el, az "interconnect" kábelekkel, tehát azokkal, amelyek nem hordoznak
  számottevő teljesítményt, csak feszültséget visznek a hangszedőtől a
  trafón át az előerősítőig. Ezeket ugyanis könnyebb cserélgetni (igaz
  viszont, hogy nem lehet velük A-B tesztet csinálni, mint a
  hangszóró-kábelekkel). Hangszórókábelnek egyelőre meghagytam azt az 5
  méter hosszú, 1,5 milliméter átmérőjű, egyeres, pvc-vel szigetelt
  rézvezetéket (lásd HFM 20.), amelyet méterenként 3,90-ért lehet kapni
  a KERAVILL-nál. Minthogy pedig a lemezjátszónak már eleve megvolt a
  saját, gyári vezetéke, csak az illesztőtranszformátor és az előerősítő
  közötti kábelszakaszt kellett áthidalnom. Kontrollképpen később mindig
  kipróbáltam a kábeleket a magnó vagy a tuner kimenete, illetve az
  erősítő nagyszintű bemenete között is. (A műszaki érdeklődésű Olvasó
  kedvéért itt közbeszúrom, hogy a Naim erősítő műszaki adatait 16., a
  transzformátor paramétereit 17. kiadásunkban közöltük; szívesen
  fogadom bárkinek a megjegyzéseit arra nézve, hogy kísérleteim
  eredményét vajon nem lehet-e viszazavezetni a két készülék
  "illesztetlenségére". Véleményem szerint nem lehet - de erről majd
  később.)
  Mielőtt elemezni kezdeném a különböző kábeltípusok hangminőségét,
  még egyszer felhívom az Olvasó figyelmét arra a nagyon fontos
  körülményre, hogy kísérleteimnek ebben a korai szakaszában a láncnak
  mindig csak egyetlen pontján cseréltem kábelt: a három műsorforrás
  valamelyike (hangszedő+trafó, tuner, magnó), illetve az erősítő
  között. Ezt nyilván mindenki logikusnak tartja - pedig, mint később
  látni fogjuk, nem az. De hát igyekeztem módszeresen haladni, "az
  egyszerűtől az összetettig".
  Mellesleg nagyon hamar kiderült, hogy teljesen mindegy, mit
  hallgatok. A lemez, a rádió és a magnó (38cm/s) műsora egyformán és
  következetesen mutatta ki egy-egy kábelfajta "orgánumát",
  "kolorációját". Alább jellemrajzot adok a különböző konstrukciójú
  kábelekről. Jellemrajzot - de mihez képest? Hiszen a hifi-kábelnek
  egyelőre nincs etalonja! Hadd csaljak annyit, hogy most, utólag nem
  csupán egymáshoz hasonlítom a különféle kábeleket, hanem egyszersmind
  az ideálishoz, az etalonhoz is - amelyet azonban csak jóval később
  találtam meg. A kábelek hangját tehát én ilyennek hallom:

  a) Hagyományos kábel: Pioneer, Tesla, Ortofon vagy bármi, ami
  eddig a kezembe került (sodrott huzal, szigetelve és árnyékolva, a
  jelet az árnyékoláson vezetik vissza). Gyatra, zeneietlen hangkép. A
  basszus nem megy mélyre, nincs tartása, inkább csak bummog. A
  magastartomány érdes, reszelős, a finomságok nem jönnek ki. A szólamok
  tisztátalanok, összefolynak. A sztereofónia szűk és ködös. Bizonyos
  pozitívumok: a magasak és a mélyek legalább mennyiségüket tekintve
  egyensúlyban vannak, a dinamikaérzet elfogadható. "Hifi" - de rossz
  értelemben véve.
  b) Szimmetrikus konstrukció (sodrott huzal, szigetelve és
  árnyékolva, de az árnyékolás csak "házra" van kötve, a jel oda- és
  visszavezetése is ugyanolyan kábelen fut). Mélytónusú, sötétebb
  hangkép. Erősebb a basszusa, és ez a legtöbb olcsó berendezésen
  meghálálja magát; még az egyébként "meleg" hangszínű Spendoroknak is
  jót tett. A magastartomány erősen megvágódik, de ami marad, az
  tisztább, kiegyenlítettebb, kevésbé csörömpöl. Talán emiatt van, hogy
  a térhatása is nagyobb. Az egész hangkép jobban "együtt van", kevésbé
  torz, hallgathatóbb de le van fojtva, nem igazán élvezetes.
  c) Mint az előző: szimmetrikus kábel, de most már árnyékolás
  nélkül. Ebből nagyon sokfélét kipróbáltam. A rend kedvéért elsőnek a
  Pioneer-kábelből húzkodtam ki a piros és fehér szálakat, de
  természetesen bárhonnan be lehet szerezni vékony, sodrott, szigetelt
  vezetéket. Arnyékolás híján mindenféle trükkökhöz kell folyamodni, ha
  a trafó és a fonoelőerősítő közé kötjük, és a brummot még így sem
  lehet teljesen kioltani. A hangkarakter azonban így is felismerhető
  marad: ugyanolyan, mint amikor ugyanezzel a kábellel, de rádióról vagy
  magnóról csatlakozunk az erősítő nagyszintű bemenetére. Legfőbb
  jellemzője: durvaság, csörömpölés. A basszus nem kevesebb, mint
  amennyit a hagyományos kábelről hallunk, de a magastartomány "nincs
  megfogva", a hangkép kiegyenlítetlen és felfelé billen. Kifejezetten
  rossz hallgatni.
  Külföldi szakíróknál azt olvastam, hogy ha a kábelszálak
  párhuzamosan, egymástól kissé eltávolítva futnak, akkor a
  magastartomány tisztább, de a basszus erőtlenebb, ha viszont a két
  szálat összecsavarjuk, akkor a basszus felerősödik, csak éppen a
  magastartomány zavarodik össze. Ebben van valami igazság, de
  tapasztalataim szerint e hatás annyira csekély, hogy nem ér meg egy
  külön alfejezetet. A későbbiekben nem is térek ki erre a technikára;
  az ideális megoldás, mint látni fogjuk, amúgy is kizárja, hogy
  összetekerjük a kábelszálakat.
  d) Egyeres, 0,2-0,4mm átmérőjű, szigetelt, de árnyékolatlan kábel.
  (Legalább 10-félét kipróbáltam, a szigetelőanyagok között teflon is
  volt - de csaknem mindegy, mivel szigetelünk.) Meglepően tiszta
  hangkép, jól megkülönböztethető szólamokkal, de nincs igazi basszusa,
  emiatt kissé felfelé billen, kiürül, dinamikailag gyatra. Nem tud
  "nekilódulni", steril - mint a Compact Disc. A térhatása mindazonáltal
  jobb, mint eddig bármelyiké.
  e) Mint az előbbi, de vastagabb: 0,5-0,8mm átmérőjű. Hasonló
  hangkép, de a basszusa még gyengébb (!), és feltűnően kiemel a
  szoprántartományban - az énekesnők, valamint a fúvósok szólama,
  továbbá a hegedű felső húrja is előretolakodik.
  f) Mint az előbbi, de 1,5mm vastag (nem más, mint a
  hangszóróvezeték egy darabja). Még gyatrább basszus (!!!), a kiemelés
  a szopránból a tenortartományba csúszik, és kifejezetten tolakodóvá
  válik.
  g) Bármelyik egyeres kábel, ráhúzott árnyékolóharisnyával.
  Katasztrófa. Érdesség, csörömpölés - csupa hátrány, semmi előny.

