Fagypont alatt
A Don’t Nod neve hallatán a legtöbben aligha egy klasszikus akciójátékra vagy feszes lopakodós túlélőélményre gondolnak, sokkal inkább olyan történetközpontú kalandokra, amelyekben a karakterek, az emberi kapcsolatok és az érzelmi döntések legalább akkora szerepet kapnak, mint maga a játékmenet. Az Aphelion ebből a szempontból már az első pillanatban érdekes vállalásnak tűnik, hiszen a francia stúdió ezúttal egy külső nézetes, filmes hatású sci-fi kalandba csomagolta a tőle megszokott narratív érzékenységet. A helyszín a távoli, fagyos és ellenséges Persephone bolygó, ahová az emberiség reményeit már nevében is megjelenítő Hope-01 küldetés érkezik meg, hogy választ találjon a Föld jövőjével kapcsolatos egyre súlyosabb kérdésekre. A felütés önmagában erős, még ha millió regény és film után már nem is valami eredeti: egy ismeretlen világ, egy sérülékeny kutatócsapat, egy balul elsült leszállás, valamint két főhős, akiknek nemcsak a túlélésért, hanem egymás megtalálásáért is küzdeniük kell. Az Aphelion legnagyobb ígérete éppen ebben rejlik, vagyis abban, hogy a nagyívű sci-fi keretet nem pusztán látványos díszletként használja, hanem személyesebb, emberibb történetet próbál elmesélni rajta keresztül. A baj csak az, hogy miközben a játék hangulatban, színészi játékban és alapötletben valóban sokat tud, a tényleges játékmenet és a technikai megvalósítás már jóval kevésbé magabiztos.
A történet középpontjában két asztronauta, Ariane Montclair és Thomas Cross áll, akik a misszió tagjaiként érkeznek a Persephonéra. A játék szerencsére nem akarja az első percekben az összes háttérinformációt a játékosra zúdítani, inkább fokozatosan építi fel és adja át, hogy kik ők, milyen kapcsolat van közöttük, és miért is kiemelten fontos számukra ez a küldetés. Spoilerek nélkül annyi elmondható, hogy a két főhős közötti viszony az Aphelion egyik legerősebb eleme: nem egyszerűen két űrruhás karakterről van szó, akik egy idegen bolygón próbálnak életben maradni, hanem két valódi emberről, akik múltja, félelmei és elhallgatott érzései ugyanúgy jelen vannak, mint a külső fenyegetések és az azokra nyújtott válaszaik. A baleset után Ariane és Thomas elszakadnak egymástól, a játék pedig váltogatja a nézőpontjukat, amivel nemcsak a történet ritmusát próbálja változatosabbá tenni, hanem két eltérő túlélési helyzetet is bemutat. Ariane részei sokszor aktívabbak, mozgásra, kapaszkodásra, veszélyes terepen való előrejutásra épülnek, míg Thomas oldalán gyakrabban érezni a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot és a vizsgálódás fontosságát. Ez a kettősség jól illik a játékhoz, és amikor az Aphelion a karakterekre, a párbeszédekre vagy a lassabban kibomló rejtélyre koncentrál, akkor tényleg működik.
[+]
Az Aphelion sokszor kifejezetten hangulatos. A Persephone fagyos felszíne, hatalmas barlangrendszerek, a távoli fények és az idegen, részben ismeretlen jelenségek együtt olyan atmoszférát teremtenek, amely egyszerre idézi meg a klasszikus űrkutatós sci-fik magányát és a túlélőhorrorok fenyegető elszigeteltségét. A játék jól használja ki azt az alaphelyzetet, hogy az ember egy olyan helyre került, ahol semmi sem neki kedvez: a környezet hideg és barátságtalan, a felszerelésünk megsemmisült, a kommunikáció bizonytalan, ráadásul hamar világossá válik, hogy a bolygón nem minden veszély magyarázható pusztán a természeti körülményekkel. A hangok és a szinkronmunka sokat hozzátesznek ehhez az élményhez. Utóbbi kifejezetten erős, Ariane és Thomas megszólalásai hitelesek, a feszült helyzetekben elhangzó reakcióik természetesnek hatnak, a csendesebb pillanatokban pedig pont annyi személyességet kapunk, amennyi ahhoz kell, hogy a karakterek sorsa érdekeljen minket. A látvány viszont már jóval egyenetlenebb. Vannak pillanatok, amikor az Aphelion tényleg szép: egy-egy nagyobb panoráma, átvezető vagy gondosan beállított jelenet képes megállítani a játékost, és ilyenkor könnyű elhinni, hogy egy látványos, filmszerű sci-fi kalandban járunk. Máskor viszont meglepően gyatrán néz ki néhány részlet, legyen szó silányabb textúrákról, furcsa tereptárgyakról, darabos animációkról vagy olyan környezeti elemekről, amelyek egyszerűen nem illenek az összképbe.
