Meseszerű kezdetek

Pár órával korábban az Intel hivatalosan is elismerte a Kaby Lake-G platform létezését, amiről már egy ideje igen sok pletyka terjengett. Ez az a rendszer, ahol a vállalat a processzorral egy tokozásba helyez egy AMD Radeon grafikus vezérlőt, de a koncepciót tegnapi hírünkben már részleteztük, így nem ismételjük meg újból.

Sokkal érdekesebb a termék visszhangja. A külföldi fórumokon volt, aki még a hivatalos bejelentés hatására sem hitte el, és valószínűbbnek tartotta, hogy feltörték az Intel szerverét, így külső beavatkozással készült egy hamis közlemény. A Kaby Lake-G viszont igaz, tényleg létezik, nem a vicces kedvű hackerek műve, viszont azóta is csak gyártják a felhasználók a magyarázatokat, mert teljesen logikátlannak tűnik az Intel lépése. Ebből a szempontból az AMD könnyebben megérthető, mivel az Intel lényegében ugyanolyan megrendelő számukra, mint bármelyik OEM partnerük. Kértek egy lapkát, erre az AMD Semi-Custom részlege adott egy ajánlatot, és azt az Intel elfogadta. A motiváció innentől kezdve a partner kiszolgálása, és ezzel együtt a pénzszerzés. Nem más kapcsolat ez, mint amit a Sony vagy a Microsoft konzolokra vonatkozóan kötött a cég.

Az Intel viszont tényleg sokkal nehezebben érthető meg, de van logikus magyarázat a lépésre, aminek a gyökerei viszonylag régre nyúlnak vissza. Még a vállalat előző, legendássá vált elnök-vezérigazgatója, név szerint Paul Otellini figyelt fel arra, hogy a 2010 utáni érában meghatározó fontosságú lesz a grafikus vezérlő. Itt nem pont a teljesítményre kell gondolni, hanem leginkább a különböző multimédiás dolgokra, de persze a játékosok sem lényegtelenek. Annak érdekében, hogy az Intel kényelmesen uralhassa a GPU-piacot, egy nagyon komoly terv készült, ami egyrészt az akkori, meglehetősen szerény képességekkel megáldott rendszer teljesítményének a drasztikus növelését is célul tűzte ki. A Clarkdale kódnevű fejlesztés volt az Intel belépője az integráció érájába, de az igazi áttörést a Sandy Bridge hozta meg, és ettől kezdve az Intel nem csak alibizett ezen a piacon, hanem komoly lépéseket tett a jobb rendszer kialakítása érdekében.

Paul Otellini arra is törekedett, hogy az iparág legnagyobb nagyágyúit felkarolja. Többek között ezért csábították el AMD-től Richard Huddy-t, aki kapott egy saját részleget. Ennek az volt a célja, hogy olyan grafikus technológiákat tegyen a fejlesztők elé, amit ki is használnak, és ami a leginkább megdöbbentő volt, hogy ezt sikeresen el is érték; emlékezhetünk az InstantAccess, illetve a PixelSync nevű újításokra, amelyek a Haswell lapkával érkeztek.

Az Intel IGP-k látványos fejlődése 2013-ig (a 3DMark 2006 alapján)

Eddig a pontig volt minden meseszerű. Az Intel vezetősége láthatta, hogy működik a stratégia, hiszen konkrétan meggyőztek több játékfejlesztőt is, hogy exkluzívan Intel IGP-n futó effekteket rakjanak az egyes játékokba, és még a hardvereik képességei is komolyan fejlődnek. A csoda a 2013-as esztendő közepéig tartott. Utána történt meg az, hogy a cég más irányt választott, és elvették a támogatást a fent említett részlegtől, majd az ott dolgozó emberek lassan ki is léptek, többek között Richard Huddy is visszatalált az AMD-hez.