  Ez volt az első kör. Körülbelül másfél hónapig tartott, és a végén
  csak annyival lettem okosabb, hogy az igazság felé vezető
  szerpentinutat minden valószínűség szerint vagy a "b", vagy a "d"
  kábelkígyó jelöli ki: vagy a szimmetrikus-sodrott-szigetelt-árnyékolt,
  vagy pedig a szimmetrikus-vékony-egyeres-árnyékolatlan. Hétfőn,
  szerdán és pénteken az egyikben bíztam jobban, kedden, csütörtökön és
  szombaton a másikban, vasárnaponként pedig azon tűnődtem, hogyan
  lehetne végre biztonsággal dönteni az egyébként nagyonis különböző két
  hangkép között.

  

  "Egyiptomi jóskártyák": Szerelem, Védelem, Körültekintés (egy francia
  albumból, 1790)

  Két pont között a legrövidebb

  Eddig egyméteres kábeldarabokkal kísérleteztem, a mindennapos
  gyakorlatot modellezve, kutatva az ismeretlen Etalonhangzás után. És
  akkor egyszerre csak megvilágosodott előttem, hogy a kábeleknek igenis
  van etalonjuk: a Nulla Kábel, vagy legalábbis a Kvázi-Nulla Kábel. A
  két készüléket csak egy rövidke madzaggal kell összekötni (ennyi
  kábelre mindenképpen szükség van, elvégre azok a csatlakozódugók nem
  fityeghetnek csak úgy a levegőben!). Megjósolom, így kapjuk az ideális
  hangképet: a való világ kábeleinek ezt kell a lehető legjobban
  megközelíteniük. Az egyméteres kábelsiklók után tehát most 12
  centiméteres kis kábelviperákat készítettem. Az ennyire rövid (és
  egyébként is kiskapacitású) kábel aligha "piszkíthat bele" a zenébe,
  remélem, ezzel az Olvasó is egyetért... Ugye, egyetért?

  