[+]
A játékmenet alapvetően lineáris, külső nézetes kalandként működik, amelyben a felfedezés, a mászás, a menekülős jelenetek és a lopakodás váltogatják egymást. Papíron ez teljesen jól illene egy feszült sci-fi túlélőtörténethez, a gond csak az, hogy ezek a mechanikák önmagukban gyengék ahhoz, hogy ilyen mennyiségben elvigyék a hátukon a játékot. A mászás például indokolatlanul sokszor kerül elő, de az irányítás és a hozzá társuló animáció nem mindig kellően pontos. Előfordul, hogy a karakter látszólag elér egy platformot, mégsem kapja el, máskor furcsán csúszkál a felületeken, vagy nem úgy reagál, ahogy azt a játékos az adott helyzetben várná. A játék több ponton gyors reakciót, időzítést vagy magabiztos mozgást vár el, miközben maga az alapmozgás legtöbbször esetlen. A lopakodás hasonlóan felemás: a koncepció működhetne, hiszen az ellenséges jelenlét és a kiszolgáltatottság érzése jó alapot adna a feszültséghez, de a megvalósítás kifejezetten idegesítő lett. Sokszor inkább próbálgatásnak érződik, mint valódi taktikázásnak, a játék vége felé pedig kifejezetten sok lesz ezekből a szakaszokból, ami a nyomást nem, ellenben a frusztrációt kellő mennyiségben fokozza. Emellett kifejezetten vicces, hogy még ebben a játékban is előkerült az útjelző sárga festék, amely ugyan segíthet abban, hogy ne akadjunk el, de egy ennyire lineáris játéknál nem igen érzem ennek gyakorlati hasznát.
[+]
Végső soron az Aphelion egy érdekes, hangulatos, de erősen felemás sci-fi kaland lett. Az alapötlet jó, a világ izgalmas, a két főhős kapcsolatában van erő, a szinkronmunka remek, és a történet bőven elég motivációt ad ahhoz, hogy kíváncsiak maradjunk a végkifejletre. A Don’t Nod sztorialkotó érzékenysége most is tetten érhető, és amikor a játék a karakterekre, a hangulatra vagy a rejtélyre koncentrál, akkor könnyű megbocsátani neki néhány döccenőt. Csakhogy az Aphelion nem pusztán narratív kaland akar lenni, hanem aktívabb, mászásra, menekülésre és lopakodásra épülő túlélő sci-fi is, ezekben az elemekben pedig már sokkal kevésbé meggyőző. A technikai hibák, az ingadozó látványminőség, a béna animációk, a rengeteg idegesítő falmászás és a játék vége felé megszaporodó, frusztráló lopakodós részek mind-mind rontanak valamit a játék élvezhetőségén. Aki szereti a komorabb sci-fit, az űrkutatós történeteket és a karakterközpontú kalandokat, annak így is lehetnek benne emlékezetes pillanatai, de ez a durván hatórás kaland könnyedén csalódást okozhat azoknak is, akik alapvetően szeretik a stúdió korábbi munkáit.
Az Aphelion PC-re PlayStation 5-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó Don’t Nod biztosította.
Összefoglalás:
Az Aphelion a Don’t Nod következő narratívaközpontú drámája, ezúttal sci-fi környezetbe helyezve, amely sajnos csak bizonyos tekintetben hozza azt a színvonalat, amelyet a stúdió korábbi munkái alapján elvárhattunk tőle. A karakterekre építő történetvezetés, az érzelmi fókusz és a kifejezetten erős szinkronmunka mind a fejlesztők erősségeit idézik, a játék azonban éppen azokban az elemekben bizonytalanodik el, amelyekkel láthatóan ki akart lépni a megszokott komfortzónából. Még ha a kisebb-nagyobb technikai hibáktól el is tekintünk, az indokolatlanul gyakori falmászás és a játék előrehaladtával egyre nagyobb teret kapó lopakodós szakaszok fokozatosan rontják az összképet. Ezek a mechanikák ugyanis túl fapadosak és pontatlanok ahhoz, hogy valódi élményt adjanak, így inkább frusztrációt szülnek, mintsem érdemben gazdagítanák a kalandot. Így az Aphelion inkább lett egy kicsit félresiklott próbálkozás, mintsem a stúdió következő nagy dobása.
Az Aphelion legfőbb pozitívumai:
- Érdekes történet
- remek szinkronmunka
- legtöbb esetben szép körítés
Az Aphelion legfőbb negatívumai:
- Indokolatlanul sok mászás és lopakodás
- amik ráadásul kifejezetten esetlenek
- sok, apróbb technikai hiba
Balga Bence