Az egész döntés hátterében a pont 2013 közepén kinevezett új elnök-vezérigazgató, Brian Krzanich állhatott, aki leginkább új piacokat keresett a cégnek, és stratégiailag nem tartotta annyira fontos tényezőnek az Intel grafikus vezérlők minőségét. Ebben talán még logika is volt, hiszen a vállalat jobb és rosszabb konstrukciók mellett is ugyanúgy képes hozni a 70% körüli piaci részesedést, tehát effektíve a minőségi mérce nagymértékű emeléséhez szükséges befektetés nincs arányban azzal, amennyit ebből az eladásoknál ki lehet nyerni. Ilyen szempontból hatalmas különbség volt Brian Krzanich és Paul Otellini között, utóbbi ugyanis nem csak a fejlesztések közvetlen hatásait nézte, hanem a piacra gyakorolt közvetett tényezőket is, figyelembe véve a kedvezőtlen és kedvező impulzusokat, még akkor is, ha ezek esetleg csak évek múlva következnek, illetve következtek be. Brian Krzanich ezzel szemben sokkal inkább a végletek embere, és rendkívüli módon ragaszkodik a közvetlen piaci tényezők elemzéséhez, ugyanis ezeket figyelembe véve kockázatmentesebb projektek születhetnek. Amíg tehát Paul Otellini vezetése alatt az Intelnek volt mersze az egyes új PC-s lapkákban kipróbálni olyan újdonságokat, melyeknek a közvetlen piaci hatása nem volt jelentős, addig Brian Krzanich sokkal inkább a befektetők által elvárt kötelező minimum kockázatmentes teljesítésére törekszik.

Új főnök, új irányok

Brian Krzanich habitusáról sok mindent elmond a nyomtatott Canard PC év elejei száma, ami érdekes dolgokat mesél el az Intel elmúlt pár éves működéséről. Többek között azt is, hogy anno David Perlmutter is pályázott Paul Otellini székére, de az aktuális elnök-vezérigazgató személyéből már tudhatjuk, hogy sikertelenül (rossz nyelvek szerint az volt a veszte, hogy nem az Egyesült Államokban, hanem Izraelben született). Ennek ellenére Krzanich első intézkedése Perlmutter elbocsátása volt, ami nagy jelentőséggel bírt, ugyanis az új vezető ezzel akart magának tekintélyt szerezni, és üzenni mindenkinek, hogy aki nem ért vele egyet, az ugyanígy fog járni. Ez első körben nem vált be, ugyanis többen felszólaltak Perlmutter elküldése ellen, amire Krzanich újabb elbocsátásokkal reagált. Ezután már volt aki önként lépett ki, mert nem értettek egyet az Intel új szellemiségével. Sajnos a cég Krzanich vezetése alatt olyan magas beosztású szakembereket vesztett, mint Renee James, Joel Emer, Rani Borkar, Kirk Skaugen, Keshavan Tiruvallur, Doug Davis, Andrew Lauritzen és François Piednoël. Eredetileg még Belli Kuttanna is kilépett, de később visszatért.

A legnagyobb probléma azonban Justin Rattner elvesztése volt, akit Brian Krzanich saját magával pótolt. Ezzel lényegében teljhatalmat szerzett, ugyanis már nem csak a céget irányította, hanem a részlegek vezetőit is, száz százalékban saját kézbe véve a stratégia és a terméktervek meghatározását. Bár ez nem hangzik túl nagy gondnak, de jellemzően azért van a nagyvállalatoknál külön vezetője a részlegeknek, mert a tervek menedzselése rendkívül komoly feladat, és egy bizonyos szintű ellenőrzés sem árt az aktuális elnök-vezérigazgató részéről, konkrét viták mellett biztosítva a megfelelő döntések meghozatalát. Az általában sosem vezet jóra, ha a stratégiákat meghatározó embert nem ellenőrzi senki. Bár rosszat minden bizonnyal nem akar, de az ember természetéből adódóan hajlamos a hibára, és ezeket a viták kiszűrik.

Brian Krzanich

Még példát sem nehéz keresni, ugyanis Brian Krzanich a teljhatalom megszerzése után szabadon dönthetett különböző fejlesztések sorsáról. A Canard PC korábbi nyomtatott száma szerint leállított projekteket, majd pár héttel később újraindította azokat, majd megint leállított néhányat. És itt jön képbe az ellenőrzés. Mivel Krzanich felettese saját maga volt, így nem volt kivel vitáznia arról, hogy az adott projektet megéri-e leállítani, vagy várjon még a cég ezzel.

Ennél is nagyobb gondot jelentett azonban a gyártás. Az Intel rendkívül nehezen vezette be a 14 nm-es node-ot, pedig az évtized elején nagyon is egyértelműek voltak Paul Otellini tervei. Akkor a vállalat még 2016 végére datálta a 10 nm-es eljárás elérhetőségét, ráadásul EUV litográfiával. A cég azzal számolt, hogy az igazi nehézséget a 14 nm-es node fogja jelenteni, utána már egyszerűbb dolguk lesz. Ennek megfelelően készültek a tervek is, vagyis a Cannon Lake kódnevű fejlesztésnek valamikor az előző év végén kellett volna érkeznie. Ezzel szemben a valóság ma az, hogy a Cannon Lake leghamarabb egy év múlva lesz bevethető, ami bő két éves csúszás, és a 10 nm-es node-dal legalább annyi gond van, mint a korábbi 14 nm-sel, ha nem több. Az EUV litográfia is egy távoli álomnak tűnik, ami leginkább a következő évtizedben fog megvalósulni.

Drágán jött megváltó

Sajnos nyoma sincs már az extrém tempót diktáló tick-tock stratégiának sem, ami mostanra leginkább egy tick-tock-tock-tock módszernek tűnik, nem véletlen, hogy az Intel ezt az üzenetet nem is nagyon erőlteti. Sőt, mostanság azon kell gondolkodni, hogy miképp magyarázzák el a piacnak, hogy nincsenek gyártástechnológiai lemaradásban, holott évtizedeken át azt a végtelenül egyszerű üzenetet adták át, hogy a nanométer előtti kisebb szám a jobb.

A fentiek mellett azonban történt pozitív változás is az Intel elmúlt éveiben, ugyanis Brian Krzanich 2015-ben rájött arra, hogy egyedül nem képes elvezetni ezt a vállalatot, így kénytelen volt egy 25 millió dolláros összértékű ajánlatot tenni Dr. Venkata M. Renduchintala számára, hogy hagyja ott a Qualcommot az Intel kedvéért. Ilyet a cég korábban nem csinált, ugyanis az Intel mindig belülről kereste meg a megfelelő embereket a vezetői pozíciókra, de most komoly szakemberre volt szükség, aki helyre tudja hozni az addig okozott károkat. Renduchintala a kliens és az IoT üzletág kapta meg, és mellette még vezeti az rendszerek architektúrájáért felelős csoportot. Ez egy újonnan létrehozott részleg az Intelen belül, ami magába foglalja a PC-t, a mobil megoldásokat, illetve az IoT-t.

Dr. Venkata M. Renduchintala

A híresztelések szerint a Kaby Lake-G platform Renduchintala ötlete volt, ugyanis az Intel annyira elmaradt eredeti ütemtervétől, hogy képtelenek lettek volna 2018-ra egy saját megoldással előállni, holott a játékra szánt mobil gépek piaca növekszik, és kifejezetten zsíros szegmensről van szó. Nyilván az sem segítette az Intelt, hogy Brian Krzanich csúnyán leépítette a grafikus fejlesztésekkel foglalkozó részleget. Ezt Renduchintala szinte azonnal elkezdte újjáépíteni, de ennek leghamarabb 2020 után lesz fizikailag megfogható eredménye, addig viszont kell a termék, így az EMIB technológia birtokában kiértékelte az MCM lehetőségét. Ez nem ismeretlen az Intelnek, lévén a Clarkdale is ilyen volt, tehát az egész projektnél az volt a kérdés, hogy tudnak-e szerezni egy beszállítót a GPU-ra.

Igazából csak két fél jöhetett szóba, hiszen magát a rendszert a PC-be szánták, vagyis az volt a kérdés, hogy az AMD vagy az NVIDIA fog szállítani grafikus vezérlőt. A döntés gyorsan megszülethetett, ugyanis az NVIDIA nem foglalkozik ilyen kérésekkel. Nekik van egy komplett termékpalettájuk, és ha az Intel szeretne magának egy grafikus vezérlőt, akkor természetesen kiválaszthatják az egyiket és megkapják, ugyanakkor egyedi megoldást nem fognak tervezni senkinek. Ellenben licencelik az IP-jüket, viszont ez pont nem volt jó az Intelnek, mert nagyon időre kellett dolgozniuk, illetve meg kellett volna újítani az NVIDIA-val kötött korábbi megállapodásukat, amire valószínűleg a legkevésbé sem voltak hajlandók.