  Hát, ha egyetért, akkor jól becsaptam. Mert az az igazság, hogy
  hiába kurtítottam meg a kábeleket: még így, 12 centiméteresre
  rövidítve is mind megtartották eredeti, félreismerhetetlen
  hangkarakterüket! A "b" és a "d" kábel között változatlanul fennmaradt
  jó 2 orto-nyi (pénzben kifejezve: többezer forintos) különbség - csak
  éppen nem tudtam eldönteni, melyiknek a javára. Nagyon-nagyon sok
  vendéget hívtam (audiofileket, hangmérnököket is), és a legtöbben
  ugyanazt mondták, amit én: a sodrott-szigetelt-árnyékolt kábel
  piszkosabban, de elevenebben, ezzel szemben a vékony egyeres tisztán,
  sztereóbban, de élettelenebbül muzsikál. A két hangkép közül az egyik
  "hifi", a másik "igazi" - de az is lehet, hogy éppen fordítva... Egy
  szó mint száz, a 12 centis kábel csaknem olyan messze esik a Nulla
  Kábeltől, mint az egyméteres.
  Két dolog azért elgondolkodtatott. Először is, bepróbáltam a
  kábeleket az erősítő monitorkörébe (Tape Out -> Tape In), és úgy
  éreztem, hogy a vékony, egyeres kábel színezi el legkevésbé a hangot.
  Másodszor, ha mindegyik kábeltípusból összehasonlítom a 100 és a 12
  centis darabot, akkor is a vékony, egyeres kábel tűri leginkább, hogy
  hosszan vezessék, neki romlik legkevésbé a hangminősége. Ennek
  ellenére úgy éreztem, hogy ennek a kábelnek a hangja nekem túlságosan
  is "digitális", és nehezen tudnék együttélni vele. Kezdtem azt hinni,
  hogy tényleg el van rontva a fülem; nem valami lelkesítő érzés. De hát
  bármennyire is jó barátom a saját fülem, még jobb barátom az
  igazság...készséggel elismerem, hogy az egyeres kábel steril,
  élettelen hangja az igazi, csak előbb minden kétséget kizáróan meg
  akarok győződni róla. Tovább rövidítgettem a különféle kábeleket, és
  azt találtam, hogy amikor már csak 4-5cm hosszúak, akkor egyre inkább
  a "merev", egyeres kábel hangját idézik...
  Ettől megdühödtem, és elhatároztam, hogy megcsinálom a Perdöntő
  Kísérletet: mégis megkonstruálom a Nulla Kábelt, az abszolút érvényű
  etalont. Ehhez úgy jutnék, ha a két készüléket összeforrasztanám
  egymással...felmentést kérek az Olvasótól, amiért nem szedtem szét az
  erősítőt és nem építettem közvetlenül belé a trafót, csupáncsak
  egymásnak háttal állítottam őket, mintha meg volnának sértődve
  egymásra, és két-két összeforrasztott RCA-dugóval csatlakoztattam őket
  egymáshoz. Aki ennél is kevesebb kábelt használ, az okvetlenül csal; a
  két készülék között éppen csak annyi hely maradt, hogy az ujjaim
  odaférjenek. És a hangkép: Leginkább az egyeres kábel hangjára
  emlékeztetett.
  De várjunk csak. Térjünk vissza egy kicsit az RCA-dugókhoz. Az
  előbb azt mondtam, hogy összeforrasztottam őket. tessék csak jól
  megnézni az 1. rajzot: kívül a két "fül" egymáshoz van forrasztva,
  belül a két kis csővégződés nem ér össze, marad köztük körülbelül 1cm
  hézag, s azt egy darabka 1,5mm vastag rézdróttal hidalom át.
  Namármost, ezt úgy is interpretálhatom, hogy a két dugó nincs
  közvetlenül egymáshoz forrasztva, hanem kétféle kábel is húzódik
  közöttük: 1cm hosszan egy másfél mm átmérőjű rézdrót, 2cm hosszan
  pedig egy vékony, de szélesebb rézcsík. Elenyészően kevés kábel - de
  mégiscsak kábel, és ráadásul még aszimmetrikus is, márpedig az ilyen
  konfiguráció eddig mindig hátrányosnak bizonyult. Tehát igazán csak a
  rend kedvéért, szinte saját magammal kötözködve, további
  dugótoldalékokat készítettem. A "füleket" levágtam, és csupán a
  "házra", illetve a csővégződésekre forrasztottam 2-2cm, azonos fajta
  kábelt: 1mm átmérőjű, sodrott, szigeteletlen vezetéket (2. rajz),
  illetve az előbbi sodronynak 1-1 csupasz szálát, amelynek vastagsága
  körülbelül 0,25mm lehet (3. rajz).
  És most tessék jól megkapaszkodni a karosszékben! Az 1-3. rajzon
  látható kábelcsatlakozások hangját nagyon jól meg lehet különböztetni!
  És nemcsak annak a fülével, aki már hónapok óta egyebet sem tesz, csak
  kábeleket hallgat. Annak a fülével is, aki azt se tudja, miről van
  szó! Sőt, még azoknak a fülével, jobban mondva pszichikumával, is,
  akik tudják, miről van szó, és azt is tudják, hogy a fizikakönyv
  szerint ezek a kábeltoldalékok semmiképpen sem szólhatnának eltérően!
  Nem szólhatnának eltérően, mert az ellenállásuk gyakorlatilag azonos,
  az induktivitásuk úgyszintén, és ebben a kísérletben a kapacitásuk se
  számít, ugyanis már maguknak az RCA-dugóknak a kapacitása is
  sokkal-sokkal nagyobb, mint a közöttük futó drótdarabkáké!
  A háromféle csatlakozás természetesen hasonló karakterrel szólt,
  mindhárom az egyeres kábelcsaládra emlékeztetett, de a 2. és 3. számú
  között még mindig legalább 1 orto (!) volt a különbség, mégpedig a 3.
  számú, tehát az egészen vékony drót javára. Ez szólt a leglágyabban, a
  legtisztábban, a legmélyebb (!) tónussal. A sodrott változat
  érdesebben, durvábban muzsikált, és gyatrább volt a basszusa. Az 1.
  számú a két másik közé esett. Megjegyzem még, hogy ez a szeánsz
  egyértelműen "jó" volt; én akkor nevezem a szeánszot jónak, ha a
  túlnyomó többség egyformán szavaz, és nekem magamnak sincs kétségem
  aziránt, melyik hangképet válasszam. További érv az egyetlen szál
  vékony és IMMÁR SZIGETELETLEN rézdrót mellett, hogy amikor meguntam a
  körömhegy-letörő manipulációt a rövidke csatlakozó-toldalékokkal
  (vagyis hogy az illesztőtranszformátort a csatlakozással együtt
  valósággal "rá kell löknöm" az erősítőre, miközben a forrasztások
  folyvást letörnek), és visszatértem a 10-12 centis kábelhosszúsághoz,
  a vékony rézdrót gyakorlatilag nem változtatta a hangját. Továbbra is
  megmaradt a "két pont közötti legrövidebb" csatlakozásnak...
  Hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem örültem a dolgok ilyetén
  fordulatának. Nem tetszett nekem, hogy nincs szigetelés a dróton -
  habár úgy gondoltam, majd csak kitalálok valami óvatos-laza
  burkolatot, esetleg szigetelőcsövet, a legrosszabb esetben
  távtartó-rendszert, ha szükség lesz rá. De sajnos, maga a hangkép sem
  tetszett igazán. Tiszta volt, káprázatosan levált a hangdobozokról, de
  nem volt benne élet. Csak az eszemmel szerettem, a szívemmel nem
  (folyton a digitális technikára, a CD-re emlékeztetett). Még mindig
  abban bíztam, hogy valami csoda, avagy egy rejtett paraméter
  felfedezése folytán kiderül, hogy mégiscsak a hagyományos kábelezés a
  helyes...
  (Nem vagyok műszaki ember, nincs rá jogosítványom, hogy műszaki
  spekulációkba merüljek, de zárójelben azért elmondom, mire
  gyanakodtam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy akárcsak az erősítő és a
  hangsugárzó között, a transzformátor és a fonoelőerősítő
  találkozásánál is felléphetnek elektromos visszaverődések, és ezeket
  az egyeres kábel talán jobban "leblokkolja", mint a hagyományos. Ha
  tényleg erről volna szó, akkor meg lehetne tartani a hagyományos
  kábeleket, csak éppen ki kellene egészíteni őket olyan elektromos
  elemekkel, amelyek kellőképpen illesztenék [elválasztanák?] a
  transzformátort és az erősítőt... Ezt a spekulációt azonban semmi sem
  támasztja alá - és egyébként is: törvény, hogy "a létezők számát nem
  szabad fölöslegesen szaporítani").

  

  Tengeri kígyó Olafus Magnus svéd tudós leírása nyomán (Gessner:
  Fischbuch, 1598)

  A fejétől a farkáig

  Végül is elegendő okom volt rá, hogy félretéve aggályaimat és
  minden egyéb kábeltípust, behatóbban kezdjek foglalkozni a
  "légvezetékkel", azaz a levegőben, mindennemű szigetelés nélkül
  futtatott, 0,25mm átmérőjű rézdróttal. Kíváncsi voltam, mi történik,
  ha a lánc további szakaszait is ezzel hidalom át. Megtartottam tehát a
  vékony rézdrótot a trafó és az előerősítő között, és ugyanilyenre
  cseréltem a lemezjátszó hagyományos kivezetőkábelét. Ez könnyen ment,
  ugyanis a NAD lemezjátszó karbakja mellett (ha lebontjuk a dobozát)
  egy üres ötpólusú csatlakazóaljzatot találunk, párhuzamosan kötve a
  kivezetőkábellel. Ide csatlakoztam egy 40-45 centis légvezetékkel,
  egyszersmind megtartottam az eredeti, szokványos kábelt is, és hol az
  egyiket, hol a másikat dugdostam az illesztőtranszformátorba. A kettőt
  20-30 másodperc alatt fel tudtam cserélni - nagyon hatékony A-B teszt.
  Feltettem tehát egy lemezt és megdöbbentem. Elvörösödtem,
  elfehéredtem, a lélegzetem is elállt, aztán meg legszívesebben
  kirohantam volna az utcára, hangosan kiabálva, hogy: Heuréka!
  Megtaláltam! Ha költő volnék, verset írnék (mondjuk Óda a rézdróthoz
  címmel); ha zongoraművész, megpróbálnám elzongorázni azt a
  különbséget, amennyivel szebben szólt most a zene. Megtartotta minden
  eddigi előnyét (lágyságát, tisztaságát, térhatását, levegősségét), de
  ehhez még Akkora Basszus és Akkora Dinamika járult, hogy eszembe se
  jutott többé "digitális sterilségre" panaszkodni; nem, ez már minden
  ízében "analóg" hangkép volt, annak megejtő elevenségével,
  közvetlenségével. Az Olvasó most nyilván azt gondolja, túlzok - lehet,
  de akik eddig kipróbálták a légvezetékes kábelezést, ugyanígy el
  voltak ragadtatva tőle. (Mutatóban közlünk egy levelet a 14. oldalon.
  Ott NAD lemezjátszóról, NAD erősítőről van szó. De van visszajelzésünk
  sokkal drágább berendezés - Linn Sondek stb. - mellől is!)
  Innen már nagyon hamar eljutottam a harmadik kábelszakaszig,
  amelyet szintén érdemes kicserélni, ha nem is légvezetékre, de
  legalább lazán szigetelt vékony drótra: ez a kábelszakasz a hangkaron
  belül fut. A NAD csőkarban az egyik csatorna hidegpontja földelve van,
  ezt a szálat nincs értelme külön szigetelni, úgyis hozzáér a
  fémkarhoz. A másik három drótszálat egy-egy papírhüvelybe bugyoláltam,
  és az egész köteget behúztam, majd be is forrasztottam a régi kábel
  helyére. A hangkép továbbjavult, ha nem is annyira drasztikusan, mint
  előzőleg. Most inkább a középtartomány tisztult fel még egy kicsit,
  definiáltabbá váltak a szólamok. De ne feledjük: ez a kábel szigetelve
  van. Azonkívül így sem tudtam kiküszöbölni a láncból egy körülbelül
  tízcentis sodrott-szigetelt vezetéket, azt, amelyik a hangkarból viszi
  ki a jelet a karbak tövéig.
  Ebből az a legfőbb tanulság, hogy nem elegendő, ha csak egyetlen
  szakaszon cserélünk kábelt. Egy rosszul, azaz hagyományosan kábelezett
  rendszerben ha csak egy szakaszt hozunk rendbe, az eredmény nem lesz
  teljesen meggyőző, és minden valószínűség szerint tévútra jutunk. A
  teljes rendszert kell helyesen kiépíteni!!
  És hogy ez mennyire így van, arra igen hamar újabb bizonyítékot
  szereztem, amikor megpróbáltam tovább vékonyítani a légvezetéket.
  Eddig 0,25mm átmérőjű drótot használtam - mi lenne, ha lecserélném 0,1
  milliméteresre?! Nos, mindaz, amit eddig tapasztaltam, most
  kísérteties pontossággal megismétlődött! Az első két kábelszakaszt
  meghagytam 0,25 milliméteresnek, és kezdetben megintcsak a trafó és a
  RIAA-bemenet közé iktattam vékonyabb, 0,1mm átmérőjű vezetéket. És a
  hangkép megint "megdöglött"! Tisztábbak lettek a magasai, jobbak
  lettek a mélyei (!!!), még szélesebb lett a tere - de odalett az
  elevensége, a dinamikája. Kicseréltem a lemezjátszó-kábelt is 0,1
  milliméteresre - megszűntek a hibák, megmaradtak az erények.
  Kábelcsere a karcsőben is - és a hangkép jobb lett, mint bármikor
  annakelőtte. (Itt rögtön el kell mondanom, hogy a 0,1 milliméteres
  kábellel reménytelenül nehéz dolgozni. Szabadszemmel alig látható,
  azonkívül önálló életet él, soha nem arra hajlik, amerre az ember
  szeretné, úgyhogy kínszenvedés összeállítani a légvezetéket úgy, hogy
  sehol se érjen össze.)
  És ezzel még nincs vége a dolognak. Amikor a lánc eleje már
  teljesen át volt kábelezve, eszembe jutott, hogy még mindig van egy
  szigetelt kábelhüllőm: a hangszóróvezeték. Nekiestem a bicskával, és
  lehántottam a pvc-pikkelyeit. Újra azt éreztem, hogy a zene valósággal
  fellélegzik! Mennyivel lágyabb...mennyivel több a levegője...és
  mennyivel több, szebb, bársonyosabb a basszusa!
  Apróbb kudarcok: megpróbáltam vékonyítani a hangszóróvezetéket is,
  de nem ment. Nekem minimum 5 méteres kábeldarabokra volt szükségem, és
  ha nem volt ki a másfél milliméteres kábelvastagság, jól érezhetően
  veszteségek léptek fel. (Sőt, később még vastagítottam is a vezetéket;
  jelenleg 2mm átmérőjű rézdrótot használok.) Ugyanígy nem vezetett
  sikerre, amikor 20 mikron (0,02 milliméter) vastag kábelt raktam a
  pickupkivezetés és az illesztőtranszformátor közé. Pedig mennyire
  logikus ötlet volt ez! Hiszen a hangszedő is ennyire vékony kábellel
  van tekercselve, a transzformátor úgyszintén - hát akkor miért nem ez
  a kábelvastagság az ideális a két készülék közötti útszakaszon is? A
  választ minden technikus megadhatja: azért nem ez az ideális, mert túl
  nagy az ellenállása.
  Az eredmény tehát e pillanatban: egy kísérleti kábelrendszer,
  amely elöl mindenütt 0,1mm, a teljesítményerősítő után pedig 2mm
  átmérőjű, és mindig 4x1 szál szigeteletlen rézdrótból áll. Másféle
  kábellel már csak rontani tudtam a hangminőségen. Nemrég is idehozott
  egy ismerősöm egy olyan hangszórókábelt, amely "többféle drága kábelt
  megvert". Bekötöttem a szimpla rézdrót helyére - és azonnyomban
  felismertem azt a kellemetlen, mesterséges, teretlen, érdes,
  basszusokban szegény hangképet, amely a sodrott-szigetelt vezetékek
  sajátja.
  Csak az a baj, hogy az én kísérleti kábelrendszerem a levegőben
  lóg, a szó szoros értelmében véve. Összeállítom nagy üggyel-bajjal
  (mert más kábelezéssel már nemigen van kedvem zenét hallgatni) - és
  aztán gondosan szétszedem, nehogy valahol összeérjenek a csupasz
  vezetékek, és tönkremenjenek a készülékek. Hogyan is mondta a ligeti
  kikiáltó? "Itt látható az óriáskígyó; a fejétől a farkáig 5 méter, a
  farkától a fejéig szintén 5 méter, összesen 10 méter." Csak hát az
  óriáskígyón nem kell elszigetelni az oda- és a visszafelé futó
  szakaszokat.

