Hullámvölgyek

Az AMD 1969-es megalapításától számítva nagyjából 1996-ig, azaz majd 30 évig az Intel által tervezett mikroarchitektúrákat finomította, emelte magasabb órajelre, gyártotta le, majd azokat riválisánál olcsóbban árusította. A 386-os processzoraikat nagyjából hat, a 486-osokat körülbelül négy, míg az első, már kvázi teljesen saját tervezésű K5-öt a konkurenciához képest durván csak 2 éves késéssel dobták piacra. Az AMD ez idő tájt, pontosabban valamikor közvetlenül az ezredforduló előtt a K7-es fejlesztésével felzárkózott az Intelhez, és az első Athlon processzorok már kiegyenlített küzdelemben állták a sarat a Pentium III-mal szemben. A millenniumi esztendőben tovább folytatódott a harc, ugyanis a két cég egymásnak dobálta a labdát, aminek többek között az 1 GHz-es álomhatár elérése volt a célja, mely épp az AMD-nek sikerült elsőként.

Az Athlon XP-vel tovább folytatódott a kiegyenlített küzdelem, hisz az ezen névre hallgató processzorok jól állták a sarat még az Intel időközben piacra dobott újabb Pentium 4-es modelljeivel szemben is. Utóbbi vállalat merőben új útra tért a negyedik Pentium generációval, ugyanis szinte teljesen szakítottak a Pentium Prótól a Pentium III-ig alkalmazott P6 mikroarchitektúrával, melynek helyét így az eredetileg 10 GHz-es órajelre hivatott Netburst vette át. A szóban forgó mikroarchitektúra végül évek múlva is csak az ambiciózus cél nagyjából harmadáig jutott, amivel gyakorlatilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Intel ekkor már tisztességtelen eszközökhöz is hozzányúlt, így kozmetikázott teszteredményeken felül egyes gyártóknak kenőpénzt adott, hogy ezért cserébe részben vagy teljesen mellőzzek az AMD processzorait.

Mindeközben az AMD a sikeres K7 útján tovább robogva 2003-ban piacra dobta az Athlon 64-et (K8), ami a processzor lapkájába integrált memóriavezérlőn felül az AMD64-gyel elhozta az x86-os utasításkészlet-architektúra kiegészített, 64 bites verzióját. Mindkét lépés mérföldkőnek bizonyult, hisz azóta – bő egy évtizede – szinte kivétel nélkül minden x86-os processzor tartalmazza az említett két fejlesztést. Mindez egyben azt is jelentette, hogy az Intel lényegében kénytelen volt mellőzni házon belüli, IA-64 névre elkeresztelt saját 64 bites megoldását, helyette pedig kvázi álnéven (EM64T, Intel 64) szégyenszemre átvenni a korábban évekig csupán őket másoló konkurens AMD x86-64 fejlesztését.

Az Intel végül közel 5 évig próbálta foltozgatni a Netburst mikroarchitektúrát, ami olykor több, olykor pedig kevesebb sikerrel ment. Akárhogy is volt, az AMD-t ezzel sem tudták maradéktalanul maguk mögé utasítani, hisz például időközben megjelent az Athlon 64 X2, mely az első natívan kétmagos x86-os processzornak számított a piacon, és így igen nagy sikert is aratott. Ez idő tájt olyan mértékű kereslet mutatkozott a cég processzoraira, amit egyetlen németországi félvezetőgyárával már csak nehezen tudott ellátni, így olykor hiánycikk volt az Athlon 64.

Az AMD lejtmenete 2006-ban kezdődött, amikor az Intel a Netburstöt teljesen kukázva előállt a korábbi P6 mikroarchitektúra által kitaposott ösvényre visszatérő Core 2-vel. Az új megoldás egyértelműen jobb volt a K8-nál, így még az integrált memóriavezérlő hiánya sem vetette vissza túlzottan. Eközben az AMD problémákba ütközött a 65 nanométeres gyártástechnológiájával, így amellett, hogy a csíkszélesség csökkentése ellenére sem tudták tovább növelni újabb processzoraik órajelét, még kissé emelni is kellett az újabb Brisbane magos modellek L2 cache késleltetését.

A probléma a 2007 végén befutott négymagos Phenom X4-eket (K10) sem kímélte, a processzorok ugyanis csak nagyon alacsony órajelekkel tudtak elrajtolni, amit csupán a több mint egy évvel később, 2009 legelején érkezett 45 nm-es Phenom II tudott kijavítani. Ugyanakkor mire mindez megtörtént, már befutott az Intel legújabb fejlesztése, a Nehalem, amivel az AMD ismét lépéshátrányba került, és ez gyakorlatilag azóta is így megy, ergo az Intel mindig az AMD előtt jár egy-két lépéssel.

Az AMD lett rosszabb, vagy az Intel jobb?