Az AMD ezzel szemben nem licencel, viszont bárkit kiszolgálnak, aki igényel egyedi lapkát. Ráadásul a Semi-Custom üzletágnak elég jó referenciái vannak a Microsoft és a Sony új konzoljait figyelembe véve, tehát ezt a lehetőséget az Intel kis kockázatú opciónak tekinthette. Nem elhanyagolható módon az Apple is építhet a Kaby Lake-G platformra, bár a Santa Clara-i óriáscég ezt bizonyosan nem szeretné, mivel így az almás gépekben abszolút Radeon dominancia alakulhatna ki a grafikus vezérlő szempontjából, ami egy későbbi visszatérés szempontjából rendkívül hátrányosan érintené őket, ugyanis az Apple nagyrészt az AMD architektúrájához alakítaná a Metal API asztali kiegészítéseit, és a programok fejlesztésénél is a Radeonokat vennék figyelembe.

Kedvező még az is, hogy az AMD Semi-Custom divíziója igen megengedő a harmadik féltől származó IP-k integrálása szempontjából, ami elég hasznos dolog, ha az Intel saját kiegészítéseket is tervezett az egyedi Radeonba. Mindezek mellett az AMD és az Intel szellemisége a hardverek dokumentálására vonatkozóan igen hasonló, és ugyanúgy hisznek a szabad szoftverekben, így segítik ezek fejlődését.

Végeredményben azonban a Kaby Lake-G mindenképpen egy kényszerplatform. Számos korábban meghozott hibás döntés következménye, aminek nem kellene léteznie, ha az Intel tartani tudta volna a Paul Otellini által megszabott, évtized elejei ütemtervet, illetve nem épültek volna le a stratégiailag fontos részlegek. Biztató azonban Dr. Venkata M. Renduchintala fellépése. Már most látszik, hogy sokkal jobban érti a dolgát, mint Brian Krzanich, így gyorsan tudott váratlant húzni, amivel az Intel kellemes helyzetbe került a 2018-ra szánt, kifejezetten játékosoknak készülő notebookok szegmensében.

Renduchintala éleslátása már csak azért is lényeges, mert a Kaby Lake-G nélkül az Intel igen ramatyul állna. Ha egy notebookgyártó odamegy a céghez megkérdezni, hogy mivel készülnek a következő évre a gamer mobil gépek szempontjából, akkor mindent szeretne hallani, csak azt nem, hogy ugyanazzal, mint ma, de persze nagyobb számozással. A Kaby Lake-G-vel a kezükben viszont mondhatja az Intel azt is, hogy van egy nagyon érdekes, soha nem látott konstrukciójuk az igényelt területre, ami nagyobb akkumulátor beépítését teszi lehetővé, anélkül, hogy csökkenne a teljesítmény. Egy notebookgyártónak pont ez kell, a vezetőségi tagok szemgolyóin dollárjelek jelennek meg, és eufóriájuk csúcspontján nem fogják megkérdezni, hogy vajon új-e a processzor, mert a közölt adatok birtokában ez irrelevánssá vált.

Az igazán érdekes kérdés az, hogy mit hoz majd a jövő. Az Intel bizonyosan képes önállóan lefedni azt a területet, amihez most az AMD segítségét vették igénybe. A Kaby Lake-G ilyen szempontból egy töltelékplatform, mondhatni amíg nem lesz saját, addig jó ez is. Akár jöhet egy újabb generáció 2019-re, vagy egy még újabb 2020-ra. Ellenben a végső cél nem lehet más, mint egy későbbi, házon belüli fejlesztésű, nagy teljesítményű megoldás biztosítása valamikor a következő évtizedben. Az AMD addig egy eszköz kitölteni az űrt, és ez nekik is jól jön, hiszen pénzt és piacot nyernek az Intel által.

Abu85