  A kábel vedleni akar

  Nehogy bárkiben is vérmes reményeket ébresszek, gyorsan elmondom,
  hogy az ebben a fejezetben leírt kísérletek rendre kudarccal
  végződtek: nem találtam semmiféle olyan anyagot, amellyel szigetelni
  tudtam volna a kábeleket, anélkül, hogy egyszersmind a hangminőségüket
  is tönkre ne tettem volna. Csaknem két hónapig kínlódtam, aztán
  feladtam a küzdelmet.
  Kezdetben megint az 1 méteres "interconnect"-ekkel próbálkoztam,
  többnyire a Revox magnó kijárata és az erősítő nagyszintű bejárata
  között, itt ugyanis nem kell félni brummtól, rádiófrekvenciás
  zavaroktól. Eleinte más, vastagabb kábelekről lenyúzott PVC-burkolatba
  húztam a vékony rézdrótot, aztán különféle puha anyagokkal, például
  poliuretán habszivacs-csíkokkal operáltam. Végül már csak távtartókat
  raktam fel: 20x20 milliméteres szivacskockákat, úgy 10-12
  centiméterenként. De még ezeknek a hatását is azonnal megéreztem.
  Rájöttem, hogy a dolog sokkal nehezebb, mint amilyennek látszott,
  és hogy még sok-sok tucatnyi anyagot kell kipróbálnom. Úgy határoztam,
  hogy most inkább a hangszórókábelekkel játszom tovább, mert ezeket
  kapcsolóberendezésre köthetem; sokkal kényelmesebb módszer
  zenehallgatás közben csupán egy kapcsolóval kattogtatni, mint folyvást
  felugrálni és kábelt cserélni oda és vissza. Meg kell azonban
  mondanom, hogy később már annyira jól hallottam, amit hallani akartam,
  hogy nyugodtan félretehettem kapcsolóberendezést, kapcsolódobozt és
  A-B vaktesztet; egész egyszerűen csak bekötöttem az újonnan szigetelt
  kábelt a hangsugárzó és a teljesítményerősítő közé, feltettem egy
  lemezt - és lemondóan bólintottam: igen, ez se jó.
  Ebben az időben több vegyipari vállalatot is felkerestem
  műanyagcsövekért (PEMÜ, TVK, Polifoam - hadd mondjak nekik nyilvánosan
  is köszönetet), hogy csupasz kábelhüllőim számára valami kellemes,
  fesztelen, laza tavaszi öltözéket találjak. Kísérleteimben
  mindazonáltal nem az úridivatra, inkább egy fizikai jelenségre
  próbáltam tekintettel lenni. Ez a fizikai jelenség a dielektromos
  effektus. Jelen kötetünk lapszemléjében név szerint is említik (a 63.
  oldalon), de már régebben is idéztünk olyan szubjektív teszteket,
  amelyek szerint a legrosszabb "hangminőségű" szigetelőanyag a
  közönséges zománc, jobb nála a PVC, még jobb a polietilén és a
  legeslegjobb a teflon - márpedig ezeknek az anyagoknak a dielektromos
  állandója éppen ebben a sorrendben csökken.
  A hozzám hasonlóan laikus Olvasó most nyilván tudni szeretné, mi
  ez a különös paraméter. Én is feltettem ezt a kérdést egy fizikusnak,
  azzal, hogy egyszerűsítse le a dolgot annyira, amennyire csak lehet.
  Némi töprengés után így fogalmazott: "Pontosan arról van szó, amire
  kíváncsiak vagytok. Az elektromos jelet szállító kábel körül
  elektromágneses tér alakul ki, és ezt a teret bármiféle odahelyezett
  anyag megzavarja. Minél jobban zavarja, annál nagyobb a dielektromos
  állandója."
  [A dielektromos állandót ε-nal (epszilonnal) jelölik,
  dimenziója As/Vm, azaz Amper*szekundum / Volt*méter - S. A.
  megjegyzése.]
  A számszerű értékek: levegő 1; pvc 4-6; polietilén vagy
  polipropilén 2,3; teflon <2; polietilén, de habosítva 1,6. A fémek
  dielektromos állandója igen nagy - és hadd interpretáljam ezt a tényt
  úgy, hogy eszerint bárminemű sodrott kábel szálai egymás
  elektromágneses terében húzódnak! (Olvasmányaimban már többször is
  találkoztam ezzel a sejtéssel: a sodrott kábel sosem teljesen egynemű.
  Az elemi szálak körül lehelletnyi oxid- vagy szulfidréteg húzódik, és
  már maga az a tény, hogy a kábelnek szerkezete van, megengedi, hogy
  tranziens körülmények között a kábelszálak bizonyos mértékig önálló
  életet éljenek.) Ugyanez vonatkozik a koaxiális kivitelű, árnyékolt
  kábelekre is. A dielektromos hatás a távolsággal négyzetesen csökken.
  A csőbehúzott kábel azonban valahol mindig odaér a cső falához. A
  csőtől való tényleges távolsága, tehát hogy mennyi anyagot mekkora
  távolságból érez, kiszámíthatatlan.
  A pvc az én fülemnek is zeneietlenebb, mint a PE és a PP
  (tefloncsövet nem tudtam szerezni). Érdekes, hogy a PE és a PP hangja
  meglehetősen eltér, noha mindkét anyag egyaránt csak szén- és
  hidrogénatomokat tartalmaz, és a molekulaszerkezetük is hasonló.
  Megfigyeltem, hogy a 16mm belső átmérőjű polipropilén gégecső
  (2,50Ft/méter) hangja kissé kemény, csengő, basszusban szegényebb,
  viszont az ugyanilyen belső átmérőjű, de 5mm falvastagságú, habosított
  polietilén (25Ft/méter) inkább ködösebben és szőrösebben, de puhábban
  szólt. Különféle fóliákból is hegesztettem csöveket; hosszú estéken át
  bajmolódtam a forrasztópákával. Az ilyen csövek persze formátlanok,
  nincs tartásuk, nem válnak le olyan jól a drótról, mint a
  körkeresztmetszetű, merevebb csövek. A 2mm vastag, habosított
  polietilén és az egész vékony polietilén fólia egyformán nyomott,
  reszelős hangképet produkált. Utolsó reményemet a 0,02 milliméteres,
  azaz mindössze 20 mikronos polipropilén fóliába vetettem (ezt a
  TVK-tól kaptam, ilyen fóliával borítják például a cigaretták
  kartondobozát). Úgy gondoltam, a vezeték nem fogja megérezni ezt a
  lehelletnyi anyagmennyiséget...s pedig mennyire megérezte! Ugyanúgy
  szólt, mint amikor a vastag PP gégecsővel borítottam: tisztán, de egy
  kissé ridegen, csengőn, sávhatároltan. És ami különösen bosszantó:
  ugyanez a borítóanyag az "interconnect" kábeleken, tehát a lánc elején
  is pontosan ugyanezt a hanghatást idézte elő, holott azt hittem, a
  feszültség-hordozó vékony vezeték kevésbé lesz kényes, mint a
  teljesítmény-szállító vastag hangszórókábel.
  Megismétlem tehát: a kábel hüllőt semmiféle praktikával nem
  sikerült csőbehúznom. Véleményem szerint a légvezetéket csak
  egyféleképpen lehet fenntartani: valamiféle kábelalagútban, viszonylag
  kevés ponton felfüggesztve. Tudom, hogy ez agyrém; tudom, hogy a
  legtöbb ember számára kivitelezhetetlen. Tudom, hogy rossz hírt hoztam
  de a rossz hír miatt nem a hírnöknek kell leütni a fejét.
  Meg aztán nem is hoztam olyan nagyon-nagyon rossz hírt. Mert ha
  jól meggondoljuk, arról van szó, hogy a világ legolcsóbb kábele a
  világ legjobb kábele.

