Olympus M.Zuiko 75/1,8 – itt a portré nagyágyú

Bevezető, külső

A kezdetben – úgy 2009 elején – még elég vérszegény volt az új Micro Four Thirds, avagy m4/3 rendszer objektívfelhozatala. Persze a fényképezőgépekhez sorba jöttek a gyenge fényerejű, olcsó műanyag kitobjektívek (meglepően jó képminőséggel), s ezekkel általában a kezdők igényeit le is lehetett fedni, de azok, akik tovább szerettek volna lépni, illetve a profik, akik böszme nagy dSLR rendszereik mellé vették a kis csinos gépeket, bizony hiába sóhajtoztak. Aztán felcsillant a remény sugara, s sorban jelentek meg a fényerős, fix gyújtótávolságú lencserendszerek, mint például a Panasonic 20 mm F1.7, az Olympus 12 mm F2, vagy a 45 mm F1.8.

Ezek a kis gyöngyszemek (a felsoroltak közül főleg az Oly 12 mm-es ékköve) ráadásul nem csak jó képminőségükkel és nagy rekeszértékeikkel varázsolták el a fotóst, hanem tetszetős, birtoklási vágyat keltő külsejükkel egyaránt (no, igen – leginkább a technokrata fotóbolondok gondolkoznak így). Aki kicsit is komolyan veszi ezt a rendszert, már rég begyűjtötte az említett szentháromságot. 12 mm F2, 20 mm F1.7, 45 mm F1.8, s végül 75 mm F1.8 – ezzel az álomsorral nagyjából bármint le lehet fotózni (most tekintsünk el a speciális igényektől, ahová mondjuk tilt/shift optika szükséges), és még sérvet sem kapunk, ha az összes optikát magunknál akarjuk tartani. A m4/3 zsenialitása pont ebben rejlik.

Annak idején, amikor az Olympus 45 mm F1.8 optikáját teszteltük, el voltunk ájulva, mekkora a frontlencséje a kis stampedlinek. Nos, akkor mit szóljunk a 75 mm F1.8 láttán?!

Bár itt már stampedliről szó sem lehet, meglepően kompakt lett az újonc. A 75 millis pont marokba illik; felépítése elsőrangú, súlya – annak ellenére, hogy fémből készült – igen visszafogott (a tesztben szereplő Panasonic DMC-GX1-gyel is szépen egyensúlyozható). A távolságjelző skálát ne keressük, a vajpuhán járó fókuszgyűrű sem mechanikus („Focus by Wire”). A bajonett természetesen fémből készült, az optika teljesen zárt, a hátsó lencsetagnál sem jut be levegő a belsejébe. Az élességállítás belső rendszerű, az objektív hossza nem változik, a frontlencse nem mozog, nem forog (cirk. polárszűrő gond nélkül használható). A legrövidebb tárgytávolság 84 centiméter, tehát közgyűrűk nélkül makrózni nem fogunk ezzel az obival.

Az 58 milliméteres menethez szerencsére még viszonylag olcsón lehet szűrőket kapni, legalább ezen a téren spórolhatunk kicsit. Az Olympus M.Zuiko 75 mm F1.8 optika fókuszmotorja a gyártó legújabb MSC rendszerére épül, így videofelvételekhez is nagyszerűen használható (halk és gyors). Az élességállító motor valamivel hangosabb, mint a 45 mm F1.8-é, sebessége – valószínűleg a nagyobb lencsetagok miatt – pedig némileg elmarad az említettétől.

Összesen kilenc lekerekített formájú íriszlamella gondoskodik a kellemes háttérelmosásról (bokeh – lásd később), a színi hibákat és geometriai torzításokat pedig 3 ED és 2 HR lencsetag szűri igen jó hatékonysággal. 16 fokos látószögével a 35 mm-es rendszerre fordítva egy 150 mm-es objektív hatását kelti az M.Zuiko.

Olympus M.Zuiko 75 mm F1.8-hoz külön vásárolható meg a viszonylag nagyméretű napellenző, amit egy rögzítő csavarral lehet az objektív elejéhez erősíteni (tehát nem bajonett-rendszerű). A rögzítő csavar hornya az optika tubusán látható kék csík fölött található. Szerintünk egy ilyen drága lencserendszerhez eleve mellékelni kellene a kiegészítőket (kis tatyó és az említett napellenző); a 75 mm-es obi csak a két végére rakható védősapkákkal és egy leírással érkezik. Az objektív tesztje előtt még álljon itt pár fotó róla:

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés