Nem halott az, mi fekszik örökkön
Zdzisław Beksiński lengyel művész festményeinek jelentős része egy jellegzetesen bizarr, zsigerien disztopikus, világvége-hangulatot keltő stílusban készült. Művei mintha a létezés alkonyának mozzanatait örökítenék meg, amikor maga az univerzum ér véget, és a történelem után egy szürreális, morbid állapot veszi át az uralmat. Csontvázszerű alakok, hús és fém egybefonódásai, torz alakok és ősi entitások kelnek életre műveiben, igen nyomasztó, de elgondolkodtató hatást keltve. A Necrophosis: Full Consciousness egyértelműen és azonnal látható módon Beksiński munkásságából merít, de a grafikus designerek mindebben belekeveri az Alien lényeiről is ismerhető H. R. Giger, valamint a kozmikus horrort egészen új szintre emelő H. P. Lovecraft eszmeiségét is. Mindezt nem valamiféle hősies akciójátékban, hanem egy sétaszimulátorban egyesítették, amiben néha igen enyhe erőfeszítést igénylő fejtörők is akadnak.
Karakterünk igen brutális módon kel életre: egy különös förmedvény egy üres porhüvelybe plántál egy agyat, ágenssé téve azt. Így térünk magunkhoz egy sötét barlangban, ahol szemgolyók kimetszésével majd felajánlásával juthatunk ki egy sárgás-barna, posztapokaliptikus hatást keltő világba, ahol sápadt égbolt fedi a sivatagos terepet. Körülöttünk kisebb-nagyobb csontkupacok hevernek, amelyek közt magukból kifordult, szánalomra méltó, életformának alig nevezhető valamik vergődnek. A távolban hús és acél istentelen keverékéből épült építmények, valamint gigászi lények tetemei pettyezik a horizontot. Minden idegen, kiüresedett, nyomorult – öntudatunkkal kilógunk innen, miközben küllemünkkel tökéletesen illeszkedünk. A világba való érkezésünket egy bizarr óriás üdvözli, aki hangulatteremtő módon Shelley klasszikus versével, az Ozymandiás szavalásával fogad minket. Az „egyszer minden elmúlik” szellemiségű költemény tökéletesen leírja azt a világot, ami terpeszkedik előttünk, másrészt azonban elég szájbarágós is.
[+]
A feladatunk haladni, bármit is jelentsen ez. Furcsa ereklyéket gyűjtögethetünk, húsból előmászó parazitákat piszkálhatunk, tudatok felett vehetjük át az irányítást, rákszerű életformából kilógó emberek agyát juttathatjuk vissza, vagy épp félresikerült teremtményeket etethetünk meg lelkükért másokkal. A kaland egyértelműen a Scornt idézi, bár annál talán jobban éreztem egyfajta tudatosságot. A Necrophosis meglepően bőbeszédű, és ha épp nem klasszikusokat idéznek a karakterek, akkor kriptikus üzenetekkel próbálják feltárni a program hátterét. Ez igen furcsa, mert hiába a sok duma, viszonylag keveset érthetünk meg belőle. Inkább nevezném interaktív, bejárható művészeti installációk sorozatának, mint egy hagyományos értelemben vett narratívának.
A holt homoksík némán szétterül
Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a Necrophosisszal töltött időt. A világ bámulatos, vonzza a tekintetet, és bárhova néztem, olyan érzés volt, mint egy autóbalesetnél: tudom, hogy nem kéne, de nem tudom levenni róla a szemem. Brutális, mocskos maszlagok mindenütt, a vizualitás pedig árasztja magából a kínt és gyötrelmet. Itt maga az élet, mint koncepció halt meg: az idők végénél járunk, kozmikus erők martalékává vált tetemeken mászva, hogy – talán? – újraindítsunk valamit. A készítők Beksiński munkásságát jelenítik meg gyakorlatilag 3D-ben, és a sárgás-barnás árnyalatokból a vörös, a kék és a fekete tónusokig barangolhatunk helyszíneken.
[+]
Viszont mindez valahogy üresnek és felületesnek hat. A bizarr iránti kíváncsiság alig rejt saját gondolatokat, és bár a koncepció és a látvány imponáló, a lovecrafti kozmikus és gigeri biomechanika integrációja csak ihlethalmozásnak tűnik valós mélység helyett. Installációról installációra haladunk, megnyomunk valamit, felszedünk valamit, elszörnyedünk a hasán emberi arccal rendelkező bogáron, elolvasunk egy letépett nyelvre írt üzenetet, majd megyünk a következő, hasonlóan groteszk állomásra. Aztán kb. két-három óra után hirtelen, különösebb fanfár nélkül vége is lesz az egésznek, pörög a stáblista, és nem vagyunk sokkal beljebb.
[+]
Szóval ilyen egy kaland ez a Necrophosis. Ha bírod a komplex játékmenetet és magéval ragadó történetet-karaktereket nélkülöző, ámde igen hangulatos sétaszimulátorokat, vagy csak valami igen morbid kiállítást néznél végig, akkor be fog jönni. Ha viszont zavar a lomhaság, az üresnek ható blabla vagy a mélyebb stimuláció hiánya, akkor jobb, ha kihagyod. Nem egy jó játék, de meg tud azért ragadni, még ha túl sok gondolatot nem is ébreszt. De azért ha nyugodt éjszakára vágysz, ne lefekvés előtt játssz vele...
Összefoglalás
A Necrophosis: Full Consciousness egy morbid, beteg sétaszimulátor, ami játéknak ultraminimális, ámde, interaktív művészeti kiállításnak remek: Beksiński világlátása meghintve egy kis Gigerrel és Lovecrafttal igen hatásos. Ha katasztrófaturistáskodnál az univerzum pusztulásának pillanatában: hajrá! De készülj arra, hogy nem lesz maradandó a túra.
A Necrophosis: Full Consciousness PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó PQube biztosította.
Georgiadisz Leonidas
A Necrophosis: Full Consciousness pozitívumai:
- Magával ragadó képi világ;
- érdekes hangulat;
- van egy bizarr vonzereje.
A Necrophosis: Full Consciousness hiányosságai:
- Üresnek és felületesnek hat;
- halmozza az ihleteket, de saját mondandója nincs;
- vontatott, lomha és feleslegesen bőbeszédű.