  

  A sarlatán műkritikus (Grandville, 1803-1847)

  A légvezeték elv

  Hadd legyek annyira merész, hogy kísérleteim nyomán egy teóriát
  állítsak fel. Az áttekinthetőség kedvéért pontokba foglalom az ideális
  kábelezés kritériumait.

  1. Az ideális kábel egyeres (tehát nem sodrott), és nincs
  semmiféle szerkezete, tehát a réz vagy ezüst szál nem hordozhat egy
  tőle megkülönböztethető fémhéjat. (Legfeljebb csak azt az oxidréteget,
  amely a drót felületén képződik. Idővel érdemes fel is újítani a
  vezetéket!)* (*Láng Miklós barátunk szerint azonban az ezüstözött
  rézvezeték sokkal jobban szól a csupasz réznél. De ez talán csak azért
  van így, mert az ezüst eleve megfelelőbb anyag a réznél?!)
  2. Az ideális kábel nincs közvetlenül szigetelve, sem árnyékolva:
  bármiféle idegen (szigetelő vagy árnyékoló) anyagot olyan messzire
  kell vinni a vezetéktől, hogy ne zavarhassa meg annak elektromágneses
  terét. (Ez a kritérium ugyanis minden valószínűség szerint a
  dielektromos effektussal függ össze.) Feltehető, hogy az
  "interconnect" kábel körül kevesebb levegőt kell hagyni, mint a
  hangszórókábel körül, és hogy minél nagyobb az erősítő
  csúcsteljesítménye, annál bővebbre kell méretezni a kábelalagutat.
  3. Az ideális kábel a lehető legvékonyabb - ilyenkor a
  legszélesebb a frekvenciaátvitele mind a két irányban. Amikor a kábelt
  vastagítjuk, visszaesik a basszus és a "treble", erősödik a
  prezensztartomány. "Interconnect" kábel céljára - ha nem vezetjük túl
  hosszan - a 0,1-0,2mm átmérőjű drót a legjobb. A hangszórókábelt nem
  vehetjük tetszőlegesen vékonyra, mert számításba kell vennünk az
  erősítő teljesítményét, a hangsugárzó hatásfokát és legfőképp a kábel
  hosszúságát. A 2mm átmérőjű vezeték jó kiindulásnak látszik.
  4. A légvezeték nem egyetlen darab kábel, hanem egyfajta
  kábel-rendszer. Erényeit csak akkor lehet garantálni, ha végig a
  láncon, következetesen kiépítjük, és csak ott használunk hagyományos
  kábelt, ahol nagyon muszáj (például a hangkar kivezetésénél) - vagy
  még ott sem.

  Az ideális kábelezés jellegzetes hangképét a következőképpen
  definiálhatjuk. Mindenekelőtt: hihetetlenül lágy, hiányzik belőle
  mindennemű érdesség, karcosság, agresszivitás, zavaró mellékzörej.
  Gyengébb berendezéseken, bizonyos zenefajtákon ez dinamikai
  fogyatékosságnak is érződhet - amíg észre nem vesszük, hogy a
  lényleges zenei csúcsok viszont nagyobb lendülettel jelentkeznek, mint
  valaha! Az egész hangkép kilép a hangdobozokból, a térhatás alapvetően
  megváltozik, a teret nem annyira pontok halmazának, mint inkább
  összefüggő egésznek érzékeljük, amelynek szélessége, színpadmélysége
  és magassága egyaránt kitágul. A basszus kiszabadul a mélyhangszóró
  rabságából, nem "üt", hanem lágyan szerteáramlik az egész szobában. A
  hangszerek-hangszercsoportok különválnak, vizuális hasonlattal élve:
  mint amikor az optikát élesre állítják. A frekvenciasáv alul-felül
  oktávnyit tágul. A zene sokkal tovább hallgatható, "nem lehet
  abbahagyni". Gyatra hanglemezekről kiderül, hogy ragyogóan szólnak.
  Logikus kérdés, hogy mit tartsunk ezekután az úgynevezett
  speciálkábelekről. Az én véleményem teljesen egyértelmű; látni sem
  akarok semmiféle speciálkábelt. Viszont tudomásul veszem, hogy mint
  minden más teória, a légvezeték-elv is csak addig érvényes, amíg
  összeütközésbe nem kerül a gyakorlattal. Ha kiderül, hogy mégis
  valamely speciálkábel a legjobb a világon - ám derüljön ki. De azzal
  ne jöjjön nekem senki, hogy "azért ez a legjobb, mert szebben szól,
  mint a többi speciálkábel". A sodrások, szigetelések és árnyékolások
  egy teljesen kézbentarthatatlan jelkeveréket eredményeznek, és
  véleményem szerint ha valamely moslék jobban ízlik, mint a többi
  moslék, attól azért még moslék marad. Elemi követelménynek tekintem,
  hogy bármiféle speciálkábelt először is egy következetesen kiépített
  légvezetékrendszerbe kell belepróbálni, vagyis a légvezeték egyik
  szakaszát kell a szóban forgó speciálkábelre cserélni (avagy a
  komplett légvezeték-rendszert kell összehasonlítani egy komplett
  speciálkábel-rendszerrel). Ha így is beválik, áldásom rá.
  Azazhogy: akkor majd felmérjük, hogy a javulás vajon megér-e annyi
  dollárt, amennyivel a speciálkábel drágább a csupasz rézdrótnál.

