MMC (rövid) történelem
Az MMC, avagy a MultiMediaCard memóriakártya alapjait még 1997-ben fektette le a SanDisk és a Siemens; a Toshiba NAND flashmemóriájára építettek olyan megoldásokat, amelyek előnye elsősorban a kis méret volt. Az MMC-vel ma már nem találkozhatunk sűrűn, mivel 1999-ben, tehát két évvel később, az MMC mintegy továbbfejlesztéseként a DRM-et és az SDMI szabványokat, valamint a nagyobb memóriasűrűséget is támogató SD, azaz a Secure Digital memóriakártya került inkább előtérbe, aminek születésénél szintén a SanDisk és a Toshiba bábáskodott, karöltve a Matsushitával. Ennek ellenére az SD-vel sokszor kompatibilis MMC (fordítva ez a kompatibilitási viszony nem áll fenn) nem tűnt el azonnal, sőt ebből is születtek különféle formátumok (például a microSD mintájára volt MMCmicro is) de az idők folyamán az SD lett a domináns formátum, az MMC-ért felelős MultiMediaCard Association (MMCA) pedig beolvadt a JEDEC-be, mely az e-MMC fejlesztését tovább folytatta.
Az eMMC
Az Embedded MultiMediaCard, melyet szoktak eMMC, e-MMC, e.MMC formában is jelölni, a beágyazott MMC-t jelenti, tehát a korábbiakkal ellentétben egy integrált, nem eltávolítható, nem csereberélhető kártyaformátumú tárolóval van dolgunk. Lényegében az eMMC egyetlen BGA tokozású lapka fixen az alaplapra vagy SoC-ra forrasztva, mely egy komplett adattárolási megoldást kínál kompakt méretben alacsony fogyasztási mutatók mellett.
A Toshiba 24 nm-es eMMC chipje
Ezen tulajdonságai miatt előszeretettel használják mobil termékekben, így okostelefonokban, tabletekben, e-könyv-olvasókban, hordozható médialejátszókban stb. A fentebb felsorolt előnyös tulajdonságokat az eMMC úgy valósítja meg, hogy az említett BGA chipben kap helyet a NAND tároló és a vezérlő áramkör is, mely minden menedzsmenttel kapcsolatosan felmerülő feladatot (ECC hibajavítás, wear leveling stb) képes ellátni. Ennek köszönhetően nem kell külön "külső" vezérlőt használni, ami további helyet foglalna el, így kis helyen történő használata a legtöbb esetben nem lenne kivitelezhető, vagyis ezek a feladatok szoftveres úton a központi processzort terhelnék, mely szintén nem túl hatékony megoldás.
Az eMMC nagy előnye a felsoroltakon kívül illetve azokból fakadóan, hogy úgynevezett "drop in" kompatibilitást valósít meg. A gyártónak egy adott eszközön csak a megfelelő interfészt és a lapka számára szükséges helyet kell biztosítania, ami jóval kevesebb tervezést és végeredményben kisebb költséget eredményez, mindemellett nem kell megbirkózniuk a gyártóspecifikus megoldásokkal sem. Persze a sok előny mellett hátrányok is vannak, például az aszinkron működés, a 8 bites párhuzamos interfész, a half-duplex adatátvitel, melyek alapvetően az MMC architektúrájából fakadnak, így ezek kiküszöbölése nem lehetséges a kompatibilitás megőrzése mellett. Bár az elméleti maximális lineáris adatátviteli teljesítményt az újabb szabványokkal sikerült feljebb tornázni, az eMMC képességei határait feszegeti, így pár éven belül egy másik tárolószabvány, az UFS lehet az utódja.
Az eMMC szabvány (jelenleg a 4.41-es változat az elterjedt) és az UFS