Az AMD egyik rákfenéje tehát a gyártástechnológia, ami a korábbi drezdai gyáruk megépítésével járó óriási kiadás mellett 2006 óta kisebb-nagyobb mértékben jó néhány termékük sikertelenségéért is felelős. Az egyes alacsonyabb csíkszélességű, újabb technológiák kifejlesztése egyre több pénzt emésztett fel, amit már képtelenek voltak finanszírozni. Emiatt végül 2009-ben kiszervezték, majd később teljesen értékesítették a félvezetőgyártást.

Az AMD különféle processzorait nagy részben azóta is az így létrejött GlobalFoundries gyártja, bár az időközben alaposan megnőtt vállalat lemaradása továbbra is számottevő az Intel technológiájával szemben, ami természetesen a piacra került termékekben is tükröződik. Mindeközben az Intel szinte töretlenül robog az egyre fejlettebb, alacsonyabb fogyasztást és nagyobb teljesítményt kínáló gyártástechnológiák felé, míg az AMD jobb híján kénytelen beérni kedvezőtlenebb megoldásokkal.

Egy szó mint száz, ahhoz, hogy az AMD bő nyolc esztendő után ismét az Intel elé tudjon keveredni, olyan mikroarchitektúrával kell előrukkolnia, ami lényegesen jobb a kékek aktuális megoldásánál, hisz csak így tudnák kompenzálni konkurensük gyártástechnológiai előnyét. Ez az AMD aktuális büdzséje mellett meglehetősen nehéz feladat lesz, hisz lényegesen kevesebből gazdálkodnak, mint gigászi ellenlábasuk. Nagy vonalakban nézzük meg a szóban forgó két vállalat, illetve még érdekesség gyanánt az NVIDIA egyes fontosabb számadatait!

A táblázatból könnyen leszűrhető, hogy az Intel és az AMD messze nem egy súlycsoport. Előbbi nagyjából tízszer nagyobb utóbbinál, így például K+F-re, tehát kutatásra és fejlesztésre lényegesen többet költhetnek, mint konkurensük, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy egyik cég sem csak és kizárólag processzorokkal foglalkozik, ergo ez az összeg mindkét félnél többfelé oszlik. Ennek ellenére az Intel mégis lényegesen több lehetőséggel rendelkezik amikor egy új mikroarchitektúra tervezéséről van szó, hisz a büdzsébe belefér akár több párhuzamos projekt futtatása is, melyek közül később csak a legígéretesebbet meghagyva kvázi biztosra mehetnek. Eközben az AMD kénytelen valamennyi kockázatot vállalni, ami végül vagy jól, vagy rosszul sül el. Amennyiben az AMD-NVIDIA viszonylatot vizsgáljuk, ott már sokkal kiegyenlítettebb a helyzet, aminek ismeretében talán már nem is csoda, hogy a két vállalat évek óta egymásnak adogatja a labdát, egyik sem tud nagyobb mértékben, hosszabb távon elhúzni a másiktól.

Mindezek tükrében az AMD-nek rendkívül nehéz, szinte már-már lehetetlen dolga lesz, ha meg akarják ismételni a 2000-es évek első felének sikereit azon egyszerű oknál fogva, hogy az x86-os processzorpiac mára gyakorlatilag csak kétszereplős, így minden esetben kizárólag ezen termékeik viszonyulnak egymáshoz az egyes összevetések során. Az AMD-nek tehát amellett, hogy telibe kellene találnia a fejlesztésekkel, még az Inteltől sem ártana egy Pentium 4-hez hasonló megtorpanás. Példának okáért egy pillanat erejéig játsszunk el a gondolattal, hogy mennyivel más fényben tűnhetett volna fel a két éve megjelent FX-8350, ha tavaly nyáron a Haswell helyett még csak a Sandy Bridge alapokra épülő Core i7-2600K futott volna be. Ugyanakkor az AMD pechére a rivális már jó ideje nem követett el olyan bakit, aminek köszönhetően közelebb kerülhettek volna egymáshoz. Úgy fest tehát, hogy az Intel okult korábbi ballépéséből.

Dávid és Góliát

Az, hogy az AMD a közeljövőben még egyszer képes lesz-e ledolgozni jelenlegi 2-3 éves lemaradását, az a fentiek tükrében meglehetősen kétséges. A leírtakkal minden bizonnyal a vállalatnál is pontosan tisztában vannak, így az APU-kkal inkább előre próbálnak menekülni. Bár ez egyelőre nem bizonyult igazán hatásos fegyvernek, ugyanakkor az Intel által is követett útból arra lehet következtetni, hogy jó irányba indultak el évekkel korábban, mely pár éves előny a két cég között fennálló erőforrásbeli különbségek okán a jövőben még hasznos lehet a nagy riválissal szemben.

Oliverda