  Meggondolások, következtetések

  Hatásmechanizmus. A legtöbb ember nehezen érti meg, hogy az
  egészségügyi hatóságok miért nem engednek forgalombahozni egy-egy
  csodagyógyszert, amikor pedig már a sógorasszonyom is tudja, hogy ezek
  egyaránt hatékonyak a rák, az influenza és az infláció ellen. Nos,
  elengedhetetlen feltétel, hogy valamely vegyianyagról, amelyet majd
  élő embernek akarunk beadni, pontosan tudjuk: hogyan működik. Az
  olyasfajta állítások, magyarázkodások, hogy az új szer "stimulálja a
  testnedvek képződését", vagy "serkenti az immunrendszer működését",
  önmagukban teljességgel értéktelenek. Atomról-atomra,
  molekuláról-molekulára, vegyületről-vegyületre nyomon kell követni a
  gyógyszer útját az élő szervezetben. Magyarán: fel kell tárni a
  hatásmechanizmusát.
  Ezt azért mondom el, nehogy megtévesszem az Olvasót. Amikor én
  fázisátvitelre, dielektromos effektusra és egyebekre hivatkozom, alig
  fejezem ki magam pontosabban, mint a csodadoktor, amikor azt állítja,
  hogy készítménye serkenti a testnedveket. Legfeljebb annyi a
  különbség, hogy mi az állatkísérleteken már túljutottunk (a Szerkesztő
  és néhány tucat önként vállalkozó audiofil játszotta a tengerimalac
  szerepét); azt is tudjuk, hogy az általunk ajánlott szer ártalmatlan
  az egészségre, azonkívül gyakorlatilag ingyen van - mindenesetre
  sokkal olcsóbb, mint bármely eddig ismert orvosság. Ámde a
  légvezetékes rendszer hatásmechanizmusáról halvány fogalmunk sincs.
  Őszintén szólva, nem is hiszem, hogy a kábelek elméletét valaha is ki
  fogják dolgozni ilyen mélységig. Nem mintha kételkednék benne, hogy a
  kábelekben nagyonis racionális, egy cseppet sem misztikus,
  fizikailag-matematikailag pontosan leírható folyamatok játszódnak le.
  Nem, én abban kételkedem, hogy a tudományos felkészültségű kutatók
  valaha is figyelemre méltatják ezt a piszlicsár ügyet: a
  hifi-kábelezést. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz.
  Profi hangtechnika. Sajnos, túl kicsik vagyunk mi a
  hangmérnököknek is. De nekik már joggal tehetünk szemrehányást. Az
  eszem áll meg! ennyire alapvető dolgokra 3 évtizednyi sztereózás után
  nekünk, laikusoknak kell ráébrednünk?!
  A stúdiótechnika és a High Fidelity természetesen nem egy és
  ugyanaz a terület, de igen szorosan átfedik egymást. A hifista is jól
  teszi, ha legalább érdeklődést mutat a stúdiótechnika iránt, habár
  semmiképpen sem muszáj értenie hozzá. A hangmérnöknek viszont
  kutyakötelessége, hogy áttekintéssel bírjon a High Fidelityről; hogy a
  fenébe ne! hiszen munkájának eredményét kizárólag a High Fidelityn
  keresztül lehet elbírálni! A hangmérnöknek jobban kellene értenie a
  High Fidelityhez, mint az audiofileknek. Valahányszor a High
  Fidelityben olyan jelenség bukkan fel, amely a stúdiótechnikai
  ismeretanyagból hiányzik, vagy pláne még ellent is mond annak, minden
  valamirevaló hangmesternek azt kéne éreznie, hogy őt most blamálják.
  Hál'istennek, a hangmérnökök annyira jó egészségnek örvendenek, hogy
  lelki egyensúlyukat, szellemi emésztésüket a legkevésbé sem zavarja
  meg a hifisták kárálása.
  Mégis, kötelességem nyomatékosan felhívni a figyelmüket, hogy ha a
  kábelek tényleg úgy viselkednek, ahogy én hiszem és tapasztalom, akkor
  ez beláthatatlan következtetéseket enged meg a profi hangtechnikát
  illetően. Ismerem a stúdiótechnikai (házon belüli és házon kívüli)
  körülményeket, és nagyon is megértem, hogy miért használnak a
  stúdióemberek olyan kábeleket, amilyeneket használnak. De legalább
  gondolkodnának el a dolgon! Hiszen a legcsekélyebb minőségjavulás,
  amelyet a stúdióban elérnek, azonnal és mindenki számára auditív
  nyereséget hoz. Mert ha létezik olyasmi, hogy "leggyengébb láncszem",
  a modern hifinek valószínűleg a stúdiótechnika a leggyengébb
  láncszeme!
  Konstruktőrök. Viszont az is igaz, hogy a stúdióban nem lehet
  annyira tönkretenni a hangminőséget, hogy otthonunkban a jobb
  készülékek szebben ne szólnának a rosszabb készülékeknél. A
  legdrasztikusabb példa: egy-egy klasszis elektroncsöves erősítő,
  amelynek erényeit még azokról a hanglemezekről is érezni lehet,
  amelyek műsorát IC-s keverőasztalok és limiterek és kompresszorok
  közbeiktatásával vették fel. Mindenképpen érdemes tehát szebb hangú
  készülékeket fabrikálni. Ebben a konstruktőrök is hisznek.
  Márpedig ha hisznek benne, akkor nekik meg azon kell
  elgondolkodniuk, hogy: mit csinál a Kábelhüllő, amikor az egyik
  készüléktől éppen eljutott a másikig? Tehát mit csinál? Megmondom én:
  tekereg tovább, a készüléken belül! Az erősítők, magnók, rádiók
  voltaképpen másból sem állnak, mint kábelekből, amelyek közé itt-ott
  alkatrészek iktatódnak! Ezekre a kábelekre talán nem vonatkozik, amit
  az összekötőkábelekről mondtunk?! Tíz-tizenkét centi
  sodrott-szigetelt-árnyékolt vezeték a trafó és a Phono bemenet között
  ártalmas - de ugyanez a tíz-tizenként centi kábel a Phono bemenet
  csatlakozója és a nyomtatott áramköri lap között már ártalmatlan?!
  És ha már a NYÁK-nál tartunk (de jó neve van, az embernek összefut
  a nyál a szájában), a NYÁK vajon miféle kábeltípust testesít meg?
