Az IT ipar egyik legnagyobb problémájának tekinthető az állandó csodavárás. Az informatika legkülönfélébb területei fordultak zsákutcába és tartanak egy olyan fal felé, ahonnan már nincs lehetőség további fejlődésre. Persze az iparág az ominózus falak kitolására elképesztő mennyiségű pénzt mozgósít, de ezzel csak az elkerülhetetlen lesz késleltetve. Ezernyi ilyen problémája van a piacnak, mint például a központi processzorok korlátozott skálázhatósága vagy esetleg a különböző alkalmazásprogramozási interfészek elavultsága, de ami mindenkinek szembeötlő az az elérhető üzemidő fejlődésének kvázi hiánya.
Kétségtelen tény, hogy az akkumulátortechnológiák állnak a legközelebb a további fejlődést ellehetetlenítő falhoz, és a piac régóta várja a bejelentett csodaakkumulátorokat, amelyek egycsapásra megoldanák a gondokat. Ezek azonban még közel sincsenek olyan szinten, hogy kereskedelemben bevethetők legyenek, és ki tudja, hogy mikor következik be egy áttörés erre vonatkozóan. A Microsoft pontosan emiatt úgy döntött, hogy az akkumulátorok szempontjából nem vár tovább, így a gondokat nagyrészt szoftveres úton próbálnák meg kezelni.
A vállalat koncepciója a jelenben a ténylegesen elérhető technológiák hasznosítása úgy, hogy a végeredményben jobb üzemidő legyen elérhető. Ehhez a kutatást végző csoport szerint egyrészt olyan akkumulátor szükséges, amely több eltérő akkumulátor technológiát használ. Technikai értelemben ez egy nagy akkumulátor helyett több kisebb, eltérő elven működő akkumulátort jelentene egy mobil gépben. Ezeket a kisebb akkumulátorokat különböző feladatokra lehetne optimalizálni, így az adott munkafolyamat mindig azt az akkumulátort terhelné, amely a hasonló munkafolyamatok végrehajtására lett optimalizálva. Ezzel a beépíthető akkumulátor vagy akkumulátorok kapacitása ugyan nem nő meg, de az elérhető kapacitás okosabban lenne felhasználva.
Az üzemidő növelését kutató csapat (forrás: Microsoft Blog)
A hardveres oldala a dolognak viszonylag egyszerű, és a problémát tulajdonképpen nem is ez jelenti, hanem a szoftver. Utóbbinak kell ugyanis eldöntenie, hogy az adott munkafolyamat melyik akkumulátort terhelje. Egyrészt szükséges az egész csomag kezelése az operációs rendszer oldalán, és bizonyos jellemzően használt munkafolyamatok terhelése még jól ki is tesztelhetők, tehát előre lehet profilokat készíteni, hogy az adott gép dokumentumszerkesztéshez vagy videolejátszáshoz melyik akkumulátort használja. Eddig a pontig viszonylag egyszerű a rendszer, de sajnos ott van az a bizonyos ismeretlen tényező. A programok jó részét az operációs rendszer akkor sem fogja majd felismerni, és ilyenkor nem tud majd optimálisan dönteni. Persze a profilok az internetre kötött eszközök világában lényegében folyamatosan frissíthetők, de teljes megoldást ezt sem nyújtana, illetve szinte minden felhasználónak vannak olyan egyedi szokásai, amelyekre nehéz előre konfigurálni egy operációs rendszert.
Ennek a kezelésére a Microsoft gépi tanulást vezetne be az operációs rendszeren belül. Ez abból állna, hogy a számítógép folyamatosan elemezné a felhasználó szokásait, annak érdekében, hogy később jobb döntést hozzon, amikor kiválasztja az adott feladathoz leghatékonyabban használható akkumulátort.
A gép tanulás ötlete nem rossz, de egyben vannak hátrányai, mivel komolyabb terhelésről is lehet szó. Mivel ez a rendszer nagyrészt mátrixszorzásból állna, így logikus, hogy az integrált grafikus vezérlő végezze a kiértékelést, de a mai GPU-architektúrák egy része még nem tekinthető hatékony multitaszk konstrukciónak, így egy állandó elemzést futtatni rajtuk nem célszerű, mivel a legkisebb terhelés is radikálisan csökkentené az elérhető teljesítményszintet.
Mindent összevetve a Microsoft koncepciója működőképes lehet, és tulajdonképpen garantált, hogy hamarabb kiadható egy mobil gép egy ilyen konstrukcióra, mint valamelyik csodaakkumulátorra.
