Szubszonikus sebesség?
Nem semmi, hogy a 32. születésnapját nyáron ünnepelt Sonic még ma is képes arra a tempóra, amellyel annyi évvel ezelőtt berobbant a játékhősök legelitebb csoportjába. Sőt, nem túlzás, hogy a kék sündisznó ma népszerűbb, mint valaha, népszerűbb, mint a Mega Drive-korszak kellős közepén, pedig akkor minden játékmagazin címlapjáról ő szuggerálta az olvasót. A papírmagazinoknak már leáldozott, és bizony a néha egészen botrányos folytatásoknak köszönhetően Sonic is többször közel állt a véghez, de a Sega valahogy mindig fel tudta éleszteni legfontosabb hősét. Mostani sikerszériája egészen példátlan: a Sonic Mania kiváló, az eredeti trilógiához mérhető alkotás lett, a mozis-tévés népszerűséget pedig mindenki saját bőrén érezheti. (Nem vicc, pár hónap múlva indul az élőszereplős Knuckles-tévésorozat is!) Sonic életéből azonban így is hiányzik a stabilitás – sokszor új fejlesztők új ötletei tesznek be a játékélménynek, másszor pedig a régi Sonic Team akar megint egy rakás Sonic-cimborát, bizarr történetet vagy felesleges minijátékot lenyomni a torkunkon.
Nem tudtam tehát, hogy mit várhatok ettől az epizódtól – csak abban reménykedtem, hogy ha már a Sega teljes áron kínálja a 2D-s játékmenetet kínáló Superstarst, akkor biztosan odateszik magukat játékdesign és tartalom szempontjából is. A legfontosabb tudnivaló az új részről mindenképpen az, hogy az eredetileg Sonic karakterét megálmodó Naoto Ohshima által vezetett Arzest fejlesztői megzabolázták minden bizonnyal létező újítási vágyaikat, és így a Sonic Superstars sok szempontból visszatérést jelent a 16-bites korszakhoz. Sonic pontosan olyan lassú indulással, szinte kézzel fogható lendülettel és lebegős ugrással rendelkezik, mint Mega Drive-on – nekem speciel nem ez a kedvenc platformjátékos stílusom, de aki a régi játékok rajongója, az elismerően fog csettinteni, hiszen majdnem minden úgy működik, mint anno 1991-ben.
[+]
Persze azért nem minden, hiszen a korábban olyan nehezen megszerezhető káoszsmaragdokat most éppenséggel nem-megtalálni nehezebb. Az egyes pályák közepén található hatalmas aranygyűrűkbe ugorva egy igen gyenge tarzanos-pókemberes lengedezős részt kapunk, ahol előbb-utóbb elkapjuk a drágakövet. Ez most tényleges hasznos: mindegyik új kavics egy bármikor aktiválható képességet biztosít. Ezek közül némelyiket soha nem fogjuk használni (a vízesésen felúszást lehetővé tevőt például), másoknál pedig inkább a checkpointonkénti egyetlen használat szigorú korlátját átkozzuk majd – a képernyőt klónokkal telepakoló, mindenkit sebző és mindent felkapó Avatar, és még inkább a hatalmas légi ugrásokat lehetővé tevő Bullet képesség szinte bárhol jól jönnek. E külön szerzett képességek mellett mind a négy játszható karakter saját mozgáskultúrával rendelkezik: Knuckes a levegőben siklik és falon mászik, Tails repül és lebeg, Amy pedig duplát ugrik és kalapáccsal pusztít.