  Nézzük csak: a NYÁK kábelezése kétségtelenül csak "egyeres", és az
  egyik irányban lehelletvékony, ámde a másik irányban meglehetős
  kiterjedése van - ez a konfiguráció legalábbis gyanús. Aztán meg ami a
  szigetelést, pontosabban a dielektromos hatást illeti: a NYÁK egyik
  oldala, vagyis 50 százaléka egy vastag műanyaglapra ragad, a másik
  lapja meg gyakran le van lakkozva... Van azonban előnye is a NYÁK-nak.
  Az elektromos alkatrészek, ahogy én látom őket, pókszabásúak: apró
  test, hosszú lábakkal. Ezeket a lábakat 3-4 centi hosszú, egyeres, de
  viszonylag vastag kábelnek tekinthetjük. Namármost, a NYÁK-ba szorosan
  "be kell ültetni" az alkatrészeket, és ehhez le kell amputálni a lábuk
  egy részét. Amit elvesztettünk a réven, behoztuk a vámon?
  Végül az építőelemekről. A tranzisztor csodálatos dolog, az
  integrált áramkör még csodálatosabb: ezernyi áramköri elem egy mákszem
  belsejében. Ezeket vajon nem zavarja egymás erőtere? Emlékezzünk csak
  a régimódi, elavult elektroncsőre: abban bizony még szemmel is nyomon
  lehetett követni az elektromos jel útját. Vagyis az "építőelemek" és a
  "vezetékek" mindig elegendő távolságra voltak egymástól...
  High Fidelity. Ha valaki le akarna torkolni, azt mondaná nekem:
  "Úgy beszélsz, mintha a kábelek fontosabbak volnának az egész
  hifi-berendezésnél". És akkor én belemennék a játékba, és azt
  mondanám: "Számoljunk.
  Állítsunk össze egy 1000 dolláros hifi-láncot, a hagyományos
  módon. Utána pedig installáljuk úgy, ahogy kell: megfelelő
  állványokon, megfelelő kábelekkel - és úgy fog szólni, mint egy 4000
  dolláros berendezés! Mely pénzből most ugyebár 25% esik a gépekre, 75%
  pedig az állványokra és kábelekre!". Könnyű észrevenni a csalást (a
  High Fidelityben a hangminőség csak lassan, az ár viszont rohamosan
  emelkedik) - de azért elgondolkodtató ötlet, nemde? Persze, nem
  mindenkinek van 1000 dollárja hifire. És hogy a légvezeték mire képes
  az olcsóbb berendezésekben - az Orionokban, Videotonokban, Unitrákban
  -, most még nem tudom megmondani. Dehát arra való a toll (pardon:
  írógép), hogy levelet írjanak vele; és arra való a Hangszerviz, hogy
  ott beszámoljunk az Olvasó tapasztalatairól.
  Tekintve, hogy a kábelhüllő - bizonyos körülmények között - még
  1-2 centiméteres szakaszon is éreztetheti hatását, nem leszek
  meglepve, ha kiderül, hogy a csatlakozódugók és hüvelyek kifejezetten
  ártalmasak a hangképre, tehát a legjobb lenne mindenütt forrasztani.
  De ha már dugókkal csatlakoztatjuk a drótot, akkor sejtésem szerint az
  ötpólusú csatlakozó, jobban fog szólni az RCA-rendszerűnél! Az
  utóbbiban ugyanis általában vastag fémcsövön fut a jel, az ötpólusú
  csatlakozóban pedig vékonyabb fémrudacskákon.
  Nyilvánvaló, hogy a légvezetékes kábelezés egyelőre nem más, mint
  egy kísérleti szituáció. A vékony dróttal nehéz bánni, a szigeteletlen
  hangszóróvezeték pedig még veszélyes is. Csaknem mindenki meg fog
  alkudni valahol és valahogyan. De már az a tény, hogy magunk
  választhatjuk meg a számunkra leginkább elfogadható kompromisszumot,
  már ez is hihetetlen mértékben kitágítja horizontunkat. A
  hifi-berendezések eltérő felépítésűek (egyik helyen MM, a másik helyen
  MC+trafó; egyik helyen receiver, a másik helyen
  korrektor+előerősítő+tuner+végfok stb.), és a legkülönbözőbb módokon
  helyezkednek el a lakószobában,tehát mindenkinek magának kell
  eljátszania a drótokkal.
  Ha abból indulunk ki, hogy a lemezjátszót - az akusztikai
  visszahatás miatt - lehetőleg messzire kell rakni a hangsugárzótól,
  akkor figyelmet érdemel a következő megoldás. A lemezjátszóhoz egészen
  közel visszük a trafót és az előerősítőt, a hangsugárzóhoz pedig a
  teljesítményfokozatot, és akkor csupán az előerősítő és a
  teljesítményerősítő közötti szakaszt kell hosszan vezetni, egy
  viszonylag szűk kábelalagútban. Mert ha ellenkezőleg: a
  hangszórókábelt futtatjuk hosszan, annak sokkal kövérebb alagutat kell
  építeni.
  A kábelek hosszára és vastagságára adott becsléseimet nyilván a
  szokványos rézdrótra kell vonatkoztatni - én csak ilyet használtam.
  Léteznek azonban olyan vezetékek, amelyeknek - állítólag - előnyösebb
  tulajdonságaik vannak (LC-OFC réz és ezüst).
  Szükségünk is lesz ezekre a speciális anyagokra, ha egyszer
  áttérünk a multikábelezésre! A 776 olvasói tudják, mit értünk ezen az
  eljáráson: a hangsugárzóknak minden egyes hangszóróját önállóan
  csatlakoztatjuk a teljesítményerősítő kimenetére. Ez már önmagában is
  előnyös, de még azt is megtehetjük, hogy mindegyik hangszóróhoz
  megkeressük a hozzá leginkább illő kábelt. Akik kipróbálták, csodákat
  mesélnek a multikábelezésről (csak jussak túl ezen a lapzártán, magam
  is megpróbálkozom vele!). Persze, a multihüllő - ha légvezetékes - még
  kellemetlenebbül fog tekergőzni, mint a szimpla hüllő: kétutas
  rendszerben dobozonként 4 drót, háromutasban dobozonként 6 drót,
  sztereóban pedig nem kevesebb, mint 12 drót.
  Igaz, hogy ebben már benne van a teljes hüllő: a fejétől a farkáig
  és vissza.

  Darvas László

  

  A kígyó mint az örökkévalóság jelképe a hindu világképben (európai
  interpretáció, Bettman-Archívum)

Új hozzászólás Aktív témák