Új hozzászólás Aktív témák

• #58664 Viszlát addikt Realradical #58658

  Új Válasz 2015-01-18 01:47:53 #58664

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Viszlát

  addikt

  válasz Realradical #58658 üzenetére

  Hát jó, természetesen erősen szubjektív vélemény következik.

  A Birdman az én értelmezésemben egy - ha nem is szigorúan véve - kamaradráma, ami alapvetően színpadi műfaj, ezért ritkák is a próbálkozások, nagy részük nem is sikerül túl jól. De még a jobban sikerültekkel is - mint például a The Sunset Limited - több szempontból gondjaim vannak. A legfőbb az az érzékelhető tétovázó topogás, hogy most akkor készítsünk filmfelvételt egy hagyományos értelemben vett kamaradrámáról, vagy készítsünk egy filmet ami hasonlít a színpadon láthatóakhoz. A másik zavaró probléma a folytonosság megoldása egy egészen más struktúrális környezetben mint a színház, nincsenek felvonások, a közbeiktatható betéteket pedig nagyon nehéz úgy megoldani, hogy ne legyen stílusidegen, ezért nem is nagyon szokott sikerülni. De valahogy csak meg kell oldani a tagoltságot, a példaként említett filmben ilyen lett volna a főzés és a folyamatos távozási szándék White részéről, de nagyon erőltetett és nehézkes, majd egy idő után kifejezetten kínosak voltak már Black izzadtságszagú visszatartási próbálkozásai. Én kedvelem ezt a műfajt, de az utóbbi időben nem láttam igazán jó megvalósítást, a 12 Angry Men meg már lassan 60 éves film, de a Phone Booth is már több mint egy évtizede jött ki.

  Amiben a Birdman óriásit húz számomra, az az, hogy egy parádésan elegáns húzással megoldja az egész problémáját a megfilmesített kamaradráma műfajnak. Egy olyan - mondhatni végtelenül egyszerű - megoldással, amilyen kapcsán az ember a térdére csap és rácsodálkozik, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe, annyira kézenfekvő, de ugye pont ettől zseniális a dolog, mert mégsem jut mindenkinek eszébe. Hogy egyértelmű legyen mire gondolok: kamaradráma a kamaradrámában. De nem álltak meg itt a készítők, mert számomra lenyűgöző könnyedséggel váltanak egyikből a másikba (remek vágással és stabil tempójú, pillanatra sem megtorpanó történetvezetéssel), miközben az általad kitekintésnek titulált elemek több rétegben rakódnak egymásra, mesterien összefűzve a szereplők múltját és jelenét, a színdarab mondanivalóját, a színdarab és a körülmények változásán keresztül visszamutatva a színészek saját jellemére, újabb és újabb információkat adva nekünk a karakterekről, motívációikról. Amikor azt írtam az értékelésemben, hogy sosem láttam még ehhez fogható filmet, akkor nagyjából erre gondoltam, mert véleményem szerint a Birdman új műfajt teremtett, nem adaptált egy színpadra írt kamaradrámát, nem próbálta meg leutánozni a színpadias elemeket, hanem fogott egy rakat színházi és filmes elemet és összegyúrta egy iszonyat jól működő egyveleggé. Ha például magad elé idézed az első preview utáni részt, amikor is körülbelül 20 másodpercig bámulod az üres öltözői folyósót, miközben csak a háttérzajokból lehet következtetni a történésekre, ez egy klasszikusan akciófilmekben jellemző rendezői fogás, vagy még nyitójeleneteknél szokott előfordulni más műfajokban, így első blikkre mondhatnánk, hogy stílusidegen eszköz, mégis remekül illeszkedik az egészbe és mire megjelenik Keaton, lelkileg és pszichésen is előkészíti a nézőt a következő jelenetre.

  Egy szó mint száz, számomra tökéletesen kicentizve feszegették a határokat a készítők és attól igazán elismerésre méltó az alkotás, hogy ettől nem lett keszekusza. A történet mondható egyszerűnek vagy semmi meglepőnek, de az ilyen filmek sosem a történetük miatt jók/rosszak, sokkal inkább a megvalósítás, a párbeszédek/monológok teszik, tehetik jóvá. És ezek a Birdman-ben hibátlanok, amihez bizony kell a kiemelkedő színészi teljesítmény. Bár te azt írod, hogy semmi különös, csak ami elvárható, én személy szerint nem láttam Keatontól még csak megközelítőt sem, nem is nagyon volt még ilyen szerepe, többnyire ugye romantikus komédiák és akciófilmek jutottak neki. Azt gondolom, hogy pontosan ugyanúgy ahogy Riggannek, neki is baromi nagy bátorság kellett, hogy belevágjon és nagyon jól csinálta. De Nortontól sem láttam ennyire jó játékot már nagyon régóta. Ráadásul remekül illeszkednek egymáshoz, az összes közös jelenetük a beszarás kategória nálam, persze nyilván nem példanélküli az ehhez hasonló dinamika két színész között, de nem is túl gyakori, főleg úgy, hogy nem romantikus kapcsolat van közöttük.

  De egyébként nem csak a színészek voltak nagyon jók, például a zene beleszövését is nagyon eltalálták ezzel a minimalista megközelítéssel. Kamaradrámákra egyáltalán nem jellemző a zenei aláfestés, nem is illik hozzá, úgyhogy ismételten egy remek példa arra, hogy kicsit feszegetve a határokat, mennyire fontos eleme lett a filmnek, eszméletlen dinamikát adva a jeleneteknek, nekem nagyon-nagyon bejött. Vagy a másik megoldás ami szintén abszolút nem jellemző, az a képzeletbeli karakter ilyetén megszólaltatása, ebben a filmben mégis szuperül működött. Mit szuperül, amikor először megszólalt, beleremegett alattam a szék és beleborzongtam egyszerűen, egy pillanat alatt átérezve ennek a hangnak a súlyát és erejét, megértve, hogy teljes képtelenség egy ilyen hangot figyelmen kívül hagyni, hiába a józan ész és a realitás.

  Lassan befejezem, mert oldalakat tudnék még írni, de már így is nagyon hosszú lett. Még annyit azért muszáj leírnom, hogy különösen tetszett az, hogy végre a trailerben nem lőtték el a filmet, sőt. Néhány általam kulcsjelenetnek vélt momentum az előzetesből a filmben kikeredve egészen mást jelentett, mint azt a trailer alapján gondoltam. Ritka az ilyen mint a fehér holló és egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül volt így.

  [ Módosította: Karma ]

  "How a government taxes its citizens is a direct declaration of a country's values."

Új hozzászólás Aktív témák