[+]
Mivel a körülbelül négy-öt órára nyúló végigjátszást még a több karakter ellenére sem érezték elégnek a fejlesztők, Eggman legutolsó lépegetőjének szétverésekor egy második, kisebb kampány nyílik meg, amelyben az eddig ellenfélként szolgáló Trip nevű gekkószerűség (egész pontosan egy óriás tobzosfarkúgyík) lesz a játszható karakter. Ő gyakorlatilag egy kolosszális csalással ér fel, hiszen a lényegében a többiek minden képességével rendelkezik, az utolsó káoszsmaragd birtokában pedig sárkánnyá változva egyenesen átrepülhet a legtöbb pálya felett. Ezt persze nem muszáj kihasználni, hiszen a játék legsikerültebb részét pont a pályák jelentik, még akkor is, ha a jó öreg Sonic-szokás szerint a száguldást általában mindig egy olyan tüske szakítja meg, amit ekkora tempónál csak túl későn veszünk észre. Mind a 26 pályán tucatnyi útvonal vezet át, és ahogy azt megszoktuk, minél feljebb vagyunk, annál több úgy a veszély, mint a jutalom. Majdnem minden pálya kínál egyedi megoldásokat is: csak ott látott ellenfeleket, különleges platformokat vagy extra kihívásokat – és örömmel jelenthetem, hogy ezek közül csak egy lett idegesítő (itt kapcsolókat kell időben aktiválni, különben megfulladunk).
[+]
Amilyen jól sikerültek a pályák – még akkor is, ha az első néhány teljesítés során inkább sodródunk az árral, mintsem uraljuk a helyzetet –, olyan borzalmasan rosszak lettek a főellenfelek. A legtöbb csata hosszabb időre van elhúzva, mint előtte az egész pálya, és nem azért, mert komplex akciókat mutatnánk be, hanem azért, mert e gépezetek irritálóan hosszú időnként válnak csak sebezhetővé. Két ilyen alkalom között annyi a dolgunk, hogy elkerüljük támadásaikat, de ez körről körre trükkösebbé válik, így nem egyszer elmulasztjuk bevinni a sebzést, ami még tovább nyújtja az összecsapást. Szintén nem sikerült élvezetesre a multiplayer: a Battle mód mobiltelefonosan primitív minijátékokat tartalmaz nyolc fő számára, a kampány négyfős kooperatív végigjátszása pedig egyszerűen nem működik osztott képernyő nélkül. Én csak kétfős módban próbáltam, de a kamera már ott sem bírt a sokfelé ágazó pályákkal és a sűrűn változó sebességgel – sokkal inkább szenvedés volt ez, mintsem vidám együtt ugrándozás.
A Sonic Superstars „vissza a gyökerekhez” hozzáállása több tekintetben jól sült el – és pont a legfontosabb tekintetben jól sült el. A karakterek irányítása totálisan sonic-os, a pályák kellemesen kaotikus labirintusként jelennek meg, és semmi felesleges dolog nem „szennyezi” a játékmenetet. Nagy kár, hogy a sok főellenfél ennyire kevéssé élvezetes lesz, mert igazából az keseríti meg az ember szájízét egy-egy fürge szintet követően. Nálam a Superstars nem tudott felnőni a Mania epizódhoz, de a rosszhoz szokott Sonic-rajongóknak vélhetően már az is megnyugtató, hogy ahhoz lehet méricskélni, és nem a jóval gyengébb epizódok valamelyikéhez.
A Sonic Superstars PC-re PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.
A játékot tesztelésre a hazai forgalmazó, a Cenega biztosította.
Összefoglalás
Sonic ismét visszatért – ezúttal saját gyökereihez is. Az eredeti trilógiából kiinduló Superstars klasszikus 2D-s platformjáték lett, mégpedig a klasszikus Sonic-játékmenettel, annak minden pozitívumával és negatívumával egyetemben. Az új képességek alig szólnak bele a játékba, egyedül a rosszul kitalált, túl sokáig húzódó bossfightok azok, amik belerombolnak az élvezetbe.
A Sonic Superstars legfőbb pozitívumai:
- Többféleképpen bejárható, jól sikerült pályák;
- a Mega Drive-os Sonic-okra épít;
- nem akarták mindenféle marhasággal „feldobni”.
A Sonic Superstars legnagyobb hiányosságai:
- Rossz és rémesen hosszú bossfightok;
- az új képességek nem épülnek be a játékmenetbe;
- a multiplayer nem működik jól.
Bényi László
